A mennyország még várhat

Tizenkét éves a kutyám és egyre többször gondolok arra, hogyan, mikor és milyen körülmények között fogom elveszíteni. Egy ideig magamnak sem mertem bevallani, egy ideig erőszakosan kergettem ki fejemből a hasonló gondolatokat és feleslegesnek tituláltam őket. Nem tudom, hogy más idős kutyás gazdik hogy vannak ezzel, de gyanítom, hasonlóan.

Valahogy most kellene megállítani az időt

Ha valakinek mégis beszéltem erről, általában hamar megkaptam: ne gondolj rá, úgysem tudhatod és örülj, hogy veled van még. Igen, ez mind igaz, de valahogy mégis fel kellene készülni erre, valahogy mégis acélosítani kellene a szívemet, a lelkemet.  A természet ilyen, az élet ilyen, a körforgás ilyen. Születünk, élünk, meghalunk. Mi is, nemcsak a kutyák.

De mégis, valahogy most kellene megállítani az időt. Most, amikor még csak a pofija őszült meg. Most, amikor még csak a hátsó lábai gyengélkednek. Most, amikor még csak az emésztése rendült meg és nincs semmilyen komoly betegsége. Most, amikor még csak opálosak a szemei, de még tisztán lát. Most, amikor még vidáman szaladgál pár kört. Most, amikor bár egyre kevesebbet, de azért még eszik. Most, amikor még látom a szemében az életet. Most, amikor már minden nyugodt körülöttünk és csendes.

De az időt nem lehet megállítani. Mindenkibe belemar a vas foga és bár ez a természet rendje, vajon miért olyan szomorú ez? Hogyan lehet felkészülni egy búcsúra, hogyan lehet nem gondolni rá és hogyan lehet tenni ellene? Sehogy.  Csak hinni tudom és hinni akarom, hogy még van egy-pár jó évünk, hogy nem lesz fájdalmasan elhúzódó a búcsú, és hogy túlélem majd valahogy. Egyáltalán nem vigasztal, hogy minden kutya a mennyországba megy. A mennyország még várhat. És várni is fog egy darabig. Elegen vannak már ott.

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Borító fotó: Chikán Erika