Somló Tamásra emlékezünk
Az LGT énekese nem csak zenészként és dalszerzőként vívta ki az ország tiszteletét, de gazdiként is életműdíjat érdemelt volna. Még talán soha nem hangzottak el ennyiszer egy beszélgetésben a társ – barát – családtag szavak. Rá emlékezünk.
Somló Tamás 2006-ban távozott közülünk. Egy ország ismerte munkásságát, egy ország gyászolta. Nem élt a nagy nyilvánosság előtt, de azt minden kutyás tudta róla, mennyire szerető és törődő gazdi.
Hitt a kutyás ügyekben
Részt vett jótékonysági naptárfotózáson, mert hitt benne: ha az ember megnyilvánul egy ilyen ügyen, azzal már hozzájárul, hogy a figyelem a négylábúakkal való viszonyunkra irányuljon: főleg a városi életkörülmények szűkös lehetőségei között kialakult kutya-ember barátságra.
Igazi városi kutyás volt, és mindig minden lehetőséget megragadott arra, hogy felemelje a kulturált és felelős kutyázás mellett a szavát.
„Minél többen hozzászólunk a témához, hogy mit is jelent az, ha valakinek van egy kutyatársa – barátja – családtagja, ez egyben egy fajta információ is, ami megváltoztathatja mások nézeteit. Minél többet hallanak az emberek erről a felhőtlen állapotról, lehet, hogy egyre többen be merik vállalni, hogy egy ilyen társat vegyenek maguk mellé.”
Már fiatalon is jó gazdi volt
„Fiatal, jóképű, csóró, voltam, de az elejétől már odafigyeltem a kutyusok igényeire. Minél jobban a kedvében járunk, annál többet ad vissza a saját nyelvén. Aki ezt érzi, és megérti, annak ez a fajta szeretet egy óriási örömforrás.”
És ők voltak vele utolsó éveiben: Sergio, a „joviális, örökké beszámítható vén hugyos” palotapincsi, Tibok, a „jámbor, bárgyú, jóindulatú” shi-tzu és Tádé, a csivava, akit kislánya csak a „magzatának” hívott. Ők voltak a művész úr legjobb barátai, a triumvirátus.
Ahogy Somló Tamás mesélte: a legidősebb volt a főnök, tőle tanultak mindent a fiatalok: három lábon pisilni és három lábon kakilni.
Somló a felelős állattartásról
A kutyások a városi társadalom egy szűk kis rétege. Talán ha beszélünk ezekről a témákról, gyarapodni tud ez a szám, és itt főként a fiatalokra gondolok. Ennek viszont nem csak a hasznát kell átadni, hanem a felelősséget is. A fiatalok gyakran odavannak a kölyökkutyákért, de ez önmagában nem elég. Hiszen, ha beteg, állatorvoshoz kell vinni, ha speciális gyógyszerre van szüksége, neki is be kell szerezni, és akkor is le kell vinni sétálni, ha az ember beteg.
A felelős kutyavállaláshoz azt is tudni kell, amit már a kislányom is kérdezget: meddig fog élni, és mi lesz, ha nem lesz. Szerintem ezt is meg kell mutatni az új kutyások felé; ezzel is számolni kell: tizenöt évenként a kutyusok elmennek, és ezt fel kell tudni dolgozni. Meg kell tudni emészteni, hiszen addigra igazi embertárssá válnak ezek a kis családtagok.
Nyugodjon békében, művész úr!
Ők sincsenek már közöttünk:
Bajor Imre, a Kicsi Huszár emlékére
Csala Zsuzsára emlékezünk
Bálint Ágnes, akinek Frakkot is köszönhetjük
(Kutyabarát.hu)
