Szeretném, ha megismernék az emberek Tira történetét. A mi kapcsolatunknak fontos üzenete van.
Interjú Vadon Janival
Abszurd humorával kis túlzással az ország felének segít jókedvűvé és gördülékennyé tenni a hétköznap reggeleket. Bár az ismert reggeli rádióműsor alapja a humor, Jani ezt a platformot is gyakran megragadta arra, hogy természetvédelemről, környezettudatosságról, vegetáriánusságról vagy állatvédelemről beszéljen. Vadon Jani azon ritka hírességek egyike, aki ezekben a témákban kimondottan jártas, gyakorlott és hiteles. Várfoglalók című műsorával olyan helyekre kalauzolja el a nézőt, hogy még a kanapén kucorgók kedvét is meghozza a kiránduláshoz, országjáráshoz, túrázáshoz.
A természet szeretetére, kincseire, környezetünk értékeire hívja fel a figyelmet, kutyája pedig valószínűleg több helyen túrázott és kirándult már az országban, mint a legtöbb ember. Tira, a németjuhász keverék saját Instagram oldalán hirdeti a kutyás kirándulást és a boldog gazdis-kutyás létet. A fotókat elnézve nem is gondolná az ember, hogy Tira nem volt mindig ilyen boldog, kedves és jól nevelt kutya, aki profin pózol egy-egy fotó elkészítése közben. Janival többek között a kutyás életről, a küzdelmes útról, a felelősségvállalásról és az óhatatlanul elkövetett hibákról is beszélgettünk.
Amikor megkerestünk ennek a beszélgetésnek az ötletével, említetted, hogy általában nem vállalsz interjú felkéréseket. Velünk mégis kivételt tettél, amit ezúton is nagyon köszönünk. Megkérdezhetem, hogy miért?
Igen, ez így van, nagyon ritkán adok interjút. Nem tartom fontosnak. Szerintem túl sokan és túl sok dologról formálnak véleményt manapság. Nem gondolom, hogy nekem is véleményvezérnek kellene lennem. Amit el szeretnék mondani az életemről és az értékrendemről, azt a közösségi médiában megteszem. Amit ott nem találnak meg az emberek rólam, arról pedig nem nagyon akarok beszélni. Hogy veletek miért tettem kivételt? Alapvetően az az oka, hogy kutyás magazinról van szó, és én mindig is kutyás voltam. Mondhatnám, hogy mindig családtagok voltak nálunk a kutyák, de ez nem lenne igaz. Régóta családtagok, de nem voltak mindig azok, csak velünk éltek. Ez pedig már egy fejlődésnek, egy lelki érésnek, felfogásbeli változásnak a következménye. Egyrészt fontosnak tartom, hogy erről a folyamatról beszéljünk, másrészt azért vállaltam a beszélgetést, mert a mi kapcsolatunknak Tira kutyánkkal van egy üzenete. Szeretném, ha látnák az emberek, hogy egy nagyon terhelt hátterű, szörnyű körülmények közül mentett kutya, megfelelő kezekben, rengeteg odafigyeléssel és foglalkozással élményekben gazdag teljes életet élhet.
Volt olyan időszak az életedben, amikor nem volt kutyád?
Egy rövid ideig nem volt csak, családi okok miatt. Akkor született a kislányunk, de hangsúlyoznám, hogy nem azért nem volt kutyánk, mert szerintem egy csecsemő mellé nem való. Az egyik legszomorúbb dolognak tartom, amikor egy kutyáról azért mondanak le, mert “féltik tőle” a kisgyereket. Nem félteni kell a gyereket a kutyától, hanem hozzászoktatni az új élethelyzethez. Ha pedig beletörik a bicskánk, szakember segítségét kell kérni. Felelősségtudat, hozzáállás és sok-sok türelem kérdése az egész. Pont úgy, mint egy kisgyerek nevelésénél. A legproblémásabb kutyából is csodás dolgokat lehet kihozni, erre pedig Tira az élő példa.
Visszatérve a kérdésedre, a kutyák mindig részei voltak az életemnek. De régebben egészen másként álltunk hozzájuk, mint most. Gyerekkoromban sok traumatikus élményem volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabadultak meg a kutyáktól. Láttam erdőben fához drótozott egykori “kedvenceket” és más borzalmakat is. Nem mondom, hogy ma már nem ennyire barbárok az emberek, hiszen ma is lehet rémtörténeteket hallani, de talán valamit javult a helyzet. Ugyanakkor az állatkínzás a mostani, elvileg felvilágosultabb társadalomban is jelen van. Mintha egyes emberek a kiszolgáltatott állatokon élnék ki a frusztrációjukat. A régebbi korokban vagy azért becsülték meg a kutyát, mert státusszimbólum volt, vagy azért mert fontos volt a család számára, mint munkakutya, mint haszonállat. A pásztorok pl. tudták, hogy ha nem gondoskodnak a kutyáikról rendesen, akkor ottmaradhatnak a legfontosabb munkatársuk nélkül. Mert ők olyan munkát végeztek és végeznek időnként ma is, amit az emberek nem tudnak elvégezni. Mi, emberek tudunk dolgokat, megtanulunk dolgokat, de egy kutyának az ösztöneinek köszönhetően szinte a vérében van a tudás. Egy kutya képességei ebből a szempontból sokkal komplexebbek, mint egy emberé. Tanulni is tud és ösztönei is vannak. Ebből a kettőből olyan hibrid képesség rendszer alakul ki, amivel sok helyzetben felülmúlnak minket.
A beszélgetésünk elején említetted, hogy bár mindig volt kutyád, egészen más szerepet töltöttek be az életedben régebben, mint most. Milyen volt régen kutyásnak lenni?
Komoly fejlődéstörténete van annak, hogy Móni, a feleségem és én is megtanultunk “kutyául” az évek során. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy azért, mert sok időt töltött kutyákkal, már ért is hozzájuk. Bevallom ezt én is elhittem magamról. Gyerekkoromban nálunk a kutya a ház tartozéka volt, a szó klasszikus értelmében. A kert nem játszótér, hanem egy kis háztáji gazdaság volt. A kutya pedig láncon élt egy kutyaházban, ez volt a természetes. Ez a hetvenes években volt, amikor még az is normálisnak számított, hogy a kutyát este kiengedték, “elment egyedül sétálni” és reggel meg beengedték. Persze, hogy tele volt a kerület állandóan nem várt szaporulattal… Apám mindemellett imádta a kutyáinkat. Például minden nap masszírozta Robi nevű németjuhászunk fülét, hogy “szépen álljon”, jól táplálta, kefélgette a szőrét, de láncon tartotta. Akkor “így szerették” a kutyákat. Robika egyébként csodás kutyus volt, nagyon jó genetikájú, nagyon okos, sajnálom, hogy nem kapta meg azt a gondoskodást, amit ma már megadnék neki. A lelkiismeret furdalásomat és tévedéseimet Tirával próbálom most helyrehozni. Amikor kiderült róla, hogy problémás kutya, ezért sem adtuk fel. Nem mondhattunk csődöt, nem ronthattuk el még egyszer!
Tira érkezése előtt azonban még más kutyák is voltak az életedben, akik szépen feladták a leckét. Mit tanultál tőlük?
Igen, voltak nagyon kemény és problémás kutyás éveink. Ezek nagy része meggondolatlanságból és tudatlanságból fakadt. Mindenesetre olyan leckék voltak, melyeknek a mai tudásomat és kitartásomat köszönhetem. Robi mellé például a nővéremék hazahoztak egy rottweiler kölyköt, Digót. Nagyon cuki volt, de hamar kiderült, hogy két ivaros domináns kan együttélése mennyire problémás. 13 évig éltünk úgy, hogy gyakorlatilag sehova nem tudtunk hosszabb időre elutazni. Mindig velük kellett lenni, nem tudtuk vinni őket sehova, de az soha nem merült fel, hogy valamelyiknek másik gazdát keressünk. Ez a 90-es évek elején volt, és akkor még az sem jutott eszünkbe, hogy egy szakemberhez forduljunk. Nem láttunk a problémára megoldást.
Közben pedig Mónival és az újszülött kislányunkkal elköltöztünk egy lakótelepre, a negyedik emeletre. Visszajártam hozzájuk sétálni, etetni, egészen a halálukig. Először Robi ment el, Digó pedig néhány hétre rá követte a barátját… Utánahalt. Még úgy is nagyon megrázó volt, hogy én már nem éltem velük együtt. A lakótelepi lakásból aztán sikerült visszaköltöznünk a kertvárosba és az első gondolatunk az volt, hogy legyen egy kutyánk. Utólag azt mondom, hogy még az akkori választásunk is meggondolatlan volt. De már annyira akartunk egy új kis kedvencet, hogy sajnos hagytuk magunkat kizárólag az érzelmeink által vezérelni. Pedig egy felelős döntéshez racionalitásra is szükség van.
Kerestünk egy tenyésztőt. Mielőtt folytatom a történetet, fontosnak tartom elmondani, hogy azóta a kutya vásárlásának már a gondolata is kilúgozódott belőlünk. Ma már biztosan mondhatom, hogy soha többet nem fogunk pénzért kutyát venni. Örökbefogadni fogunk még, de venni nem. Csak akkor adok egy kutyáért pénzt, ha tudom, hogy azzal megmentem. Én sem a tenyésztést, sem a szaporítást nem támogatom. Addig, amíg több tízezer gazdira, családra váró kutya van a menhelyeken, az embereknek át kéne jobban gondolniuk, hogy honnan választanak kedvencet!
Robi és Digó után még azonban tenyésztőt kerestetek, és egy fajtatiszta bokszert vásároltatok. Miért pont bokszer?
Igen, Denike, a bokszer költözött hozzánk. Egy tündér, csoda kis kutya volt. Én mindig nagyon szerettem a molosszereket és a hasonló típusú kutyákat. Tudom azonban, hogy az a fajta pofaberendezés, egyedi stílus, ami nagyon tetszik a bokszerekben, bulldogokban, mopszokban, inkább átok a kutyáknak, mint áldás. Nagyon aranyosak, de nagyon komoly egészségügyi problémákkal kénytelenek együtt élni mind a kutyák, mind a gazdik. Denike egy jó kiállású, azonban nem túl bátor kutyus volt. Úgy ugatott, hogy minden vakkantással egyet hátra lépett. Ha valaki állt a kapuban, csak azt látta, hogy a kutya tolatva ugat, és egyszer csak eltűnik a ház mögött. Végtelenül szelíd és kedves cukiság volt. Akkoriban azonban nagyon sokat kellett dolgoznom, Móni pedig otthon volt a kislányunkkal. Nem tudtunk vele sem eleget foglalkozni. Nagyon sok csodás pillanatunk volt együtt, de ugyanakkor mégiscsak egyfajta aranykalitka volt az élete. Sok szeretetet adott nekünk és mi is neki, de az életmódunk megkötötte a kezünket. Most már tudom, hogy akkor jobb lett volna egy kisebb termetű kutyát választani a 45 négyzetméterbe, pláne, hogy akkor már Miklós macskánk, “a testet öltött gonosz” is velünk volt. Aztán Denike is elment. Tudjuk, hogy egy kutyásnak annyiszor szakad meg a szíve, ahány kutyát elveszít. Denike halála is borzasztóan megviselt minket. Dupla agytumora lett, nem lehetett műteni. A mindig vidám, csupa öröm, játékos kislány, hétről-hétre épült le, “egy mogorva mamikává vált”, akinek már fájt az élet. Nagyon nehéz volt elengedni. Miután elment, azt mondtam, hogy egyelőre nincs több kutya. Nem azt mondtam, hogy soha többet, csak időt kértem. 5-6 évet, hogy éljünk tovább, dolgozzuk fel a halálát, és ha újra készen állunk rá, akkor jöhet egy újabb négylábú családtag.
Végül ehhez képest mennyi idő telt el Denike halála és Tira érkezése között?
Fél év. Móni és a lányom, Virág elkezdte rágni a fülemet, de én határozottan mondtam, hogy nem! Aztán addig puhítottak, folyamatosan kiskutyák képeit mutogatva a neten, hogy egy nap eljött a pillanat, amikor elkezdtem hajlani rá én is. Valahogy felkeveredtünk a Hachiko Állatvédő Egyesület oldalára, és megláttuk a kölyök Tira fotóját. Akkor még Trixie-nek hívták és két nagy “radar” füle mellett a szemei ragadták meg a figyelmünket, amik azt kérdezték: “Ugye nem kell már sokat várnom rátok?” Megláttuk és kész, el is dőlt a sorsunk. A Hachiko egyébként elég komoly feltételeket szab az örökbefogadáshoz, amiket ha nem tudsz betartani, jogukban áll az állatot visszavenni. Szerintem ezzel az égvilágon semmi gond nincs, ez is csak azt bizonyítja, hogy ők igazán szívükön viselik az általuk mentett és örökbeadott kutyusok sorsát!
Tira tehát jött, látott, elrabolta a szíveket és beköltözött. Ezután jött a feketeleves?
Igen, gyorsan kiderült, hogy Tira baba egy szuper szenzitív, agresszív, nehezen kezelhető kutya. Valószínűleg azért is, mert egy ablaktalan garázsban született, ahol testvéreivel és az anyukájukkal együtt tartották bezárva, éhhalálra ítélve. Ennek a traumatikus időszaknak a lelki nyomait, szerintem egész életében cipeli majd. Aztán ahogy beköltözött hozzánk, nagyjából elszabadult a pokol. Pozdorja lemezzel kellett elbarikádozni a nappalit, hogy ne kapja szét apró darabokra. Elég gyorsan felismertük, hogy itt komoly probléma lehet, és ez így nem fog működni. Muszáj valamit tennünk. És ha ennek az a módja, hogy reggeltől estig foglalkozni kell vele, akkor nincs más út, Móni ezt fogja tenni!
4 hónapos korától a mai napig heti kétszer járunk vele kutyaiskolába. Óriás küzdelem volt Tirával az első időszak, de ki kell hangsúlyoznom, hogy ez elsősorban nem az én küzdelmem volt, hanem a feleségemé. Leginkább az ő érdeme, hogy Tira most már bárhol vagyunk, szuper jól nevelt is tud lenni, nem generál és kerüli a konfliktusokat. De az első időkben nem egyszer történt meg, hogy Móni sírva jött haza a kutyasétáltatásból. Tira ugyanis minden egyes kerítésnek nekiugrott ahol kutya volt, nem lehetett közösségbe vinni, nem lehetett vele utazni, sem egyedül hagyni. Egy rémálom volt! Egyedül a másik fenevad, Miklós tudta kordában tartani!
Próbáltátok saját magatok megoldani a helyzetet, vagy azonnal szakemberhez fordultatok?
Nem próbálkoztunk, szakember segítségét kértük. Tudtam, hogy attól, hogy 46 éven keresztül volt mellettem egy vagy több kutyus, még nem tudok róluk eleget, főleg egy ilyen probléma megoldásához. Sokan túl büszkék ahhoz, hogy ezt beismerjék. Egy dologban biztosak voltunk, hogy nem visszük vissza! Nem fogok az állatmentők szemébe nézni, és azt mondani, hogy “Bocs, ez nekem nem megy! Nincs egy nyulatok?”. És ez nemcsak az egómról szólt, sőt elsősorban nem arról. A kutyának egy ilyen hátraarc, megfutamodás a részünkről óriási trauma lett volna, ami valószínűleg még inkább elmélyíti a lelki problémáit. Mi eltökéltük, hogy ez a kutya a családunk tagjaként nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott életet fog élni velünk. Hogy beszáll az autóba és elmegyünk kirándulni minden gond nélkül. Hogy velünk alszik egy légtérben. Hogy jön velünk étterembe, kávézóba, áruházba. Hogy nem lesz agresszív sem kutyával, sem emberrel. Akkor még nem tudtuk, mikorra érjük ezt el, de elértük. Most így élünk. De ez egy nagyon kemény, hosszú út volt, és még most sem ért véget.
Mennyi idő után éreztétek azt, hogy kezd változni a helyzet, hogy van eredménye?
Nagyjából egy év. Addig szinte semmi eredményét nem láttuk. Egy év kínkeserves, verítékes, kőkemény meló, főleg a párom részéről, de nem volt más út. Ha valaki megspórolja ezt a munkát, az olyan óriási terhet vesz magára, ami agyon tudja nyomni az embert. Ha az ember feladja, ha nem hiszi el, hogy egy problémás kutyával lehet valamit kezdeni, ha visszaviszi a menhelyre, mert nem így képzelte, mert túl nehéz, mert a kutya “javíthatatlan”, akkor igenis csődöt mond. Mert minden kutyával el lehet jutni egy olyan szintre, ahol már nem okoz gondot. Tira nagyjából hét éve heti kétszer jár kutyaiskolába a mai napig Benke Andráshoz a kőbányai Happy Dog-ba. Fontosnak tartom megemlíteni a nevét, mert nagyon sokat köszönhetünk neki. Szerencsére rögtön hozzá kerültünk, ő pedig sokat foglakozott már hasonlóan problémás kutyákkal, úgyhogy voltak tanácsai bőven. A Tirával való közös életünk tehát a rengeteg öröm és fantasztikus élmény mellett folyamatos munka is, ami nem ér véget egy tanfolyammal vagy a kutyaiskolával. Hiszem, hogy minden problémára van megoldás, csak fel kell ismernünk a saját korlátainkat, meg kell találni a megfelelő szakembert, a megfelelő utat és persze rengeteg kitartásra, türelemre és időre van szükség. Fontos, hogy ezzel tisztában legyenek az emberek, mielőtt egy kutyus a családjuk tagjává válik, mert később minden perc befektetett munka kamatozni fog!
Nézzétek meg, milyen szuper helyeken túrázik Tira és Jani: Instagram/fruskatiruska
