Kiránduljunk kutyával! – Bar(l)angolás a Bükkalján – II. rész
A Subalyuk-barlangról, meghiúsult csúcstámadásunkról és Cserépfaluról szerzett első benyomásaimról a cikk első részében olvashatsz: ITT
Borospince és nótaaréna
Cserépfaluban több, mint 400 pince található, amelyek nagy része ma is a helyi családok tulajdonában van, a szüret, a borászat és a gasztronómia összekovácsolja a közösséget. A helyiek nótakört, főzőklubot és női borász klubot is szerveznek – és tényleg mindenki ismer mindenkit. Igazi közösség él itt, akik nem csak őrzik a hagyományokat, hanem meg is élik őket. Sok helyen vidéken sem találunk már „közösségeket” – úgy értem, hogy egyfajta összetartást, családok és szomszédok közötti jó viszonyt, amit a vidéki élettel asszociálunk. Cserépfalun az emberek köszönnek egymásnak, tojást, bort, süteményt visznek a szomszédoknak, együtt szüretelnek – és a kapuk mindig nyitva vannak. A borospincék mellett a közösségi élet fontos helyszíne még a nótaaréna, ahol a jó bor mellett szól a nóta. Cserépen egyébként programokat is szerveznek az idelátogatóknak, többek között nótázással egybekötött pincetúrán is részt vehettek, ami bizonyára feledhetetlen élmény. Mi sajnos ebből kimaradtunk, mivel a szervező és túravezető, aki egyben a szállásadónk is volt, éppen fekvőgipszben lábadozott. Mindenesetre a borokat szerencsénk volt megkóstolni, és meg kell mondjam, hogy vendéglátóink cuvée-je bármelyik hazai borszaküzletben megállná a helyét.
Irány a barlang!
A Berezdaljai pincesorról ágazik le az ösvény, amelyen haladtunk. Innen gyakorlatilag egy karéjra vannak felfűzve a látnivalók, és az ösvényen haladva az alább leírt sorrendben következnek. A Hór-völgy és a Cserépfalu látnivalóit összekötő útvonal is remekül jelzett, szépen karbantartott, ha hozzám hasonlóan csak minimális irányérzékkel is rendelkezel, akkor sem kell félned, hogy eltévedsz.
Balra fordulva, először a falu melletti dombra – helyesebben: dombba – épült Kisamerika barlanglakásokat lehet megközelíteni. Ez a furcsa név nem egy újabb ősember-leletet takar. Jóval kevésbé kell visszautaznunk a múltba ahhoz, hogy az itt élt emberekkel találkozzunk. A barlanglakások neve onnan ered, hogy a XX. század elején, az I. világháború és a gazdasági világválság elől sokan kivándoroltak Amerikába – a kevésbé szerencsések azonban csak a falu határáig, „Kisamerikáig” jutottak, ahol a mészkőbe vájt barlangokban kialakított lakásokban éltek. Amikor először olvastam a Kisamerikáról, nem tudtam elképzelni, mit várjak – leginkább kivájt odúkra, ideiglenes zugokra gondoltam, hasonlóan mondjuk a remete- vagy betyárbarlangokhoz. Ehhez képest mellbe vágott a Kisamerika. Itt valóban emberek, családok éltek – nagyjából a nagyszüleim gyermek- és fiatalkorával egyidőben. A penészes, dohos barlangokban gyermekek játszottak, anyák szoptatták csecsemőiket, a réten állatok legeltek, kapirgáltak. Egy barlanglakás kialakítása jóval olcsóbb volt, mint egy parasztház építése, ezért akiknek arra nem futotta, azok itt éltek. A környéken több mint 400 családnak adtak otthon a barlangok.
Csodás panoráma
A megmaradt lakásokon látszik, hogy nem holmi remetebarlangok ezek, hanem valódi életterek: a falak ki vannak meszelve, láthatjuk, hogy hol volt a tűzhely, a kémény kürtője. A higiéniai feltételek és a vizesedés miatt a Kisamerika lakói állandó veszélynek voltak kitéve: vérhas, tüdőgyulladás, fertőzések tizedelték az itt élőket. Elképesztő belegondolni, hogy alig 50 éve (a lakások egy része az 1970-es évekig lakott volt) ilyen körülmények között családok éltek Magyarországon, de örülök, hogy nem merül feledésbe ez az életforma, mert ráébreszt, hogy hálásnak kell lennünk azért a komfortért és biztonságért, amelyben most élhetünk.
A Kisamerikától az ösvény kökénybokrok között vezet a kaptárkövet formáló kilátóra. Mióta már az Alföldön is mindenhol kilátókat emelnek, kissé szkeptikus vagyok, bár lehet, hogy csak elkényeztet a sors, hogy gyakorta tényleg lélegzetelállító kilátásokban gyönyörködhetek. Egy kicsit itt is ez volt az érzésem, de amikor a rétre érve megpillantottam a völgyben Cserépfalut, a templomtoronnyal és a vörösben-aranyban tündöklő fákkal, nem tudtam nem megcsodálni. Rögtön le is huppantunk a földre, hogy pihenőt tartsunk a gyönyörű tájban. Megérkeztünk. Itt már tudtam, hogy Cserépfalu beváltotta mindazt a kimondott és kimondatlan reményt, amit ettől a hétvégétől vártam. Lehet, hogy a völgy teszi, de annyira távolinak és elzártnak tűnik ott minden… csend és béke honol mindenhol, de nem steril, mesterséges és élettelen nyugalom ez, mint mondjuk egy wellness-szállodában, hanem valóságos, az itt élők és az ő őseik által megteremtett barátságos béke.
Ördögtorony
Feltöltődve indultunk tovább a kaptárkőről mintázott kilátótól a valódi kaptárkő, az Ördögtorony irányába, és utunk, hogy-hogynem, újabb pincesorok mellett haladt, majd a lakott területet elhagyva szántók között vezetett tovább. Kezdett későre járni, de mivel másnapra már elterveztük, hogy tényleg eljutunk az Ódorvárig, ezért igyekeznünk kellett, hogy még napnyugta előtt elérjük az Ördögtornyot. Eddigre már közel jártunk a 16 kilométerhez, és a férjem el is kezdte szívni a véremet, hogy megint jól kitaláltam, hogy ez csak egy kis délutáni séta lesz a faluban. Végülis az volt, csak erről a fogalmaink jelentősen különböznek. Szóval éppen ezen csörtéztünk, amikor is a távolból dobogás, és egy, a gyerekkoromból ismerős hang ütötte meg a fülemet – BIRKÁK! Hallottam, hogy még távol vannak, de felénk tartanak, ezért Tatyit gyorsan hátizsákba raktam, nehogy valami kerge ötlettől vezérelve birkakergetésbe kezdjen, vagy mondjuk a terelőkutyákkal akarja összemérni az erejét. Éppen időben, mert a hatalmas nyáj cumulonimbus-ként közeledett, bekebelezett minket, majd továbbgomolygott esti szállására; szerencsére komolyabb incidens nélkül.
Kaptárkövek
Utunkat ezután taposóaknákkal nehezítve folytattuk az Ördögtorony felé, amelyet aztán egy csodálatos naplementével szolgáló réttől nem messze, úgy 200 méterre befelé az erdőben találtunk meg. A kaptárkövek alapvetően kúp alakú sziklaalakzatok, amelyeknek az oldalába valamikor, valakik kaptár alakú mélyedéseket vájtak. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi célt szolgáltak, lehet, hogy kultikus helyek voltak, mondjuk mint a mostani épített szentélyek, de az is, hogy méhészek használták – bár, mivel a legtöbb kaptárkő erdőben van, én személy szerint a méhészeti teóriát nem tartom túl reálisnak, mindenesetre, a kaptárkövek titokzatos alakzatok, amelyek a Bükkalján szép számban fordulnak elő, összesen 82 darabot tartanak nyilván.
Ez a környék egyébként nem okoz csalódást a kőzetek iránt érdeklődőknek: nem csak a kaptárkövek, de érdekes mészkőalakzatok, erodált sziklafalak, megcsúszott riolittufa-sziklák és összességében egy remekül szemrevételezhető földtörténeti térkép vár rátok. A kőzetek jelenléte szerves részévé vált a helyiek életének, ahogy az előbb említett, kőfalba vájt borospincék, vagy éppen a Kisamerika barlanglakások példája is mutatja. Ezeken felől a környéken találhatók még kőhodályok, kőszobrok, kőházak és számos más, az elmúlt korok és a jelenkor emberének keze nyomát viselő ritkaság. A Bükkaljai kőkultúra nem véletlenül nyerte el a hungarikum címet. Gazdagsága és szerteágazó kulturális jelentősége miatt leginkább egy szervezett tematikus túra keretében érdemes megismerkedni vele.
A kirándulás még nem ér véget
Az Ördögtoronytól, ha időnk engedte volna, még az Erdész csendélet és a Mész-tető felé vettük volna az irányt, de már így is kezdett ránk esteledni, így a kaptárkő megtekintése után elvágtattunk a naplementébe.
