Saját KB bal
Saját KB jobb

Kiránduljunk kutyával! – Együtt a Mária Úton 1. rész

Kissé rendhagyó, inkább beszámoló, mint ajánló – de remélem, sokan kedvet kaptok, hogy elinduljatok.

Zarándoklatra vallásos indíttatásból indul az ember. Régen elsősorban a bűnbánat és az alázat vezette a keresztényeket arra, hogy akár több hónapon át tartó gyaloglással eljussanak egy kegyhelyre. Manapság az Isten keresése, a hit megélése vagy a közösség élménye éppoly motivációs erő. Sokan azért indulnak el egy hosszabb útra, hogy az egyszerűségben, az embert próbáló feladatban megtalálják magukat, vagy az élet mélyebb jelentését.

Én akkor fogadtam meg, hogy elindulok, amikor tavaly Tatyi nagyon beteg volt és a gyógyulása már nem rajtunk, vagy az orvosokon múlt – de fordult a kocka, és leküzdötte a betegséget. Elhatároztam, hogy ha tehetem, vele együtt fogok részt venni egy zarándoklaton. Az első nekifutásunk tavaly augusztusban rövidre sikerült, mivel a nagy melegben Tatyi nem bírta az iramot és ölben vittem, majd a vállamon, ami a túrahátizsákkal együtt már nekem haladta meg a fizikai teljesítőképességemet, és kb. 20 km után feladtam. Nem adtam fel azonban az elhatározást, és idén ismét csatlakoztam a Ferences zarándoklathoz Szobon. Szeretem a csoportos zarándoklat hangulatát, és azt a többletet, amit a társaság ad, mégis csak egy Szentmise erejéig maradtunk a csapattal. Tatyival kettesben indultunk neki a nagy kalandnak Márianosztrán keresztül Kismarosra. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem, hogy egyedül, csak Tatyi és én, baktassunk együtt az úton.

A zarándoklatoktól mindenki valami fantasztikus élményt vár. A megérkezés pillanata, a teljesítés, az Út, amelyen annyi tanulság és életre szóló bölcsesség tapad ránk, amelytől másnap másképp fog felkelni a nap. Azt hiszem, a Coelho könyvek és az amerikai filmek hatása ez, hogy ha valamibe belefogunk, akkor mindjárt sorsfordító élményeket várunk cserébe. Nálam ez nem így van. Nincs tűzijáték és nincs éljenzés, és ennek a történetnek a végén ne várjatok örök igazságokat és életre szóló tapasztalatokat, mert azzal nem szolgálhatok. Van viszont egy teljesen más érzés, egyfajta lassú nyugalom, türelmes nézelődés és szemlélődés, amely akkor fog el, amikor már le tudom lassítani a lépéseimet, és nem csak a következő megálló, a szintidőm, a hétköznapi problémáim zakatolnak a fejemben. Csak a kutyám és én vagyunk. Éppen ott és abban a pillanatban. Ezért is nehéz erről írni, mert ez egyfajta üresség, amelyet természeténél fogva nehéz szavakba önteni; és lehet, hogy ha Te elindulsz, teljesen mást fogsz tapasztalni.

A távhoz képest hosszú tervezgetés után bevásároltam magunknak kétnapi élelmet, elcsomagoltam, majd kicsomagoltam, majd újra elcsomagoltam mindent a hátizsákba, Tatyi pedig teljes lelkesedéssel rá is feküdt a cuccra és ott töltötte az éjszakát. Reggel aztán vonattal indultunk Szobra, ahol délre vártuk a zarándokcsoportot. Körülbelül egy órával korábban érkeztünk, így volt időnk felfedezni a kisvárost és sétálni egyet a Duna-parton, mielőtt a csoport megérkezett. Szob kedves és szépen rendezett település, a templom, a tér és a Duna-part hatalmas fák árnyékában fekszik, a házak előtt sok-sok virág nyílik, nagyon hangulatos és bájos városka.

A közös zarándokmise után hátamra vettem a zsákot és elindultunk a Mária út jelzésén Márianosztra felé, az aznapi célunk Kóspallag volt, ahol egy erdei faház várt ránk. Az első szakaszon a Mária út a Börzsönyi kék sávval párhuzamosan halad. Szobról kiérve lankás szántók között vezet a földút, két oldalt vadvirágok, a távolban itt-ott megpillanthatjuk a Duna víztükrét, előttünk pedig a Börzsöny vonulatai futnak. A tájékozódás és a terep is egyszerű, pont ideális arra, hogy belemelegedjen az ember a magányos mérföldkoptatásba. Mivel a napi távot nem terveztem túl, ezért ráérősen baktattunk, a Sukola-keresztnél megebédeltünk és egy kicsivel négy óra előtt értünk Márianosztrára. A település neve ismerős lehet a híres márianosztrai fegyház révén, vagy a pálos kolostor kapcsán, amelyet még Nagy Lajos alapított 1351-ben. A kolostor és a kegytemplom, valamint a börtön épülete is messziről látszik már az útról, mutatva az irányt.

Az épületegyütteshez képest a Mária út jelzése a falu központjától visszafelé, egy domboldalon halad tovább, először házak, majd később gyümölcsfák mellett. Itt megcsodáltuk az eddigi leghatalmasabb pulykát, amit valaha láttam. A gigászi bronzbarna jószág olyan tekintéllyel bírt, hogy Tatyi elfeledkezett ragadozó mivoltáról és csak hódolattal szemlélte. Lehet, hogy a pulyka hatására, de itt egy kissé belekeveredtem a jelzésekbe, ugyanis az addig párhuzamosan futó piros sáv és a Mária út szétválik, hogy az utóbbin a Kálváriához tehessünk egy rövid kitérőt. Aztán józan paraszti ésszel kikövetkeztettem, hogy a domboldal felé kell vennem az irányt, ha kálváriát keresek, és így egy rövid, de annál meredekebb szakaszt követően már a tölgyfák árnyékában heverésztünk Tatyival. Ránk fért a pihenés, és nem is siettünk sehova – nyugodtan kiélveztük a pillanatot és átadtam magam a panoráma látványának: a Dunakanyar, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny vonulatai szépen ölelik a szántóföldekkel tarkított lankákat.

A kápolna mellett, a dombon, olyan érzésem támadt, mintha nagyon távolról szemlélném a világot: mintha ezek a helyek, az ismerős utcák, a kedvenc kávézók – amelyek a valóságban csak 10-20 kilométerre vannak, – elérhetetlenek lennének. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor sikerült eltávolodnom a hétköznapi dolgaimtól és átadnom magam a pillanatnak. Tatyival sem volt ez másképp, eddigre már rájött, hogy ez most egy hosszabb túra lesz, nem csak egy séta, és boldogan csóválta a farkát, fetrengett a fűben és úgy általánosságban elégedett kutya benyomását keltette.

Folyt. köv.
Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.com; IG: @tatyiandme
További érdekes cikkek
Hozzászólások
Töltés...

Weboldalunk a felhasználói élmény növelése érdekében sütiket használ. Elfogadom Tovább olvasok