„Nem kutya WC” és a szekunder szégyen esete
„A szekunder szégyen vagy másodlagos szégyenérzet pszichológiai, humánetológiai jelenség. Szekunder szégyent más kellemetlen viselkedése, vállalhatatlan megnyilvánulásai, cselekedetei miatt érezhetünk.” – írja a Wikipédia.
Ez az az érzés, ami átjár mindahányszor egy szépen rendben tartott utcán, netalán egy rendezett előkertben kutyakakit látok. Persze legtöbbször a kutyáimmal sétálok, és ilyenkor igyekszem látványosan lóbálni a zacskót, hogy ha esetleg lát a tulajdonos, akkor tudja, én nem vagyok „olyan”.
Ugyanez az érzés tört rám akkor is, amikor az amúgy rendkívül kutyabarát Gödöllői Arborétum bejáratánál a kezembe nyomtak két zacsit. Nem értettem, hogy miért, de amikor leesett, hogy biztosan megvan az oka, hogy külön-külön minden kutyásnak felhívják a figyelmét erre, elöntött a szekunder szégyen.
Kedves kutyások, hát miért kell egy arborétumban, egy ápolt parkban vagy egy rendezett utcán, a másik ember háza előtt otthagyni a kutyakakit?
Tényleg annyira nehéz lehajolni azzal a zacsival és összeszedni? Gondoljunk bele egy pillanatra. Vannak, akik rendezetten, szépen és ápoltan tartják a környezetünket. Legyen szó parkról, előkertről, utcáról vagy éppen egy arborétumról, az az igényes környezet, ami minket is oda vonz, valakinek a keze munkáját, fáradtságát dicséri. Mi pedig arra nem vagyunk képesek, hogy lehajoljunk és összeszedjük a kakit a kutyánk után? Ezzel belerondítunk a képbe, és akik utánunk érkeznek, már nem élvezhetik zavartalanul a szépséget.
Persze, sok helyen ritka a köztetületi kuka, mint a fehér holló. De ez nem kifogás. Attól, hogy nincs kuka, még senki sincs feljogosítva a szemetelésre. A kakitündér nem létezik! Nekünk kell összeszedni a szemetet, és minden kulturált kutyatartó érdeke az, hogy ezt megtegyük, hiszen a kutyabarát hozzáállás csak addig tart, amíg megvan a kölcsönös tisztelet. Ne kelljen szégyenkeznünk emiatt.