Jingles, a kutya, aki „feltalálta” a kisállat-asszisztált terápiát
A kutyáknak nagyon sokat köszönhet az emberiség. Segítettek minket a korai települések védelmében, a nyáj terelésében és a ragadozók távol tartásában. Aztán szépen lassan a szívünkhöz nőttek, és ma már el sem tudjuk képzelni nélkülük az életünket. A kutyák jelenléte csökkenti a stressz fiziológiás tüneteit. A kutyasimogatás hatására lassul a szívverés. A kutya szemébe nézve elönti a gazdikat a boldogság (hormon). Részben a kutyák ezen tulajdonságai miatt alkalmaznak számos iskolában, idősek otthonában, rehabilitációs intézményben terápiás kutyákat. De vajon honnan ered a kisállat-asszisztált terápia?
Az az ötlet, hogy kutyákat alkalmazzanak a terápiában, már a XX. század elején felmerült. Az akkoriban elterjedt tudományos szemlélet tükrében ez az ötlet azonban különcnek, egyenesen nevetségesnek tűnt. 1962-ig kellett várni, amikor Boris M. Levinson, amerikai gyermek-pszichoterapeuta először mert beszámolni saját kisállat asszisztált terápiás tapasztalatáról egy tudományos folyóiratban. Történt ugyanis, hogy Levinson több terápiás ülés során sem tudta elnyerni egy zárkózott, magába forduló kisfiú páciens bizalmát. Akárhogy próbálkozott, nem sikerült áttörést elérnie, a kisfiú meg sem szólalt, rá sem nézett.
Az egyik alkalommal a fiú és a családja korábban érkeztek az ülésre, és összetalálkoztak a váróban Levinson kutyájával, Jingles-zel. Amit addig a doktornak hosszas próbálkozásokkal nem sikerült elérni, Jingles-nek egy szempillantásba telt. Mire Levinson kilépett a rendelőből, hogy szólítsa a kis kliensét, az már boldogan játszott a kutyussal. Innentől kezdve Jingles a terápiás ülések állandó résztvevője lett, minden résztvevő örömére. A kutya, mint ko-terapeuta elgondolás pedig elindította Levinsont a kisállat-asszisztált terápia tudományos igényű kutatásának útján. Ennek köszönhető, hogy ma már széles körben elterjedt, tudományosan bizonyított hatékonyságú eljárásként ismerjük azt.