Egy 29 éves férfi ellen állatkínzás vádja miatt indult eljárás, miután egyik kutyája elhunyt egy túrázás során a Piestewa Peak ösvényén Phoenixben  augusztus 9-én.  A tragédia napján a hőmérséklet 42 és 43 Celsius fok között volt. Az illetékes hatóságok tájékoztatása szerint a Phoenixi Tűzoltók Technikai Mentőcsapatai akkor vonultak a helyszínre, amikor a túrázó Daniel Milunovic jelentette, hogy ő és két kutyája túlhevültek. Amikor a mentőalakulat megérkezett, az egyik kutya már nem bírta a perzselő hőség hatását és elpusztult.

Egyértelműen a gazda felelőtlensége okozta a tragédiát

A mentőcsapat biztonságosan lekísérte az ösvényről  Milunovicot és a másik kutyát. Bár a férfi nem igényelt orvosi ellátást, másik kutyának azonnali állatorvosi beavatkozásra volt szüksége. A Phoenixi Rendőrség századosa, Robert Scherer, egy közleményben így nyilatkozott:

” A 29 éves Daniel Milunovic és a két kutya mentést a Phoenixi Tűzoltóság személyzete végezte. Az egyik kutya már elhunyt, amikor a tűzoltók a hegyen megkeresték őket, a másik kutya pedig hőgutát kapott.”

A helyszínre érkező állatorvos Sam Tytler a Fox News-nak elmondta, hogy megpróbálták újraéleszteni a kutyát, de sajnos nem sikerült.  Milunovic-ot már a helyszínen megvádolta a rendőrség. Az elsődleges vádak az állatok elhanyagolására vonatkoznak, azonban a rendőrség szerint az elhunyt kutya állatkínzásának ügyében még folyamatban van a nyomozás.

Törvény tiltja a túrázást 37 Celsius fok felett

Phoenix-ben 2016-ban fogadtak el egy törvényt, miszerint a szóban forgó ösvényen és környékén sem ember, sem kutya nem tartózkodhat, ha a hőmérséklet eléri vagy meghaladja a 37 Celsius fokot.  Todd Keller, a Phoenixi Tűzoltóság kapitánya, rámutatott arra, hogy ez a törvény pontosan az ilyen esetek megelőzése miatt jött létre. Emberek és kutyák számára is életveszélyes lehet ilyen hőségben kirándulni, túrázni.

Az Arizona Humán Társaság képviselője, Tracey Miller szerint a túlélő kutya elszenvedett károsodásai visszafordíthatatlanok lehetnek.

„Előfordulhat, hogy soha nem fog teljesen felépülni, mivel a belső testhőmérséklete olyan magasra emelkedett, mely hosszú távú károsodást okozhat a szervezetben.”

Nyári hőségben fokozottan kell figyelni állatainkra

A kutyák sokkal kevésbé képesek szabályozni testhőmérsékletüket, mint az emberek. Nem képesek izzadni, csak lihegéssel tudnak hőt leadni. Éppen ezrét gyorsabban túlmelegszik a szervezetük, mint az embernek. Ami a gazdinak még nem annyira súlyos forróság, egy kutyának már végzetes lehet. Nyáron soha ne tegyük ki kutyánkat forróságnak. Túrázni és kirándulni szigorúan tilos nyári hőségben, de egy egyszerű séta is megviselheti őket a tűző napon. A hőguta megelőzéséről bővebben ebben a cikkünkben írtunk.

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Forrás: TheAnimalRescueSite

Bükkaljai barangolásunkról szóló beszámolónk első két részét ITT és ITT olvashatjátok – eseménydús volt a hétvége, mondhatjuk… 🙂

A 26 000 lépés megtétele után nem kellett minket ringatni szombat este. Hihetetlen, hogy egy kis falu és a környéke ennyi látnivalót, kulturális és történeti emléket kínál, mint Cserépfalu. Alig vártam már, hogy másnap reggel újra túracipőt húzhassak, és végre megpillanthassam a híres ódorvári kilátást.

Irány az erdő

A már ismerős úton indultunk: faluhatár, aszfaltos út, látogatóközpont, Suba-lyuk, majd baktatás a völgyben. A Hór-völgy Répáshuta irányában enyhén emelkedik, az elején 227 méteres tengerszint feletti magasságból indulunk, az Ódorvár pedig a 594 méteren van. Nyilvánvaló, hogy a szintkülönbség áthidalásának több módja van, és ahogyan haladtunk egyre beljebb a völgyben, még mindig jelentősebb emelkedő nélkül, kezdtem sejteni, hogy itt bizony a meredek kaptatóval fűszerezett variációval állunk szemben. Nem is kellett csalódnom. Ahogyan a kerékpáros túraúttal együtt futó ösvényről a rom (L) jelzésen leágaztunk, úgy kezdett az erdei séta egyre inkább túrára hasonlítani, és úgy vált egyre valószínűbbé, hogy mégiscsak szép kilátásban lesz részünk.

Tatyi az előző napon eléggé elfáradt, ezért egy pár kilométer után hátizsákba vettem, amit ő egyébként látszólag nagyon élvezett, nekem viszont a plusz 8 kg cipelése jelentősen rontotta a teljesítményemet, így fújtatva-szuszogva kapaszkodtam felfelé az emelkedőn, amely – akkor úgy tűnt – soha nem ér véget… Jó 40 percbe telt, mire ezt az utolsó másfél kilométert megtettük. Ahogy említettem, a gyalogösvény leágazik a kerékpáros túraútvonalról, viszont mindkettő az Ódorvár lábánál található tűzrakó-pihenő-bivakoló helyhez érkezik be, szóval ha nem vagytok a meredek emelkedők megszállottjai, akkor nyugodtan válasszátok a pár száz méterrel hosszabb kerékpáros utat, úgy is célba fogtok érni. A gyalogos ösvény elhalad egy tiszta vízű forrás mellett, néhány száz méterre a várromtól, ahol tudtok vizet vételezni (a forrást a kerékpárút nem érinti).

Gyönyörű panoráma

A várromhoz érve egy keskeny ösvény visz fel a bércre, és a növényzeten átpillantva már itt is megcsillogtatta magát a várva várt panoráma.

A csúcsról elénk táruló látvány azonban mindent vitt: a teljes Hór-völgyet beláttuk. Csendesen meghúzódva ott volt Cserépfalu, láttuk az utcát, ahonnan délelőtt elindultunk. Az előző napi túránk helyszínei is visszaköszöntek: a kilátó, a templomtorony, a pincék. A távolban az Alföld nyújtózkodott, hátunk mögött pedig a Bükk vadregényes erdeire nyílt pompás kilátásunk.

Ódorvár

Más néven Odorvár, építésének körülményeiről, az itt lakókról és a vár pontos szerepéről vajmi keveset tudunk. Valószínűsíthető, hogy a Hór-völgy védelmét látta el esetleges északról jövő támadások esetén. Egyetlen említése 1351-ből, egy oklevélből származik, melyben Erzsébet királyné megtiltja a vár urának, hogy Bogácson és Cserépen dézsmát szedjen. A XV. században husziták foglalják el, akiket a Fekete Sereg, élén Magyar Balázs hadvezérrel, kiűz a várból. Valószínűleg egyúttal le is rombolták a várat, amely azóta sem épült fel és jutott jelentős szerephez a történelemben. Mivel a romokat régészeti kutatás nem vizsgálta még, ezért ennél többet sajnos nem árulnak el, a várfalak őrzik a titkaikat. Annyit viszont tudunk, hogy nevét a barlangokról kapta: a régi „odorjas” = barlangos szóból ered az Odorvár/Ódorvár elnevezés.

Barlangokért ma sem kell messzire menni, rögtön a vár romjai alatt találunk egyet, az Odorvári cseppkőbarlangot, amelyben mára, nevével ellentétben, cseppkövek már nincsenek. A barlang bejárata előtt húzódik egy derékmagasságú fém korlát, és táblák figyelmeztetnek az életveszélyre. Nagyon figyeljetek a kutyákra, mivel a korlát alatt simán átférnek és beeshetnek. Az Odorvári-barlangon kívül itt található még a Déli-Bükk leghosszabb barlangja, a fokoztottan védett Hajnóczy-barlang is, ahol nem csak gyönyörű cseppkövek vannak, de több védett denevérfajnak is otthont nyújt. (A barlang csak a Bükki Nemzeti Park igazgatósága engedélyével, vezetett túra keretében látogatható.)

Ahogy a várromokon ücsörögtünk, az jutott az eszembe, hogy milyen sok csodálatos hely van Magyarországon, és valószínűleg egy élet is kevés arra, hogy mindet felfedezzem – de rajta leszek! 🙂

Vége

Köszönöm, hogy velünk tartottál!

Szerző: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Képek: Szekeresné Rába Kata, Bujdosó-Szalay Adél

A Kálváriától továbbindulva volt némi fennakadás a jelzéssel – mármint nem találtam meg a felfestést, de legalább kipróbálhattam az iránytűvel tájékozódó képességemet, ami éppen egy szederbokrokkal és szilvafákkal szegélyezett ösvény felé terelt. Hogy, hogy nem, miután belakmároztam a friss gyümölcsökből, az utat is hamarosan megtaláltam. Innentől teljes volt a túra élmény, a lakott területeket és a szántókat magunk mögött hagyva erdei ösvényen, igazi börzsönyi hangulatban haladt tovább az út. Aki túrázott már a Börzsönyben, az tudja miről beszélek: patakok, nyílegyenes, hatalmas fák, vöröses, tiszta avartakaró – és a kedvencem, a fák koronáján szikrázóan játszó napfény, a dús lombok között behatoló sugarak játéka. Ebben a látványban bármikor el tudok veszni. Ha én lennék Odüsszeusz, akkor ez a jelenség lenne a szirének éneke. Hátat is fordítottam neki, mivel még jó pár kilométer volt hátra Kóspallagig, és sötétedés előtt szerettem volna megérkezni.

Elég hirtelen bukkantam fel a focipálya mellett, és a gyerekkoromra emlékeztető pletykapadok mellett diadalmasan – na jó, fáradtan, és csak egy kényelmes ágyra vágyva – baktattunk végig a főutcán, majd a templomtól Királyrét felé fordulva, az erdő szélén elértük az aznapi szállásunkat. A tulajdonos nagyon kedvesen fogadott minket. Tatyi kezdetben visszafogottan, majd később egyre bátrabban ismerkedett a két fekete mudival, akik csaholva kísértek minket a kis faházhoz, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni. A faház teraszáról csak a Börzsöny és az erdők látszottak, és épp időben érkeztünk, hogy a lenyugvó nap fényeiben gyönyörködhessünk. Állítólag csillaglesre is kiváló a hely, de én a csillagokat már nem vártam meg, hanem vacsora után bedőltem az ágyba, Tatyi pedig a lábamhoz kucorodva hortyogott az erdei csendben.

Másnap reggel a vártnál később ébredtünk, és az előző nap fáradságára egy makacs görcs emlékeztetett a vállamban. Úgy láttam, Tatyi sem pezseg túlságosan, szóval szépen, ráérősen kezdtünk készülődni. Élveztem a harmatos füvet, az erdők látványát és a friss, tiszta levegőt. A második napot nem terveztem túl, lesz, ahogy lesz, gondoltam, mivel semmilyen kötött időpont vagy szállásfoglalás nem várt. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy egész nap az erdei szálláson maradunk, olyan jól esett a pihenés. A második kávé után aztán erőt vettem magamon, és mire összecsomagoltam a hálózsákot, Tatyi is elkezdett életjeleket mutatni. Látszott rajta, hogy elfáradt előző nap – szóval úgy döntöttem, hogy csak Szokolyáig megyünk gyalog, majd onnan kisvasúttal fogunk Kismarosra érkezni. Visszabattyogtunk tehát Kóspallag központjába, ahol szemügyre vettük a templomot és az emlékművet, majd a számomra rejtélyes okból Zöld Paradicsom névre keresztelt ABC-ben vettem Tatyinak egy kis extra nasit, és el is indultunk a piros sáv jelzésen.

Hamarosan világossá vált, hogy az elmúlt napokban hatalmas mennyiségű csapadék eshetett itt, aminek következtében az ösvény sártengerré változott, a patakokon száraz lábbal való átkelés pedig csak gólyalábbal lett volna lehetséges.

Persze pont a talpán lyukacsos cipőm volt rajtam, de mindegy, legalább hamar telement vízzel és utána már nem volt olyan kellemetlen. A csapadékos időjárásnak köszönhetően viszont lépten-nyomon gombákba botlottam, és remekül elszórakoztattam magam azzal, hogy a gombás könyvemből megpróbálom azonosítani őket. Képtelen vagyok megjegyezni a gombák neveit, úgyhogy mindig új az információ.

A sárban felfelé caplatás után Tatyi úgy döntött, hogy ő akkor most pihenőt tart, és erre egy keresztbe kidőlt fatörzset szemelt ki – jegyzem meg, nagyon jó stratégiai érzékkel, mert egyrészt nagyjából félúton voltunk, másrészt pedig a fatörzsön kényelmes ülés esett. Alaposan beebédeltünk, és újult erővel és a tele gyomor boldog tudatával indultunk újra útnak. A talaj szerencsére szárazabbá vált, és minden különösebb nehézség nélkül elértük Szokolyát.

A falu határába érve megcsodáltuk az elpöfögő kisvasút szerelvényét – és egy kicsit jobban kiléptem volna, ha tudom, hogy két óra múlva jön csak a következő… Szokolya egyébként kedves település, a nem messze található Királyrét pedig kedvelt turistacélpont. Ott már többször jártunk, ezért nem éreztem égető vágyat a felfedezésre. Helyette a helyi „kulturális központot” vettem célba, ahol egy kávé mellett kellemesen elbeszélgettem a sörözgető törzsközönséggel a fakitermelésről, a dinnye árakról és természetesen a kutyákról. Mert a kutyák összehozzák az embereket.

A várva várt kisvasút pillanatok alatt Kismarosra repített minket, ahonnan Vácon keresztül kora estére haza is értünk a vonattal. Azt hiszem, a képet elnézve egyértelmű, hogy nem csak engem nem kellett ringatni a nap végén…

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.com; IG: @tatyiandme

Zarándoklatra vallásos indíttatásból indul az ember. Régen elsősorban a bűnbánat és az alázat vezette a keresztényeket arra, hogy akár több hónapon át tartó gyaloglással eljussanak egy kegyhelyre. Manapság az Isten keresése, a hit megélése vagy a közösség élménye éppoly motivációs erő. Sokan azért indulnak el egy hosszabb útra, hogy az egyszerűségben, az embert próbáló feladatban megtalálják magukat, vagy az élet mélyebb jelentését.

Én akkor fogadtam meg, hogy elindulok, amikor tavaly Tatyi nagyon beteg volt és a gyógyulása már nem rajtunk, vagy az orvosokon múlt – de fordult a kocka, és leküzdötte a betegséget. Elhatároztam, hogy ha tehetem, vele együtt fogok részt venni egy zarándoklaton. Az első nekifutásunk tavaly augusztusban rövidre sikerült, mivel a nagy melegben Tatyi nem bírta az iramot és ölben vittem, majd a vállamon, ami a túrahátizsákkal együtt már nekem haladta meg a fizikai teljesítőképességemet, és kb. 20 km után feladtam. Nem adtam fel azonban az elhatározást, és idén ismét csatlakoztam a Ferences zarándoklathoz Szobon. Szeretem a csoportos zarándoklat hangulatát, és azt a többletet, amit a társaság ad, mégis csak egy Szentmise erejéig maradtunk a csapattal. Tatyival kettesben indultunk neki a nagy kalandnak Márianosztrán keresztül Kismarosra. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem, hogy egyedül, csak Tatyi és én, baktassunk együtt az úton.

A zarándoklatoktól mindenki valami fantasztikus élményt vár. A megérkezés pillanata, a teljesítés, az Út, amelyen annyi tanulság és életre szóló bölcsesség tapad ránk, amelytől másnap másképp fog felkelni a nap. Azt hiszem, a Coelho könyvek és az amerikai filmek hatása ez, hogy ha valamibe belefogunk, akkor mindjárt sorsfordító élményeket várunk cserébe. Nálam ez nem így van. Nincs tűzijáték és nincs éljenzés, és ennek a történetnek a végén ne várjatok örök igazságokat és életre szóló tapasztalatokat, mert azzal nem szolgálhatok. Van viszont egy teljesen más érzés, egyfajta lassú nyugalom, türelmes nézelődés és szemlélődés, amely akkor fog el, amikor már le tudom lassítani a lépéseimet, és nem csak a következő megálló, a szintidőm, a hétköznapi problémáim zakatolnak a fejemben. Csak a kutyám és én vagyunk. Éppen ott és abban a pillanatban. Ezért is nehéz erről írni, mert ez egyfajta üresség, amelyet természeténél fogva nehéz szavakba önteni; és lehet, hogy ha Te elindulsz, teljesen mást fogsz tapasztalni.

A távhoz képest hosszú tervezgetés után bevásároltam magunknak kétnapi élelmet, elcsomagoltam, majd kicsomagoltam, majd újra elcsomagoltam mindent a hátizsákba, Tatyi pedig teljes lelkesedéssel rá is feküdt a cuccra és ott töltötte az éjszakát. Reggel aztán vonattal indultunk Szobra, ahol délre vártuk a zarándokcsoportot. Körülbelül egy órával korábban érkeztünk, így volt időnk felfedezni a kisvárost és sétálni egyet a Duna-parton, mielőtt a csoport megérkezett. Szob kedves és szépen rendezett település, a templom, a tér és a Duna-part hatalmas fák árnyékában fekszik, a házak előtt sok-sok virág nyílik, nagyon hangulatos és bájos városka.

A közös zarándokmise után hátamra vettem a zsákot és elindultunk a Mária út jelzésén Márianosztra felé, az aznapi célunk Kóspallag volt, ahol egy erdei faház várt ránk. Az első szakaszon a Mária út a Börzsönyi kék sávval párhuzamosan halad. Szobról kiérve lankás szántók között vezet a földút, két oldalt vadvirágok, a távolban itt-ott megpillanthatjuk a Duna víztükrét, előttünk pedig a Börzsöny vonulatai futnak. A tájékozódás és a terep is egyszerű, pont ideális arra, hogy belemelegedjen az ember a magányos mérföldkoptatásba. Mivel a napi távot nem terveztem túl, ezért ráérősen baktattunk, a Sukola-keresztnél megebédeltünk és egy kicsivel négy óra előtt értünk Márianosztrára. A település neve ismerős lehet a híres márianosztrai fegyház révén, vagy a pálos kolostor kapcsán, amelyet még Nagy Lajos alapított 1351-ben. A kolostor és a kegytemplom, valamint a börtön épülete is messziről látszik már az útról, mutatva az irányt.

Az épületegyütteshez képest a Mária út jelzése a falu központjától visszafelé, egy domboldalon halad tovább, először házak, majd később gyümölcsfák mellett. Itt megcsodáltuk az eddigi leghatalmasabb pulykát, amit valaha láttam. A gigászi bronzbarna jószág olyan tekintéllyel bírt, hogy Tatyi elfeledkezett ragadozó mivoltáról és csak hódolattal szemlélte. Lehet, hogy a pulyka hatására, de itt egy kissé belekeveredtem a jelzésekbe, ugyanis az addig párhuzamosan futó piros sáv és a Mária út szétválik, hogy az utóbbin a Kálváriához tehessünk egy rövid kitérőt. Aztán józan paraszti ésszel kikövetkeztettem, hogy a domboldal felé kell vennem az irányt, ha kálváriát keresek, és így egy rövid, de annál meredekebb szakaszt követően már a tölgyfák árnyékában heverésztünk Tatyival. Ránk fért a pihenés, és nem is siettünk sehova – nyugodtan kiélveztük a pillanatot és átadtam magam a panoráma látványának: a Dunakanyar, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny vonulatai szépen ölelik a szántóföldekkel tarkított lankákat.

A kápolna mellett, a dombon, olyan érzésem támadt, mintha nagyon távolról szemlélném a világot: mintha ezek a helyek, az ismerős utcák, a kedvenc kávézók – amelyek a valóságban csak 10-20 kilométerre vannak, – elérhetetlenek lennének. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor sikerült eltávolodnom a hétköznapi dolgaimtól és átadnom magam a pillanatnak. Tatyival sem volt ez másképp, eddigre már rájött, hogy ez most egy hosszabb túra lesz, nem csak egy séta, és boldogan csóválta a farkát, fetrengett a fűben és úgy általánosságban elégedett kutya benyomását keltette.

Folyt. köv.

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.com; IG: @tatyiandme

Már a IX. században is sokan zarándokoltak Santiago de Compostelába, ahová Szent Jakab apostol földi maradványait menekítették a keresztényüldözés elől és helyezték örök nyugalomra a székesegyházban. Szent Jakab, Keresztelő Szent János testvére, egyike volt Jézus első tanítványainak, aki 42-ben, Jeruzsálemben szenvedett vértanúhalált. Spanyolországi kultusza 844 után erősödött meg, amikor, a legenda szerint, a keresztény spanyol seregek imáit meghallva megjelent a csatatéren, és győzelemre segítette a spanyolokat a mórok ellen. Santiago Matamoros, azaz “Mórölő” Szent Jakab Spanyolország fő védőszentje. 

Camino Francés

Santiago de Compostelába több hivatalos zarándokúton is el lehet jutni, ezek közül a legnépszerűbb a Camino Francés – azaz, a francia út, amelyet sokan “az eredeti Caminóként” tartanak számon. Az évente útrakelő körülbelül 280 000 zarándok nagyjából 70%-a választja ezt az utat. Ebből adódóan a szállások kínálata, a megközelíthetőség, a felszereltség és a szolgáltatások is itt állnak rendelkezésre a legszélesebb választékban, viszont ha magányos zarándokélményre vágysz, akkor lehet, hogy nem ez az út a neked való. A Camino Frances a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ból 773 kilométeren keresztül kanyarog, a teljes távot 31 szakaszra bontották, amelyek határán található a legtöbb szálláshely és szolgáltatás.

Az úthoz több városban lehet csatlakozni, ezek közül a Santiago de Compostelához legközelebbi város Sarria  – aki innen indul gyalogosan, az még megkapja a zarándokút teljesítését igazoló oklevelet. Ehhez hivatalosan az utolsó 100 km-t kell gyalog vagy lóháton, illetve az utolsó 200 km-t kerékpáron teljesíteni. A zarándoklat megkezdése előtt regisztrálni kell, így kaphatjuk meg a zarándokkönyvet – amely külön jár a négylábú zarándokoknak is, – ami lényegében egy igazolófüzet, amelyet az út során pecsételni kell. Ennek a füzetnek a birtokában vehetjük át Santiagóban a Compostelát, azaz a hivatalos oklevelet, valamint a kutyák számára a Perregrinát, amely szintén egy díszes igazolás arról, hogy az eb is végigment az Úton. 

Szálláskeresés

Az El Camino túrákon a kutyák is teljes jogú zarándokok, bár a nyitott – és sok esetben ingyenes – zarándokszállások egyelőre nem fogadnak négylábúakat. Számos magánszálláshely azonban szívesen látja őket, mindenesetre a tapasztalt kutyás zarándokok azt javasolják, hogy ha kutyával indulunk útnak, inkább előre foglaljunk szállást, ne bízzuk a véletlenre a kérdést. Egy másik megoldandó feladat lehet még az oda- és visszajutás, mivel Spanyolországban a tömegközlekedésen elég szigorú szabályok vonatkoznak a kutyák szállítására (10 kg-os súlyhatár vonaton, buszon csak boxban és a csomagtérben szállítható kutya), ezért érdemes fórumokon és a Camino központokban segítséget kérnünk a magánfuvar szervezésében. Ha egyszer megérkezünk, akkor azonban már csak az út számít, és a beszámolókból az derül ki, hogy ez mind gazdinak, mind pedig a kutyáknak hatalmas élmény. 

Pár jó tanács, ha nekivágnál:

• A fizikai felkészülést legalább 3 hónappal előbb kezdjétek el, először napi 1-2 órás sétákkal, hétvégén pedig hosszabb túrákkal készüljetek fel, majd futással és egyre nagyobb távok megtételével készüljetek a fokozott igénybevételre.
• Lehetőleg ne a nyári melegben induljatok útnak – a kutyákat sokkal jobban megterheli a forróság, mint minket; az őszi és tavaszi időszak alkalmasabb.
• A kutyáknak több alvásra van szüksége, mint az embereknek, ezt vedd számításba a szakaszok tervezésekor.
• Hajnalban és szürkületkor, amikor a látási viszonyok nem jók, ajánlott a kutyát pórázon vinni. 
• Vannak szakaszok, amikor bőséges vízvételi lehetőség áll rendelkezésre, de számolj azzal, hogy olykor plusz 1-3 liter vizet kell magaddal vinned csak a kutyád számára. 
• Mint minden hosszútávú túrán, a hidratálás, a mancsok védelme és a megfelelő mennyiségű pihenés nagyon fontos. 
• Minden nagyobb megállóhelyen találsz szupermarketet, ahol tudsz venni kutyaeledelt; állatorvosi ellátás a nagyobb településeken elérhető.

További információ: 

https://elcaminofrances.blog.hu/

https://www.elcaminoconcorreos.com/en/blog/the-camino-de-santiago-with-your-dog

https://vivecamino.com/en/the-camino-de-santiago-with-a-dog/

https://vivecamino.com/en/the-french-way/

https://www.elcaminoconcorreos.com/en/rucksack-transfer

https://apaca.paradoxahumana.com/albergues-para-perregrinos

Kutyás kirándulások

Bujdosó-Szalay Adél / Kutyabarát.hu

Forrás és képek: El Camino con Correos – Conchi és Draco blogja; Ruffwear blog; wikipedia; vivecamino.com