5 tévhit a kutyákkal kapcsolatban
Szerencsére egyre több kutatás és tanulmány foglalkozik a kutyákkal. Könyvekből, előadásokból és kiváló szakemberektől tanulhatunk, ha érdekel minket a kutyák viselkedése, kognitív folyamatai és belső világa. A kutyák sok helyen családtagok, szociológiai tanulmányok foglalkoznak a modern társadalomban betöltött szerepükről. Mégis, számos olyan tévhit kering róluk, amelyek stabilan őrzik a helyüket.
A cikk semmiképpen sem bántó céllal íródott. Mindannyiunknak van mit tanulnia a kutyákról, és minden gazdi tudja, hogy velük való szoros kapcsolatunk a legnagyobb tanítás az életben. Bár Albert Einstein szerint a tudás véges, de tudjuk, hogy ez is relatív.
„Csóválja a farkát. Akkor örül, igaz?”
A farokcsóválás a kutya kommunikációjának fontos része, és egy csóváló farok gyakran az öröm, az elégedettség jele. DE! Az izgatottságot, várakozást éppúgy kifejezheti, mint akár egyfajta figyelmeztetést is. Általánosítani olyan, mintha azt mondanánk, hogy az emberi beszéd a boldogság jele. Nem csak az a lényeg, hogy mondunk valamit, számít az is, hogy mit mondunk, milyen hangsúllyal és milyen testbeszéddel. Ehhez hasonlóan, a kutyák farokcsóválását is érdemes kontextusában értelmezni.
A kutyák imádják, ha simogatják őket.
Hát, hát… Ha nem is tévhit, de erős általánosítás. Mintha azt mondanánk, hogy a nők szeretnek főzni. Igen, van, aki szeret, van, aki nem. Vannak olyan napok, hogy aki szeret, az sem főz, de néha bárki kedvet kaphat hozzá. Lehet, hogy fiatalabb korban nem szerettünk főzni, de később megszerettük. Ugye? A kutyák esetében is hasonló a helyzet. Lehet, hogy bizonyos helyzetben szeretik, míg máskor nem. Vagy éppen nincs kedvük hozzá. Esetleg még új nekik, de később megszeretik. Vagy csak ők ilyenek, és nem szeretik. Hagyjuk meg nekik a döntés és a változás jogát is.
A kutyáknak szüksége van más kutyák társaságára.
Ez a kérdés valószínűleg önmagában megérne egy hosszabb értekezést. A kutyák a farkasoktól származnak, akik társas lények. Ugyanakkor, evolúciójuk során az emberhez alkalmazkodtak, az ő életmódját vették fel – és jobban értelmezik bizonyos jelzéseinket, mint a fajtársaikét. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb kutya egyáltalán nem beszél „farkasul”. Ebből kiindulva talán nem túlzó a feltételezés, hogy a kutyáknak nem feltétlenül van szükségük a falka élményére. De hagyjuk meg itt is a lehetőséget, hogy ők eldöntsék, hogy inkább a mi társaságunkban töltik az időt a parkban, vagy a többiekkel bandáznak.
A kutyákat le kell vinni a futtatóba, hogy szocializálódhassanak.
Az előzőekből következik, hogy nem minden kutya van ezért oda. Vannak közöttük olyanok, akik igazi partiállatok, míg mások inkább maguknak valók. Ez lehet életkori vagy egészségügyi okból is: egy idősebb vagy beteg kutya már lehet, hogy nem élvezi annyira a hancúrozást. A szocializálódás remek, de vannak erre más keretek is, amelyek egyes kutyák számára megfelelőbbek.
Az pedig, hogy a futtató vagy a park a szocializáció elsődleges helyszíne lenne, szintén nem biztos, hogy a legjobb elgondolás. Korábbi cikkünkből kiderül, miért: Szocializáció a kutyafuttatóban
A kutyáknak szüksége van a napi egyszeri sétára.
Ez így nem fedi a valóságot. A kutyáknak naponta körülbelül két óra aktivitásra van szükségük. Ez lehet séta, szagséta (sniffari), de ugyanúgy edzés és/vagy játék is. Ha egy kutyával reggel játszottunk húsz percet, részt vett egy egyórás edzésen vagy kutyaiskolai foglalkozáson, délután kapott egy töltött kongot és este még huzivonizunk egy picit, akkor egyáltalán nem állatkínzás, ha aznap csak egészségügyi sétán voltunk.