A Zala megyei Reziből érkezett a hír a kerek számról és a túra állásáról. Már csak 170 kilométer hiányzik a teljes Kéktúra megtételéhez. Ferenc, aki napokban ünnepelte 75. születésnapját, április 24-én indult el a nagy kutyasétáltatásra a Kéktúrán. A tapasztalt túrázó és természetkedvelő férfi készült a kalandra, de semmi különösebb felszereléssel nem vágott neki a távnak. Még térképet sem vittek magukkal. A terv az volt, hogy egy huzamban, minden holmijukkal együtt, jó időben a szabad ég alatt megpihenve járják végig az Országos Kéktúrát.

Ahogy Ferenc és Forint haladtak a kilométerekkel, egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. A Kéktúra szeretetreméltó hírességeivé váltak, akikért nagyon sokan szorítanak. Bármelyik település közelében felbukkantak, mindig üdvözölték őket, érdeklődtek, hogy szükségük van-e bármilyen segítségre. A Kéktúrán sok túrázó csatlakozott hozzájuk, örömmel sétáltak együtt egy-egy szakaszon. Ferencnek fiatalabb korában nem volt lehetősége hosszú túrákra, de mindig szeretett sétálni. A Kéktúra bakancslistás volt számára.  Végül egy elhunyt barátjának emléke indított el, hogy megvalósítsa álmát. Naplót vezet az élményeiről és tapasztalatairól, amelyekből rengeteg van. Bár az időjárás nem mindig kedvezett nekik, a túrázás és az éjszakák a szabadban igazi kalandnak bizonyultak.

Feri bácsi arra bátorítja a fiatalokat, hogy mozogjanak rendszeresen és minél többet. Legyen az túrázás, séta vagy bármi más, amit szeretünk csinálni. Története inspiráló, és példaként szolgál mindannyiunk számára, hogy soha nem késő megvalósítani az álmainkat és felfedezni a világot, akár egy hűséges kutyatársunk mellett.

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Forrás: sokszinuvidek

Eddig négyszer jártunk Tatyival Szigligeten, és egyszer sem sikerült megnéznünk a híres szigligeti várat. Csak csendben jegyzem meg, hogy a váron kívül a Szigligeti fagyizó saját jogán is vonzza a turistákat. Önmagában a fagyiért sem botorság útra kelni… De mivel a kutyák számára ez még nem lenne elég élmény, ha már itt vagyunk, sétáljunk fel a várba!

Szigliget várának meghódítása

A nyáron újra megnyitott Szigligeti vár hazánk egyik leglátogatottabb vára. Nem is csoda, hiszen a bájos Balaton-parti település fölé magasodó erősség olyan pazar panorámát nyújt, amelyet kár lenne kihagyni. A Tourinform iroda előtti parkolótól induljunk. Vessünk egy pillantást az Esterházy kastélyra, amely most alkotóházként működik. Az oldalsó kapun beleshetünk a páratlan arborétumot rejtő kastélyparkba, majd a bokrok között nyíló meredek lépcsők felé vegyük az irányt. Alternatívaként kövessük az autóutat, és lankásabb úton, festői balatoni házak között sétáljunk fel a fagyizóig.

Ha a lépcsők mellett döntünk, a lépcsősoron felkapaszkodva álljunk meg egy percre és forduljunk hátra. Itt pillanthatjuk meg először a Balaton kékeszöld víztükrét, ami szerintem sokunkban idéz kedves nyári élményeket, bár minden évszakban lenyűgöző.

Balról a világháborús katonatemető mellett haladunk el, majd az aszfaltos utat keresztezve már látszik is a kávézó és a fagyizó, és a vár irányába mutató táblák. A templom előtti téren megpihenhetünk a fák árnyékában, és ivóvizet is vételezhetünk a fali csapból, mielőtt elindulunk a meredek emelkedőn a vár irányába.

Sosem lengett ormán a félholdas zászló – egy kis vártörténet

A pannonhalmi bencések kezdtek erősséget építeni az akkor még szigetként a Balaton vízétől körbevett vulkanikus kúpon, a mai várhegyen. 1260-ban elsőként a palotaszárny és a kettős torony készült el. Két évre rá IV. Béla király cserével megszerezte magának. Állítólag annyira megtetszett neki a palota – és gondolom a kilátás.

A következő századokban gyakran cserélt gazdát, jelentősebb bővítésre és hadászati fejlesztésre azonban csak az 1500-as években került sor. A török előrenyomulása idején Szigliget is betagozódott a Balaton-felvidéki végvárrendszerbe, és egészen a török kiveréséig magyar kézen maradt. Ekkoriban épült az Óvár, ahonnan a magyar naszádosok szemmel tarthatták a Balatont, és szükség esetén csapást mérhettek a Somogyból felhajózó török csapatokra.

Bár a török nem foglalta el, Szigliget mégsem maradt épen az utókorra. Először villám csapott bele és felrobbantotta a toronyban őrzött puskaport, majd a Habsburg várrombolás pecsételte meg a sorsát.

Újra vár a balatoni vár!

A 750 éves szigligeti vár az elmúlt években megújult, és látnivalókkal is bővült. Betekintést nyerhetünk a várúr szobájába, ahol szemléletes példáját láthatjuk az akkori szennyvízkezelési technológiának. Olvashatunk a vár történetéről, a különböző funkciójú helyiségekben egy kicsit testközelbe kerülhet a régmúlt korok életmódja. A több szintes vár több útvonalon is bejárható, kalandozhatunk és barangolhatunk kedvünkre.

A legcsodálatosabb talán mégis a kilátás. Minden torony, minden ablak, minden letörés más és más gyönyörű panorámát tár elénk. A Balaton medencéi, a Balaton-felvidék tanúhegyei, a termőföldek, az erdők-mezők változatos színei elvarázsolnak. Nem túlzás azt állítani, hogy a Balaton-felvidék legteljesebb látképi élményét nyújtja a vár.

A várséta végeztével sétáljatok egyet a mólón, hogy teljes legyen a Balaton-élmény – bármely évszakban!

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / Kutyabarát.hu

A Bozótmíves-tanösvény Gödöllőtől nem messze, Mogyoród és Kerepes között, a Szár-hegyen fekszik, a régi 3-as főúton szempillantás alatt elérhető Budapestről és a keleti agglomerációból.

Bozótmíves? Hát az meg mi?

A bozótmívesség az angol bushcraft vitathatóan frappáns magyarítása, amely arra utal, hogy a természeti népek túlélési technikáit felhasználva – azaz, a bozótban található erőforrásokra hagyatkozva – hogyan élhetünk túl a vadonban.

Hazánkban, valószínűleg a településektől távol eső vadonok hiányából és a barátságos terepviszonyokból adódóan a bushcraft kevésbé elterjedt szabadidős tevékenység, bár ez a Magyar Bozótmíves Egyesület tagjainak lelkesedéséből mit sem von le. Nekik köszönhető, hogy Magyarországon meghonosult a bushcraft, számos videóval és cikkel, illetve ezzel a remek tanösvénnyel csinálnak kedvet a laikusok számára.

A bozótmívesség leleményességet, kézügyességet és gyakorlati érzéket fejleszt, közelebb hozza az embert a természethez. Az egy irányban mindössze másfél kilométeres tanösvényt bejárva betekintést nyerhetünk a bushcraft világába, de természetjáróként is hasznosítható ötletekkel is gazdagodhatunk.

Hogyan határozzuk meg a helyzetünket a vadonban? Hogyan állapítsuk meg, merre van az északi irány? Milyen tűzgyújtási technikák léteznek? Melyik alkalmas leginkább sütögetéshez? Hogyan készítsünk átmeneti menedéket éjszakára? Ilyen és ehhez hasonló témákat fejtenek ki a bozótmíves tanösvény rendkívül informatív táblái. Ezen felül pedig bepillantást engednek a hazai flóra és fauna életébe.

Könnyed túra, rengeteg hasznos ismeret

Kerepes felől, a Bozótmíves-tanösvény parkolóban álltunk meg, és innen a sárga háromszög jelzést elérve először a Szár-hegy felé vettük az irányt. A rövid kaptatóról hamarosan jobbra, derékszögben nyílik egy ösvény, amely elektromos kerítés mellett (amikor ott jártunk, nem futott benne áram, mivel több helyen kidőlt, megrongálódott) halad felfelé a domboldalban. Innen hátranézve már ízelítőt kaphatunk a később ránk váró kilátásból.

A pihenőpadhoz érve gyönyörködjünk egy kicsit, majd a mögötte nyíló ösvényen uccu be az erdőbe, hogy hamarosan a szépen rendben tartott, padokkal és tűzrakóhellyel beépített Makrai „Ales” Tibor (Gyuricza Lászlóval együtt a bushcraft hazai úttörői – a szerk.) pihenőnél lyukadjunk ki. Ez a tanösvény kezdőpontja, innen a jelöléseket követve haladhatunk végig az állomáshelyeken.

A jól jelzett ösvény kellemes, dimbes-dombos, könnyen járható, többször szép kilátás nyílik Budapestre, a Budai-hegyekre.

Mielőtt elfeledkeznénk a civilizációról, hol az autózaj, hol a HÉV zakatolása töri meg a csendet. Mindezzel együtt kellemes és érdekes programot ígér a Bozótmíves-tanösvény, ha éppen akad egy szabad délutánotok. Ha több időtök van, érdemes felkeresni a közeli Gödöllőt, ahol Sissi nyomában sétálgathattok az Erzsébet-parkban, vagy ihattok egy jó kávét valamelyik kutyabarát kávézóban.

Hasznos információk:

Az útvonal térképét és leírását az ingyenesen letölthető Természetjáró alkalmazásban találhatjátok meg. Autóval a Google-térképen Bozótmíves-tanösvény parkoló nevű helyet célozzátok meg. Tömegközlekedéssel a gödöllői HÉV-ről Mogyoródnál szálljatok le (így ellenkező irányban indultok).

A sárga háromszög jelzés halad át a Szár-hegyen, ezt követve juthattok el a tanösvényig.

Könnyed útvonal, minimális szintemelkedés. Kezdőknek is ajánlható. Különösebb felszerelés nem szükséges.

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.blog.hu

A tél…

…a nyugalom, az elcsendesedés időszaka. Ilyenkor nagyobb szükségünk van a pihenésre, és a szervezetünk igényli is a nyugalmat. A nappalok rövidebbek, az időjárás kellemetlenebb – de ez nem ok arra, hogy ne kiránduljunk kutyával télen is!

A következő túrát jó szívvel ajánlom akkor is, ha nem vagytok az a kimondott outdoor típus, mivel a mindössze 3,5 km-es tanösvény könnyű, de változatos terepen visz, néhány helyen igazán lenyűgöző kilátást tartogatva. Remek délelőtti vagy délutáni séta, ami pont elég, hogy átmozgasd magad és a kutyádat egy fárasztó hét után!

Egy ködös vasárnapon…

…határoztuk el, hogy télen is megnézzük a Fóti Somlyót. Tavasszal és nyáron, futva és gyalogosan is túráztunk már itt, és tudtam, hogy ez a táv éppen ideális lesz, hogy kényelmesen, még sötétedés előtt teljesítsük. A Fóti Somlyóra általában a kilátás és a változatos flóra és fauna miatt érkeznek a látogatók. A Gödöllői-dombság előőrseként a síkságból kimagasló domb otthont ad közel 650 lepkefajnak, hazánk majdnem összes gyíkfajának és a harkályok közül is szép számmal képviseltetik magukat a területen. A Fóti Somlyó egy kis sziget, ahol az agglomeráció fejlődése és a földművelés miatt lepusztult tájban még otthonra lelhetnek az állatok és a növények.

Télen, a csendes, alvó erdőben lépten-nyomon hallhatjuk a harkályok kopácsolását, láthatjuk az odúkat és megfigyelhetjük a madarakat. Ha csendben maradunk, az erdő ezer zaja felel. Sajnos a kies tájon látszik, hogy a quadosok és terepmotorosok nem tartják tiszteletben ezt a menedéket, és folyamatosan karcolják a sebeket a tájba. A terület természetvédelmi terület, és bár kínálkoznak az ösvények, a jelölt útról ne térjetek le, kövessétek a felfestést!

A Fáy présház parkolójából…

…indul a tanösvény, amelyet kék lepke felfestés jelez. Ez egy körtúra, amely körülbelül két és fél óra alatt kényelmesen bejárható, és több kilátópontot is érint. Érdemes mindjárt a parkoló melletti kerítéstől szemrevételezni a környéket, tiszta időben Budapest körvonala, a budai hegyek és a citadella is látható innen.

Kezdetben az ösvény földúton halad, majd innen egy kis kaptatóval érhetünk fel a Fóti Somlyó 288 méter magas csúcsára, ahonnan szintén csodás panoráma tárulhat elénk. Ha szerencsések vagyunk és kifogunk egy napfényes téli délutánt, a nyugatra néző teraszos rétről elképesztő naplementében lehet részünk! Innen utunk hamarosan fákkal ölelt ösvényen vezet tovább, a környéket egykor borító tölgyerdők egy még megmaradt foltja ez, amely ellenáll a változásnak, és a jégkorszak utáni felmelegedés időszakára jellemző növénytársulásokat őriz.

A lassan lejtő ösvényen hamarosan elérjük az üdülőövezet határát, és utunk a hátralévő pár száz méteren már lakott területen vezet vissza a parkolóba.

Szöveg és képek: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Térkép és szakmai információk: Duna-Ipoly Nemzeti Park /Google Earth/

Augusztus végén mindig egyfajta szomorú, nosztalgikus érzés fog el. Vége a nyárnak, reggelente már harmatos a fű, gyülekeznek a fecskék a dróton, megváltoznak a fények. Azt hiszem, a nyári szünetek vége ivódott belém ennyire, hogy hamarosan kezdődik az iskola, és ami eddig volt, az önfeledt, gondtalan, forró nyár, a semmittevés, a főtt kukorica, a zöldborsó a nagymamámék kertjéből, a cseresznye fülbevalók… szóval ez mind elmúlt és nem lesz soha többé már. Aztán jön az ősz, a szikrázó színeivel, a lombokon átragyogó napsugarakkal, és vigasztal. Egyszerűen nem tudok betelni vele, nem bírom ki, hogy egyetlen napsütéses napot is eltékozoljak és ne mozduljak ki legalább egy parkba. Ilyenkor érzem, hogy élek, hogy minden nap ajándék, és meg kell élnem, el kell raktároznom minden percet. Télen aztán majd ezekből a lekvár-pillanatokból gazdálkodom.

Azt olvastam nemrég, hogy az őszi erdei séták segítenek felkészíteni a lelkünket a téli borongós hónapok megélésére, és erre szerencsére még novemberben is akad lehetőség. Az erdők, mezők hívogatnak, a színek pedig meseszépek, szóval bakancsot és pórázt elő!

Legutóbbi többnapos „elvonulásunk” helyszíne, a Vértes például remek célpontja a novemberi túráknak, kirándulásoknak. Vannak itt várak, kastélyok, barlangok, erdei templomok és tündéri falvak, na meg egész évben nyitva tartó fagyizó. Mindezt úgy írom, hogy először nem is akartam a Vértesbe menni. A Bakony volt a kiszemelt úti cél, de szinte az utolsó pillanatban mindent átvariáltunk és így végül Csákvár felé vettük az irányt. Felkészületlenül is ért ez a hirtelen váltás, mivel jó előre szeretek mindent eltervezni. Kitalálni merre menjünk, melyik ösvényen, ott milyen látnivalók vannak… majdnem annyira élvezem mint magát a túrát. Bedobtam tehát a csomagba a releváns irodalmat és egy térképet, és gondoltam, hogy majd péntek este szépen mindent megtervezek. Aztán másképp alakult, mert kiderült, hogy a  szállásadónk a környék látnivalóinak kiváló ismerője, és így bátran hagyatkozhatunk az ő javaslataira.

Így visszagondolva, nagy szerencsénk volt, mert valahogy a Vértes nem tartozik az agyonpromózott környékek közé, egy kicsit mellőzött területnek érzem, ahol az OKT szakaszai és a Vérkör mellett a többi látnivalóról keveset hallani. Pedig a kies, sziklás dombok, a rendezett falvak, a hősi emlékművek mind titkokat rejtenek. Az volt a benyomásom, hogy itt semmi nem kérkedik. Ott van az a rengeteg érték, de megbújik, mint a gesztenye az avarban. Nekünk kell közelebb hajolni és figyelni, mit mesél a táj. Kiderült, hogy Csákvár, ahol erre a pár napra tábort vertünk, maga is gazdag örökséggel rendelkezik: egy Esterházy kastély, parkkal, egy barokk templom, egy víztorony, egy múzeum, egy református templom, egy megható emlékmű a volt zsinagóga helyén, egy nyári rezidencia tóparton és egy remek fagyizó a mérleg. Azt hiszem, már önmagában is impozáns lista, amiért megéri felkeresni ezt a nyüzsgő kisvárost, de mi mégsem szűkebb pátriánk megismerésével indítottunk, inkább megfogadtuk a tanácsot, és első nap Vérteskozma felé vettük az utat.

Csákvárról a sárga sáv jelzésen indultunk el, és a faluból kiérve először egy szabadidő parkon át vezetett az utunk, majd ligetes erdőkön és mezőkön keresztül bandukoltunk. Csodás időnk volt, és nagyon élveztük, hogy minden kanyar után más kép tárul a szemünk elé. A terep itt egyáltalán nem volt nehéz, a jelzés pedig aránylag könnyen követhető volt. Tempósan baktattunk egyre távolabb a civilizációtól, túl a villanyvezetékeken, az erdő felé, míg elértük a kilátóként is működő vadászkápolnát, ahol rövid szünetet tartottunk.

A kápolna épülete szépen rendben van tartva, mellette fapadok vannak a kis réten, ahol, a fák árnyékában kellemes pihenés esik. Innen visszapillantottunk az eddig megtett utunkra, de a kilátóba nem támadt kedvem felmenni, mert sajnos összevissza volt fújva festékspray-vel… Tatyit teljesen megértem, hogyha talál egy szuper botot, akkor azt megjelöli, de a jelölgető emberek… Egy kicsit bosszankodva indultunk tovább, de a változatos terep, a hol sziklás, hogy kavicsos talaj és némi tájékozódási nehézség hamarosan elterelte a figyelmünket.

Nagyon élvezetes túraterep a Vértes: a táj és a domborzat változatos, leköti az ember figyelmét, de közben nincsenek extremitások, nagy szintkülönbségek, ezért van lehetőség a nézelődésre, az apró szépségek élvezetére. Úton-útfélen csodaszép levelek, gombák, fatörzsek nyújtottak fotótémát, Anyukám pedig szebbnél szebb kavicsokat gyűjtött. Egyedül Tatyi érezte úgy, hogy kutyatársaság nélkül inkább az emberi perspektívát élvezné, és hátizsákra váltott. Hamarosan elértünk egy tájékoztató táblát, ahol a zöld sávra tértünk át, mintegy másfél kilométerrel Vérteskozma előtt.

Innentől egy kicsit dombosabb volt a terep, majd hamarosan elértük az autóval is megközelíthető turistautat, ahol végre más turistákkal is találkoztunk, illetve valami egészen fura performanszba botlottunk: egy csapat fényképezőgépekkel felszerelt lelkes fiatal az úton heverő másik csapat fiatalt fotózott. El sem tudom képzelni, mi lehetett a cél, de nem akartam a kérdésemmel zavarni őket. Viszont jól elbambultam, és túlmentünk a négyzet jelzés leágazásán, pár extra métert begyűjtve. Ez egyébként nem is csoda, mert az aszfaltos útról csak egy kis ösvényke vezet a bokrok közé (ilyeneken pedig, valljuk be, csak akkor megyünk, ha magányra vágyunk), ahol át kell kelni egy árkon, hogy némi aljnövényzettel való birkózás után egy igazán combos emelkedőn kilyukadjunk a dzsungelből Vérteskozma tüneményes erdészháza mellett.

Ha láttatok már igazán kedves és gondozott falucskát, akkor tudjátok mire gondolok, amikor azt mondom, Vérteskozma meseszerű. Hatalmas fenyőfák, borostyánnal befuttatott kerítések, gondozott kertek és bájos, fehérre meszelt parasztházak fogadják az ideérkezőt. Idilli kép, mintha a XX. század elején megállt volna az idő, és azóta elvarázsolt álmát aludná a falu.

Ahogy beljebb sétáltunk, megpillantottunk egy emléktáblát – és rájöttünk, hogy mi az oka ennek az érintetlen csendnek. Vérteskozmában valóban megállt az élet: 1946. május 18-án négy család kivételével a falu teljes lakosságát kitelepítették. A 381 németajkú lakos a keresztnél, ahol ma az emléktábla áll, intett búcsút az otthonának, a hagyományainak és az addigi életének. A kollektív bűnösség elvének nevében ezen férfiak, nők és gyermekek számára nem volt maradás, el kellett hagyniuk azt a helyet, ahol családjaik 1744 óta éltek, és mindezt azért, mert ápolták az örökségüket és anyanyelvükként a németet beszélték. A temetőben a régi sírokon láthatók még az eredeti, német nyelvű feliratok, az árnyas fák alatt békében nyugszanak itt az egykori lakosok a megszálló hadseregek katonáival.

Mielőtt visszaindultunk volna, elidőztünk egy keveset a templomnál kialakított pihenőben. Vérteskozmán még egy kis boltocska vagy kávézó, sőt térerő sincs: ma a nyugalomra vágyók menedéke, üdülőfalu, amely sok turistát vonz. A pihenőben kerékpárosok és bakancsosok töltötték fel kulacsaikat, mielőtt újra útrakeltek a környék számos túraútvonalának egyikén.

Az igazat megvallva, úgy terveztem, hogy Csákvárra visszafelé majd a hosszabb úton megyünk (zöld sáv), de mivel a vadászidény miatt erdőlátogatási korlátozás volt érvényben. Igyekeznünk kellett, ezért a járt (és egyben rövidebb) utat választottuk, oda-vissza így 19 km-t tettünk meg. Visszafelé Tatyi úgy döntött, hogy nem veszi igénybe a serpaszolgáltatást és saját lábait koptatja, amit nem is bántam, mivel kellett a kapacitás Anyukám egyre terjedelmesebb kőgyűjteményének. Felszedtünk még két hegyeset, két laposat és egy csomag kavicsot, és szedtük is a lábunkat, hogy mielőbb visszaérjünk Csákvárra.

Mire a városba értünk, már úgy éreztük, hogy nagyon rászolgáltunk egy erős kávéra, és mivel volt még egy kis időnk sötétedésig, ezért a központ felé vettük az utat, ahol megnéztük a gyönyörű homlokzatú barokk templomot és hozzájutottunk a megérdemelt koffein és cukoradagunkhoz.

Hazafelé sétálva az I. és II. világháborús emlékművek mellett a volt zsinagóga helyén álló kőre lettünk figyelmesek, amelyen a Csákvárról elhurcolt zsidók neveit olvashatjuk, és elhelyezhetjük az emlékezés köveit. Ezekből nekünk volt bőven, de a kevésbé felkészültek egy fonott kosárban találnak kihelyezve köveket, amelyekkel leróhatják tiszteletüket. Ahogy a kastély mellett található „Megbékélés emlékpark” tábláján olvasható, nagyon sokan veszítették életüket 1944 és 1946 között Csákváron és környékén. Helyi és idemenekült polgárok, a szovjet, a német és a magyar hadsereg katonái. Sok áldozatra név szerint emlékezhetünk, de több száz katona és civil áldozat sírja ismeretlen.

„Oldja békévé a múltat az emlékezés.”

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Családi kirándulás

Viszonylag korán indultunk, hogy a nagy meleget megelőzve érjünk a Veszprém megyei városba, ahol virágos utcák, őszi színekben pompázó hatalmas gesztenyefák és élénk forgatag fogadott minket. A templom előtt hatalmas, ünneplőbe öltözött tömeg gyűlt össze  – mint kiderült, Sarlós Boldogasszony ünnepe alkalmából körmenetet és szentmisét tartottak a XVII. század óta zarándokcélként számon tartott templomban. A ferences kegytemplomot és kolostort Széchenyi György püspök építtette, és 1654-es felszentelésének ünnepére a környék földesurai és elöljárói is hivatalosak voltak, akik a mulatozás során 38 hordó bort és közel 500 bárányt fogyasztottak el.

Érdekesség, hogy a püspök nem a kolostorban, hanem a várban élt, egészen 1700-ig, amikor Sümeg lakóházai és a vár is porig égtek. A kolostor sértetlenül átvészelte a tüzet és ezért átmenetileg innen irányította a püspök a veszprémi és a kalocsai egyházmegyéket is. Ez azonban nem bizonyult tartósan jó megoldásnak, mivel attól tartottak, hogy a püspöki palotával való szoros kapcsolat a szigorú rendi szabályok lazulásához vezet, ezért a székhelyet hamarosan áthelyezték. A ferences szerzetesek így zavartalanul élhettek a kolostorban és elláthatták a plébániai teendőket is, egészen 1950-ig, amikor el kellett hagyniuk a rendházat, hogy 1989-ben, elsőként a magyarországi kolostorok közül, újra birtokba vehessék.

Talán az ünnepi hangulat, vagy csak a barátságos hozzáállás tette, de szerencsére alkalmunk nyílt a templom belsejének megtekintésére is. Minket díszes oltárképek, szobrok és szemkápráztató pompa, Tatyit pedig simogatás fogadott. Ha már templombelsők… a sümegiek által csak alsó templomnak hívott, a vártól kicsit távolabb eső barokk szentély is érdekes lehet a téma iránt érdeklődőknek, azt ugyanis a Nyugat-Dunántúlon több helyen alkotott festő, Maulbertsch Antal freskói díszítik.

De térjünk vissza eredeti úti célunkhoz, a várhoz! A vár lábánál tágas parkolókat alakítottak ki, ahol  autók számából láttuk, hogy nem nekünk jutott egyedül eszünkbe, hogy ezt a napos kora őszi vasárnapot Sümegen töltsük. A parkolótól meredek, köves úton lehet felkapaszkodni a domboldalon a vár kapujáig, ahol a jegypénztár található. Amikor megváltottuk a jegyeket, a jegypénztáros tájékoztatott minket, hogy a borozó előtt találunk vizes tálkát, ahol Tatyi tud inni. Ez volt az első a kedves figyelmességek sorában, amelyeknek köszönhetően a délután végére Sümeg belopta magát a szívembe. A várudvar, a kiállítás, a tornyok, a belső terek és a borozó (ahol egyébként kávé, üdítők, jégkrém kapható) is látogatható kutyával.

Az első benyomásom a várról az volt, hogy mennyire élő! Fűszerkertek, zöld növények, hatalmas füves placc, ahol póni legelészett, libák és csirkék élnek itt, megelevenítve a várudvart. Jártam már szebben felújított, lenyűgözőbb kilátást nyújtó és komorabban romos várban is, de ez az emberközeli, otthonos légkör teljesen meglepett. Sokan voltak, nyüzsgött a várudvar, gyerekek játszottak, kecskék mekegtek és kürtőskalács illat szállt – Sümeg nem egy személytelen rom, hanem nagyon is eleven és mai. A vársétát a vártörténeti kiállítással és a filmvetítéssel érdemes kezdeni, majd a falakon körbesétálva, a tornyokba felkapaszkodva csodáljuk meg a kilátást. Körben piros cseréptetők, a Balaton-felvidék tanuhegyei, az Alpok vonulatai és messze nyúló szántóföldek gyönyörködtetik a szemünket, itt-ott felcsillan a Balaton kékeszöld víztükre is.

A sümegi vár háromosztatú. Legrégebbi része a mai Öreg-torony alapja, amely még az 1200-as évek elején épült a 270 méter magas andezitdombon, majd IV. Béla király parancsára ezt erős kővárrá bővítették. Az 1400-as évek végére elkészült a külső fal, ezzel Sümeg a Dunántúl legerősebb várává vált. Ez volt az az időszak, amikor az előretörő török had elől ide húzódott vissza a püspök is. 1553-ban emelték a Kövess-bástyát, amely az akkori kor legfejlettebb védelmi technikájával épült, több emelet magasra, dupla falakkal megerősítve. Mindez azonban mit sem ért Bocskai seregeivel szemben, akik 1605-ben megszállták a várat, meggyilkolták a püspököt, a fejét pedig legurították a hegyoldalon… a felvilágosult reneszánsz alkonyán! Bocskai után jött a Rákóczi szabadságharc, és –ahogy az sajnos számos várunk történetéből ismerősen cseng – a Habsburg várrombolás. Sümeget éppenséggel felgyújtották. Közel negyedszázadon keresztül hagyták a sümegi várat pusztulni, míg 1960-ban elkezdődött feltárása és rekonstrukciója, amelynek köszönhetően ma ez a Balaton-felvidék legjobban helyreállított középkori kővára.

A fejlesztések a mai napig zajlanak, és, ahogy az előbb is említettem, nagyon kellemes hangulatú és élettel teli a vár. Ami különösen megragadott, azok az apró figyelmességek, például a kutyák számára kihelyezett itatótál vagy az alacsony ajtófélfák kipárnázása. Ezen kívül a várudvarban „lovagi” és ügyességi játékokat helyeztek el, így a kicsik sem unatkoznak és a felnőttek is nyugodtan nézelődhetnek. Vannak árnyékos pihenőhelyek, ahol Tatyi is szívesen megpihent, és kilátópontokból sincs hiány, a zöldterületek karbantartását végző szamarakról és kecskékről pedig még nem is meséltem. Szóval csak bátorítani tudok mindenkit, hogy akár túrázva, akár egy délutáni kiruccanás alkalmával, egy hétvégén keresse fel Sümeget!

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

A Subalyuk-barlangról, meghiúsult csúcstámadásunkról és Cserépfaluról szerzett első benyomásaimról a cikk első részében olvashatsz: ITT

Borospince és nótaaréna

Cserépfaluban több, mint 400 pince található, amelyek nagy része ma is a helyi családok tulajdonában van, a szüret, a borászat és a gasztronómia összekovácsolja a közösséget. A helyiek nótakört, főzőklubot és női borász klubot is szerveznek – és tényleg mindenki ismer mindenkit. Igazi közösség él itt, akik nem csak őrzik a hagyományokat, hanem meg is élik őket. Sok helyen vidéken sem találunk már „közösségeket” – úgy értem, hogy egyfajta összetartást, családok és szomszédok közötti jó viszonyt, amit a vidéki élettel asszociálunk. Cserépfalun az emberek köszönnek egymásnak, tojást, bort, süteményt visznek a szomszédoknak, együtt szüretelnek – és a kapuk mindig nyitva vannak. A borospincék mellett a közösségi élet fontos helyszíne még a nótaaréna, ahol a jó bor mellett szól a nóta. Cserépen egyébként programokat is szerveznek az idelátogatóknak, többek között nótázással egybekötött pincetúrán is részt vehettek, ami bizonyára feledhetetlen élmény. Mi sajnos ebből kimaradtunk, mivel a szervező és túravezető, aki egyben a szállásadónk is volt, éppen fekvőgipszben lábadozott. Mindenesetre a borokat szerencsénk volt megkóstolni, és meg kell mondjam, hogy vendéglátóink cuvée-je bármelyik hazai borszaküzletben megállná a helyét.

Irány a barlang!

A Berezdaljai pincesorról ágazik le az ösvény, amelyen haladtunk. Innen gyakorlatilag egy karéjra vannak felfűzve a látnivalók, és az ösvényen haladva az alább leírt sorrendben következnek. A Hór-völgy és a Cserépfalu látnivalóit összekötő útvonal is remekül jelzett, szépen karbantartott, ha hozzám hasonlóan csak minimális irányérzékkel is rendelkezel, akkor sem kell félned, hogy eltévedsz.

Balra fordulva,  először a falu melletti dombra – helyesebben: dombba – épült Kisamerika barlanglakásokat lehet megközelíteni. Ez a furcsa név nem egy újabb ősember-leletet takar. Jóval kevésbé kell visszautaznunk a múltba ahhoz, hogy az itt élt emberekkel találkozzunk. A barlanglakások neve onnan ered, hogy a XX. század elején, az I. világháború és a gazdasági világválság elől sokan kivándoroltak Amerikába – a kevésbé szerencsések azonban csak a falu határáig, „Kisamerikáig” jutottak, ahol a mészkőbe vájt barlangokban kialakított lakásokban éltek. Amikor először olvastam a Kisamerikáról, nem tudtam elképzelni, mit várjak – leginkább kivájt odúkra, ideiglenes zugokra gondoltam, hasonlóan mondjuk a remete- vagy betyárbarlangokhoz. Ehhez képest mellbe vágott a Kisamerika. Itt valóban emberek, családok éltek – nagyjából a nagyszüleim gyermek- és fiatalkorával egyidőben. A penészes, dohos barlangokban gyermekek játszottak, anyák szoptatták csecsemőiket, a réten állatok legeltek, kapirgáltak. Egy barlanglakás kialakítása jóval olcsóbb volt, mint egy parasztház építése, ezért akiknek arra nem futotta, azok itt éltek. A környéken több mint 400 családnak adtak otthon a barlangok.

Csodás panoráma

A megmaradt lakásokon látszik, hogy nem holmi remetebarlangok ezek, hanem valódi életterek: a falak ki vannak meszelve, láthatjuk, hogy hol volt a tűzhely, a kémény kürtője. A higiéniai feltételek és a vizesedés miatt a Kisamerika lakói állandó veszélynek voltak kitéve: vérhas, tüdőgyulladás, fertőzések tizedelték az itt élőket. Elképesztő belegondolni, hogy alig 50 éve (a lakások egy része az 1970-es évekig lakott volt) ilyen körülmények között családok éltek Magyarországon, de örülök, hogy nem merül feledésbe ez az életforma, mert ráébreszt, hogy hálásnak kell lennünk azért a komfortért és biztonságért, amelyben most élhetünk.

A Kisamerikától az ösvény kökénybokrok között vezet a kaptárkövet formáló kilátóra. Mióta már az Alföldön is mindenhol kilátókat emelnek, kissé szkeptikus vagyok, bár lehet, hogy csak elkényeztet a sors, hogy gyakorta tényleg lélegzetelállító kilátásokban gyönyörködhetek. Egy kicsit itt is ez volt az érzésem, de amikor a rétre érve megpillantottam a völgyben Cserépfalut, a templomtoronnyal és a vörösben-aranyban tündöklő fákkal, nem tudtam nem megcsodálni. Rögtön le is huppantunk a földre, hogy pihenőt tartsunk a gyönyörű tájban. Megérkeztünk. Itt már tudtam, hogy Cserépfalu beváltotta mindazt a kimondott és kimondatlan reményt, amit ettől a hétvégétől vártam. Lehet, hogy a völgy teszi, de annyira távolinak és elzártnak tűnik ott minden… csend és béke honol mindenhol, de nem steril, mesterséges és élettelen nyugalom ez, mint mondjuk egy wellness-szállodában, hanem valóságos, az itt élők és az ő őseik által megteremtett barátságos béke.

Ördögtorony

Feltöltődve indultunk tovább a kaptárkőről mintázott kilátótól a valódi kaptárkő, az Ördögtorony irányába, és utunk, hogy-hogynem, újabb pincesorok mellett haladt, majd a lakott területet elhagyva szántók között vezetett tovább. Kezdett későre járni, de mivel másnapra már elterveztük, hogy tényleg eljutunk az Ódorvárig, ezért igyekeznünk kellett, hogy még napnyugta előtt elérjük az Ördögtornyot. Eddigre már közel jártunk a 16 kilométerhez, és a férjem el is kezdte szívni a véremet, hogy megint jól kitaláltam, hogy ez csak egy kis délutáni séta lesz a faluban. Végülis az volt, csak erről a fogalmaink jelentősen különböznek. Szóval éppen ezen csörtéztünk, amikor is a távolból dobogás, és egy, a gyerekkoromból ismerős hang ütötte meg a fülemet – BIRKÁK! Hallottam, hogy még távol vannak, de felénk tartanak, ezért Tatyit gyorsan hátizsákba raktam, nehogy valami kerge ötlettől vezérelve birkakergetésbe kezdjen, vagy mondjuk a terelőkutyákkal akarja összemérni az erejét. Éppen időben, mert a hatalmas nyáj cumulonimbus-ként közeledett, bekebelezett minket, majd továbbgomolygott esti szállására; szerencsére komolyabb incidens nélkül.

Kaptárkövek

Utunkat ezután taposóaknákkal nehezítve folytattuk az Ördögtorony felé, amelyet aztán egy csodálatos naplementével szolgáló réttől nem messze, úgy 200 méterre befelé az erdőben találtunk meg. A kaptárkövek alapvetően kúp alakú sziklaalakzatok, amelyeknek az oldalába valamikor, valakik kaptár alakú mélyedéseket vájtak. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi célt szolgáltak, lehet, hogy kultikus helyek voltak, mondjuk mint a mostani épített szentélyek, de az is, hogy méhészek használták – bár, mivel a legtöbb kaptárkő erdőben van, én személy szerint a méhészeti teóriát nem tartom túl reálisnak, mindenesetre, a kaptárkövek titokzatos alakzatok, amelyek a Bükkalján szép számban fordulnak elő, összesen 82 darabot tartanak nyilván.

Ez a környék egyébként nem okoz csalódást a kőzetek iránt érdeklődőknek: nem csak a kaptárkövek, de érdekes mészkőalakzatok, erodált sziklafalak, megcsúszott riolittufa-sziklák és összességében egy remekül szemrevételezhető földtörténeti térkép vár rátok. A kőzetek jelenléte szerves részévé vált a helyiek életének, ahogy az előbb említett, kőfalba vájt borospincék, vagy éppen a Kisamerika barlanglakások példája is mutatja. Ezeken felől a környéken találhatók még kőhodályok, kőszobrok, kőházak és számos más, az elmúlt korok és a jelenkor emberének keze nyomát viselő ritkaság. A Bükkaljai kőkultúra nem véletlenül nyerte el a hungarikum címet. Gazdagsága és szerteágazó kulturális jelentősége miatt leginkább egy szervezett tematikus túra keretében érdemes megismerkedni vele.

A kirándulás még nem ér véget

Az Ördögtoronytól, ha időnk engedte volna, még az Erdész csendélet és a Mész-tető felé vettük volna az irányt, de már így is kezdett ránk esteledni, így a kaptárkő megtekintése után elvágtattunk a naplementébe.

Folytatása következik… 🙂

Szerző: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Képek: Szekeresné Rába Kata, Bujdosó-Szalay Adél