Királyi kutyák a történelemben
Ha királyi kutyákról van szó, valószínűleg legtöbbünknek II. Erzsébet királynő corgijai jutnak eszünkbe. Az ikonikus kis falka története 1933-ig nyúlik vissza, amikor az akkor még Albert herceg (a későbbi VI. György király) vett egy kutyát a lányának. Természetesen már akkor sem számított különlegesnek, hogy egy apa kutyával lepi meg a lányát, a Pembroke welsh corgi, Rozavel Golden Eagle neve mégis bekerült a történelembe. Nem ismerős? Talán azért, mert az akkor még gyermek Erzsébet és Margit hercegnők azonnal átkeresztelték a kis Rozavelt Dookie-nak.
Bár Dookie volt az első, aki felébresztette Erzsébetben a fajta iránti szeretetet, az első, klasszikus értelemben „királyi corgiként” számontartott kutyus Susan volt. Őt a tizennyolcadik születésnapjára kapta a későbbi királynő, és ő az, akitől a királynő corgijai és dorgijai származnak. (A dorgi a Pembroke welsh corgi és a tacskó (dachshund) keresztezéséből született kutyák megnevezése.)
Nem csak királyi corgik
De nem Erzsébet királynő volt az első kutyarajongó a brit királyi családban. Viktória királynő egy itáliai útján szeretett bele a pomerániai törpespiccbe, és mindjárt három ebből álló falkával tért haza. A kutyák akkoriban még nagyobb termetűek voltak, és határozottan emlékeztettek a szánhúzó spiccekre, amelyektől származtak. Viktória királynő azonban szerette volna, hogy a kutyák kisebb testűek legyenek. Tenyészetében, ahol egyszerre volt, hogy 35 kutya is élt, ez volt az egyik irányvonal. A királynő hosszú élete alatt a pomerániai egyre kisebb lett, míg elérte azt a méretet és formát, ahogy ma ismerjük. Ez pedig Viktória királynőnek köszönhető.
Az uralkodók közül sokaknak volt kedvenc fajtája. II. Károly brit uralkodó például a spánielekért rajongott, míg Mária, a skótok királynője a máltai selyemkutyákat kedvelte. Nagy Katalin orosz cárnő azonban nem egy fajta, hanem egyetlen eb iránt táplált mély érzelmeket. Ez pedig nem más volt, mint Zemira, a kis olasz agár. Zemira különleges helyet foglalt el az uralkodó életében. Saját, rózsaszín selyemmel bélelt fekhelyében aludt a cárnő hálószobájában, és naponta elkísérte gazdáját sétálni a parkban. Amikor Zemira meghalt, Katalin vigasztalhatatlan volt. Napokra bezárkózott a szobájába és nem volt hajlandó ételt magához venni.
Zemira kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után Katalin szívében. Tíz évvel a kutya halála után festették meg az uralkodónőnek azt a portréját, melyen legkedvesebb kutyájával sétál a parkban. Zemira emlékét egy életnagyságú porcelánszobor is őrzi, amely a szentpétervári Peterhof palotában van kiállítva.