Kiránduljunk kutyával! – Együtt a Mária Úton 2. rész
Az előző útinapló folytatása következik.
A Kálváriától továbbindulva volt némi fennakadás a jelzéssel – mármint nem találtam meg a felfestést, de legalább kipróbálhattam az iránytűvel tájékozódó képességemet, ami éppen egy szederbokrokkal és szilvafákkal szegélyezett ösvény felé terelt. Hogy, hogy nem, miután belakmároztam a friss gyümölcsökből, az utat is hamarosan megtaláltam. Innentől teljes volt a túra élmény, a lakott területeket és a szántókat magunk mögött hagyva erdei ösvényen, igazi börzsönyi hangulatban haladt tovább az út. Aki túrázott már a Börzsönyben, az tudja miről beszélek: patakok, nyílegyenes, hatalmas fák, vöröses, tiszta avartakaró – és a kedvencem, a fák koronáján szikrázóan játszó napfény, a dús lombok között behatoló sugarak játéka. Ebben a látványban bármikor el tudok veszni. Ha én lennék Odüsszeusz, akkor ez a jelenség lenne a szirének éneke. Hátat is fordítottam neki, mivel még jó pár kilométer volt hátra Kóspallagig, és sötétedés előtt szerettem volna megérkezni.
Elég hirtelen bukkantam fel a focipálya mellett, és a gyerekkoromra emlékeztető pletykapadok mellett diadalmasan – na jó, fáradtan, és csak egy kényelmes ágyra vágyva – baktattunk végig a főutcán, majd a templomtól Királyrét felé fordulva, az erdő szélén elértük az aznapi szállásunkat. A tulajdonos nagyon kedvesen fogadott minket. Tatyi kezdetben visszafogottan, majd később egyre bátrabban ismerkedett a két fekete mudival, akik csaholva kísértek minket a kis faházhoz, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni. A faház teraszáról csak a Börzsöny és az erdők látszottak, és épp időben érkeztünk, hogy a lenyugvó nap fényeiben gyönyörködhessünk. Állítólag csillaglesre is kiváló a hely, de én a csillagokat már nem vártam meg, hanem vacsora után bedőltem az ágyba, Tatyi pedig a lábamhoz kucorodva hortyogott az erdei csendben.
Másnap reggel a vártnál később ébredtünk, és az előző nap fáradságára egy makacs görcs emlékeztetett a vállamban. Úgy láttam, Tatyi sem pezseg túlságosan, szóval szépen, ráérősen kezdtünk készülődni. Élveztem a harmatos füvet, az erdők látványát és a friss, tiszta levegőt. A második napot nem terveztem túl, lesz, ahogy lesz, gondoltam, mivel semmilyen kötött időpont vagy szállásfoglalás nem várt. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy egész nap az erdei szálláson maradunk, olyan jól esett a pihenés. A második kávé után aztán erőt vettem magamon, és mire összecsomagoltam a hálózsákot, Tatyi is elkezdett életjeleket mutatni. Látszott rajta, hogy elfáradt előző nap – szóval úgy döntöttem, hogy csak Szokolyáig megyünk gyalog, majd onnan kisvasúttal fogunk Kismarosra érkezni. Visszabattyogtunk tehát Kóspallag központjába, ahol szemügyre vettük a templomot és az emlékművet, majd a számomra rejtélyes okból Zöld Paradicsom névre keresztelt ABC-ben vettem Tatyinak egy kis extra nasit, és el is indultunk a piros sáv jelzésen.
Hamarosan világossá vált, hogy az elmúlt napokban hatalmas mennyiségű csapadék eshetett itt, aminek következtében az ösvény sártengerré változott, a patakokon száraz lábbal való átkelés pedig csak gólyalábbal lett volna lehetséges.
Persze pont a talpán lyukacsos cipőm volt rajtam, de mindegy, legalább hamar telement vízzel és utána már nem volt olyan kellemetlen. A csapadékos időjárásnak köszönhetően viszont lépten-nyomon gombákba botlottam, és remekül elszórakoztattam magam azzal, hogy a gombás könyvemből megpróbálom azonosítani őket. Képtelen vagyok megjegyezni a gombák neveit, úgyhogy mindig új az információ.
A sárban felfelé caplatás után Tatyi úgy döntött, hogy ő akkor most pihenőt tart, és erre egy keresztbe kidőlt fatörzset szemelt ki – jegyzem meg, nagyon jó stratégiai érzékkel, mert egyrészt nagyjából félúton voltunk, másrészt pedig a fatörzsön kényelmes ülés esett. Alaposan beebédeltünk, és újult erővel és a tele gyomor boldog tudatával indultunk újra útnak. A talaj szerencsére szárazabbá vált, és minden különösebb nehézség nélkül elértük Szokolyát.
A falu határába érve megcsodáltuk az elpöfögő kisvasút szerelvényét – és egy kicsit jobban kiléptem volna, ha tudom, hogy két óra múlva jön csak a következő… Szokolya egyébként kedves település, a nem messze található Királyrét pedig kedvelt turistacélpont. Ott már többször jártunk, ezért nem éreztem égető vágyat a felfedezésre. Helyette a helyi „kulturális központot” vettem célba, ahol egy kávé mellett kellemesen elbeszélgettem a sörözgető törzsközönséggel a fakitermelésről, a dinnye árakról és természetesen a kutyákról. Mert a kutyák összehozzák az embereket.
A várva várt kisvasút pillanatok alatt Kismarosra repített minket, ahonnan Vácon keresztül kora estére haza is értünk a vonattal. Azt hiszem, a képet elnézve egyértelmű, hogy nem csak engem nem kellett ringatni a nap végén…
