Havas Dóra: Shira érkezésének nagy szerepe volt a gyógyulásomban

2006-ban kezdte publikálni első receptjeit és kalandozásait a gasztronómia világában, miközben éppen kezdett kiutat keresni a reklámszakmából, ahol kommunikációs szakemberként dolgozott.  Igazi, klasszikus „főzős-sütős” családból származik, a nagymama főztjéhez már gyerekként ő vásárolt be a Fény utcai piacon. Az „otthon evés” szigorú elv volt a kétgenerációs ház lakói számára, a nagyi még azt is „kiszagolta” ha a gyerekek elszöktek csalamádés hamburgert enni a városba. Korán megtapasztalta mit jelent a szezonalitás a konyhában, az egyik népszerű tévéműsorának tematikája is erre épül. Az éppen aktuálisan elérhető alapanyagokból készíteni ízletes, változatos ételeket. Tudatos hedonistának vallja magát, mert az ízeket és ételeket szerinte tudatos és fenntartható módon is lehet és kell is élvezni.

A főzés-sütés már fiatalon is kedvenc foglalatosságai közé tartozott, főiskolásként szabadidejében nem a plázába járt csavarogni, hanem élvezte, hogy szabadon garázdálkodhat az óriási konyhájukban. Később pedig a munkahelyén gyakran mesélt az éppen aktuálisan elkészített ételeiről, de úgy vette észre, ez ott, abban az időben nem nagyon hozott lázba senkit. Akkor még nem volt Instagram, nem volt közösségi média, az emberek nem beszélgettek arról, hogy éppen mit főztek és ettek, no meg persze nem fotózták le és nem posztolták ki a vacsorájukat a közösségi profiljukra.

A reklámügynökségnél, bár kreatív szakmában, de nem kifejezetten kreatív alkotóként dolgozott. Azt viszont érezte, tudta, hogy dolgozik benne a kreatív alkotási vágy, ezért elkezdte keresni a megfelelő csatornát, a megfelelő felületet, ahol kiélheti és megvalósíthatja elképzeléseit, ahol önmaga lehet. Az első gasztronómiai blogbejegyzéseit is ezért vetette papírra, akkor még nem is volt szándékában publikálni. Hogy mégiscsak legyen egy hely, ahová gyűjtheti az írásait, létrehozta saját blogoldalát és találomra elnevezte Lila Fügének. A többi pedig már gasztrotörténelem.

Fotózni akkor még nem tudtam, de gyorsan kiderült, hogy a stylinghoz viszont van érzéken. Ezért nagyon gyorsan megtanultam a fotózást, tudtam a kezdetektől, hogy ezekhez a tartalmakhoz nagyon fontos a jó fotó. Az összes képet én magam készítettem az írásaimhoz, sőt az első egy-két könyvemet is én fotóztam. Akkor azonban még nem volt olyan, hogy influenszer és nem terjedtek „maguktól” a tartalmak. Kiderült, hogy van még rajtam kívül egy-két gasztroblogger, velük tartottuk a kapcsolatot. E-mailen küldtük át egymásnak az írásainkat, ma már nagyon viccesnek tűnik az akkori kommunikáció. Az áttörés 2008-ban történt, amikor a Dining Guide szervezett egy „blogkóstoló” rendezvényt, ahová meghívta az ős-bloggereket, köztük engem is. Ekkor figyelt fel ránk a média, és nem sokkal később már az Index címlapjára került az egyik írásom. Ez azt jelentette, hogy a szokásos kb.24 ember helyett nagyjából tízezer ember olvasta a bejegyzésemet. Nagyon furcsa és meghatározó élmény volt– meséli Dóra.

Ma már azonban egész más a környezet, mások a platformok és mások az elvárások. Sokan értenek sok mindenhez, gyorsan lesz valakiből felkapott influenszer, gyakran nem szükséges hozzá tényleges tudás és tapasztalat, viszont a lényegi tartalom helyett inkább a magamutogatás vette át a terepet. A mai környezetben már nem biztos, hogy belevágna a blogolásba, mert számára ez a szerep nem komfortos, sőt, kifejezetten terhes. Azt viszont tudja, hogy ő maga brand meghatározó része, neki is szerepelnie kell a fotókon, de szíve szerint még ma is csak az elkészült ételek fotóit posztolná, ha tehetné. A Lila Füge név mögül azonban viszonylag gyorsan előbújt a Havas Dóra személye, egyrészt a tévés szerepléseknek és az egyre népszerűbb videós tartalmaknak köszönhetően. Aztán egy rossz üzleti döntés miatt a Lila Füge és Havas Dórai útjai végleg kettéváltak.

Egy idő után, amikor már szépen felépült a Lila Füge márka és nagy volt rá az érdeklődés, elérkezett az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy egy személyben már nem tudom kiszolgálni az igényeket. Ekkor lett a Lila Fügéből egy gazdasági társaság, ahová üzlettársakat is bevontam. Utólag kiderült, ez rossz döntés volt. Két és fél évig üzemeltünk ebben a formában, mint vállalkozás, de az üzlettársaimmal nem értettünk teljesen egyet abban, hogy a céget milyen tempóban és milyen elvek menténk építsük tovább. És akkor jött a Covid, ami megpecsételte a vállalkozás sorsát. Sajnos nem sikerült békében elválnunk egymástól, a márkanév náluk maradt, így lett a Lila Fügéből mára Havas Dóra.

A Havas Dóra márka portfóliója a social média felületeken túl tévéműsorokból és könyvekből is áll. Bár még ma is úgy érzi, hogy belekényszerül a „technológiai őrületbe” és a platformok sokaságába, ahová tartalmat kell gyártani, természetesen próbál lépést tartani a világgal. Két tinédzser fiú édesanyjaként a legújabb csatornákhoz, például a TikTok –hoz már első kézből kap segítséget családon belül. Tervei között szerepel egy podcast csatorna beindítása, ahol többek között dietetikus szakértőkkel szeretne beszélgetni a tudatos és egészséges étkezésről.

Rátaláltam egy olyan mondanivalóra, amire a podcast tökéletes felület. Számomra mindig az volt a lényeg ebben az egészben, hogy levegyem az emberek válláról azt a nyűgöt, hogy minden nap főzni kell valamit.  Nekem könnyen megy, kikapcsol és inspirál az, hogy minden nap valami más kerül az asztalra, nagyon sok a mondanivalóm ebben a témában és ma már szerencsére sok fiatal dietetikussal lehet tartalmasan és érdekesen beszélgetni ezekről a dolgokról.  Az ősszel megjelenő könyvem is arról fog szólni, hogy az éppen szezonálisan elérhető zöldségekből, gyümölcsökből milyen változatos ételeket lehet készíteni.

Dóra saját maga sem tudja, hogy az elmúlt közel 20 évben mennyi recept került ki a konyhájáról, hiszen ennyi év alatt és ilyen intenzív munka mellet több ezres nagyságrendről beszélhetünk. A kreativitás mellett a megújulási képesség is rendkívül fontos egy ilyen pályán, melynek bizony voltak mélypontjai.  Egy hosszú és rendkívül kellemetlen tünetekkel járó betegség tavaly szinte egy teljes évre megálljt parancsolt Dórának, melyből többek között végül egy új jövevény, egy négylábú családtag segítségével tudott kilábalni.

Saját kutyám soha nem volt, gyerekkoromban két bernáthegyink volt, majd később lett két vizslánk, de ők inkább az anyukám és a testvérem kutyái lettek. Nem egyezett a véleményünk a nevelésüket illetően, így én kivonódtam ebből a történetből.  Aztán ahogy cseperedtek a fiam, egyre többet kampányoltak egy kutya miatt. Én is vágyakoztam egy saját kutya után, de egyrészről tudtam, hogy ha lesz kutyánk, az elsősorban az én felelősségem lesz, másrészről pedig pontos elképzelésem volt arról, hogy én milyen kapcsolatot szeretnék felépíteni egy kutyával, de nem voltam benne biztos, hogy ezt meg tudom csinálni. Azt szerettem volna, hogy bent éljen velünk a lakásban, hogy mindenhova el tudjam vinni magammal, hogy harmonikusan tudjunk együtt élni. 

Amikor már a családnak konkrét elképzelései voltak, hogy milyen kutyát szeretnének, az élet közbeszólt és a kutyaprojekt megállt. Dórának egy súlyos és összetett pajzsmirigy betegséggel kellett megküzdenie, mely felforgatta az életüket és a terveiket. Nyolc hónapig dolgozni is alig tudott, egy új kutya érkezése pedig enyhén szólva sem tűnt túl ideálisnak. Az élet azonban rácáfolt erre, és amikor Dórát felhívta egy jó ismerőse, hogy teljesen váratlanul skót-juhász kutyájuknak egy kölyke született, még nem tudhatta, hogy éppen ez a kiskutya lesz az ő tökéletes választása, aki a betegségből is segít neki kilábalni.

Amikor váratlanul felhívott a barátnőm, hogy a kutyájuknak született egy kölyke úgy, hogy nem is tudták, hogy vemhes, azonnal rávágtam, hogy köszi, de én nem szeretnék skót –juhászt. Letettem a telefont, de aztán eszembe jutatott, hogy én tulajdonképpen egész gyerekkoromban skót-juhász kutyára vágytam. Visszahívtam, hogy ha már így alakult, akkor azért megnézzük a kiskutyát. Két hetes volt, amikor először láttam és onnantól már nem volt kérdés, hogy ő a mi kutyánk lesz. Augusztus 20-án került hozzánk, akkor én már a betegségem miatt nagyon rosszul éreztem magam. A fizikai tünetek mellett depressziós és szinte folyamatosan lehangolt voltam. Shira pedig jött , rengeteget volt az ölemben, sokat babusgattam, simogattam, tanítgattam a szobatisztaságra és azt vettem észre, hogy két hónap elteltével, november végére már teljesen jól lettem. Nem tudom biztosan állítani, hogy Shira segített a gyógyulásban, de abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy szerepe volt benne.

Shirával már a kezdetektől készült a tudatos együttélésre, kutyaiskolába kezdtek járni és felállították az együttélés szabályait. Szinte zökkenőmentesen vették az akadályokat, így Dóra félelme, hogy képes-e az általa megálmodott kapcsolatot kialakítani a kutyájával, gyorsan és nyom nélkül köddé vált. Shira azonban nemcsak egy új kapcsolódási formát, hanem egy új életformát is hozott Dóra életébe. Ma már prioritás, hogy meglegyen a napi legalább 5 kilométeres séta, ahová csak lehet, vigye magával a kutyát, de azt is fontosnak tartja, hogy Shira egyedül is töltsön időt.

Sokat dolgozom otthonról, így általában együtt vagyunk. Minden nap otthon hagyom egy kicsit egyedül, nem szeretném, hogy ne tudjon nélkülem létezni, tudatosan intézek dolgokat úgy, hogy nem jön velem, de azért nagyon sok helyre viszem is magammal. Az elején a gyerekekkel nem volt zökkenőmentes a viszony, nekik is meg kellett tanulniuk, hogyan kell a kutyával kommunikálni, viselkedni. Ma már mindkettőjüknek saját kis rituáléjuk van Shirával és a helyes kommunikációt is megtanulták. Nagyon nagy szerencsém van vele, mert ő egy rendkívül érzékeny és okos kutya. Mindenben partner, gyorsan tanul, kétszer-háromszor kell csak ismételni valamit és általában már tudja, mit szeretnék.

Dórának gyakran sokat kell sakkoznia, hogy minden beleférjen egy napba, hogy meglegyen a napi kellő mennyiségű séta és foglalkozás, de nem kérdés, hogy mindig megoldja, meg kell oldania. Saját bőrén érzi, hogy Shira nemcsak a fizikai-és lelki gyógyulásban segítette, de azóta is hozzájárul ahhoz, hogy a gyakran stresszes és kiszámíthatatlan vállalkozói életmód mellett lelkileg kiegyensúlyozottabb, stressz tűrőbb, fizikailag pedig – a sétáknak is köszönhetően – erősebb legyen.

Egy barátom, aki évekig hallgatta, hogy nem tudom eldönteni, legyen-e kutyánk, vagy ne legyen, egyszer azt mondta, hogy hagyjam már abba ezt a vajúdást. Ha lesz kutyám, nem fogom érteni, hogyan élhettem addig kutya nélkül. Akkor azt gondoltam, hogy jó-jó, hát persze… De ma már tudom, hogy teljesen igaza volt. Úgy gondolom, hogy én már soha többé nem akarok kutya nélkül élni.

Az interjú 2024-ben a Kutyabarát Magazin nyári számában jelent meg.