Földes Eszter az egyik legsokoldalúbb fiatal színésznő, aki számos színházi- és filmes munkája mellett népszerű tévés sorozatok állandó szereplője. Emellett pedig színdarabokat ír és rendez, valamint remek szinkronszínész is. Férjével, Lovasi András zenésszel két közös darabot is készítettek, melyben Eszter íróként és rendezőként, András pedig Kiscsillag zenekarával szereplőként vett részt. A „Semmi Konferencia” és az „Idáig tudom a történetet” mind a színházkedvelőknek, mind pedig a Kiscsillag rajongóknak egyedülálló élményt nyújtanak. András előbb volt kutyabarát, mint Eszter, azonban ma már ő sem tudná elképzelni az életét kutyák nélkül.  

Kutyabarát.hu: Művészcsaládban nőttél fel, volt helye nálatok kutyának vagy bármilyen háziállatnak?

Földes Eszter: Nem, nem volt. Apukám fél a kutyáktól. Anyukám a patika tisztaság híve, soha nem tudna együtt élni semmilyen állattal. Én szerettem volna állatot, de ezt sosem említettem a szüleimnek, mert felesleges próbálkozás lett volna. Abszolút lehetetlen volt. Vettem egy egeret 11 éves koromban, amit egy adidas cipősdobozban tartottam, és egy iskolai barátnőmnél lakott. Ő behozta nekem minden nap a suliba, ott éltünk lelkiéletet, óra alatt a cipősdobozban volt, szünetben felültettem a derekamon megkötött pulcsim csomójára, onnan nézelődött, befúrta a fejét, így sétálgattunk a folyosón. Nem élt sokáig sajnos.

Hogyan találd rád aztán az első „igazi” háziállatod?

Az érettségi évében elköltöztem az akkori szerelmemhez. Érettségi után nyáron, egy fülledt augusztusi napon nyitott ablaknál aludtunk és égtelen gyerekmacska nyávogásra ébredtünk. Természetesen én nem bírtam, és lementem megnézi, ki lehet az. Zseblámpával mentünk a hang irányába, mellettünk elhagyatott magánterület volt benőve gazzal. Onnan jött a hang. Átmásztam a drótkerítésen, meg is sérültem, de egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy megtaláljam a hang kis szőrös forrását, és egyszer csak ott volt. Egy foszladozó dobozban üldögélt egy gyönyörű kis cirmos, amiből nem tudott kimászni, olyan pici volt. Mintha kincset találtam volna, olyan boldog voltam. Hazavittük. A Kincső nevet kapta. 10 évet élt. Csodálatosan humoros, játékos cica volt. Nagyon hiányzik.

Most is van egy cicád, ő hogy lett a család tagja?

Mielőtt Andrással megismerkedtem, pár hónappal előtte Fehér Tibor (osztálytársam volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen) talált egy kis trikolor szépséget. Szinkronban találkoztunk, és megkérdezte, Földes nem kell egy macska? Mondtam, dehogynem!!! Másnap el is mentem érte. Ő Panna, a család kifinomult, puha, elomló hercegnője.

Pannára még visszatérünk, de előbb mesélj kicsit arról, hogy gyerekkorodban mennyire voltál „kutyás”? Volt meghatározó kutyás élményed? 

Nem volt. Egyáltalán nem voltam kutyás, mindig cicát vagy nyuszit szerettem volna. Sőt el nem tudtam képzelni, hogy egy kutyával éljek. Úgy éreztem nekem túl sok lenne az a fajta ragaszkodás, ami a kutyákban van. Az életformánk miatt sem láttam magam előtt, hogy kutyás család legyünk. András viszont kutyás. Ő többször mondta, örülne, ha lenne kutyánk.

Végül két kutyátok is lett. Hogy kerültek hozzátok?

Igen, egy kollégám megosztott egy fotót az egyik közösségi oldalon, egy kis fehér gombócról gomb szemekkel, akit bedobtak a kertjébe, de ő nem tudta megtartani és gazdit keresett. Megláttam a képet, azonnal rohantam Andrishoz, hogy nézd, ő az, elhozzuk?!  Azt mondta, hozzuk el. Másnap már mentünk is érte. Épp húsvét volt. Nekünk kiskutyát tojt a nyuszi. Ő Málna, akivel azóta összenőttem. Aztán miután a kisfiam Álmos Fülöp megszületett, úgy éreztem, szeretnék még egy kiskutyát. Nem tudom, mi miatt vett erőt rajtam ez a vágy, de elkezdtem nyaggatni Andrist, mit szólna hozzá. Azt mondta, ha lesz jogosítványom, lehet még egy kutya. A jogsim meglett, és pár hónap múlva szembe is jött velem az Aprajafalva Yorki Fajtamentő Alapítvány egyik kis árvája. Emlékszem, épp Prágában voltunk a Karinthy Színház színeiben a Baba című kétszereplős előadásunkkal a Gavran fesztiválon. Megkerestem őket, de sajnos a kutyus gazdisodott. Utána nem találtam másik kutyust, hiába keresgéltem. Aztán ez év februárjában rám írt az Aprajafalva, hogy érdekelne-e  még a kutya. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, írtam azonnal, hogy persze, érdekel. Pár nap múlva meg is hozták hozzánk. Semmit nem tudtam róla, csak éreztem, hogy ő lesz az. 10 év körüli, szívbeteg, süket, máltai selyem. Ő Marci. És most kerek a család.  Vannak még halaink is, és karácsonyra a Jézuska hozott még két csodalényt nekem: Axelt és Arielt, két axolotl. Az axolotlok nagyon különleges kis lények, neoténiás kétéltűek. Nem szeretik a magányt. Pár éve akadtam rájuk, és azonnal szerelem volt. Szóval hozzánk minden új életet a villámcsapásként érkező szerelembeesés hoz.

Szép nagy falka, gratulálok! Mesélsz egy kicsit róluk?  Ki hogy viselte, amikor megérkezett a családba a kisfiatok?

Panna nagyon finom lelkű, kedves,  érzékeny, óvatos, félénk macska, és ami érdekesség, hogy hermafrodita.  Soha nem karmolt meg, nem szokott undok lenni. Kertes házban élünk, de soha nem megy el. Visszahúzódó, nem szereti a nagy társaságot, nyüzsgést. Egy bújógép.

Málna fiatal, energikus és öntörvényű. Megválasztja, kivel köt bizalmat. Van benne tartás, nagyon komoly tud lenni, de játékos is. Ösztönösen megérzi, minek mikor van helye, ideje, és meghúzza a határait. Kiegyensúlyozott összhang van köztem és közte. Álmos érkezése borzasztóan megviselte. Hosszú hónapokba telt, mire megtalálta új helyét a csoportdinamikában. Nem kifejezetten rajong egyelőre Álmosért, de tiszteletben tartja, hogy ő van, és már néha-néha kicsit játszik is vele.  Minden állat nagyon igényli, hogy tudjon kettesben is lenni velem. Erre igyekszem odafigyelni. Pancsikát Málna érkezése sokkolta, így Álmos már meg sem kottyant neki. Panninak én vagyok a minden és egyetlen. Álmost egyáltalán nem engedi magához közel. Málnával és Marcival intelligensen elvannak egymás mellett. Finom barátkozás van csak, de rajongás nincs. Marci egy csendes, szelíd lélek, tele szeretetéhséggel, látszik rajta, hogy nem volt könnyű élete, de ugyanakkor szüksége van magányra is, hogy el tudjon picit vonulni. Csendes nyugalom árad belőle, de kifejezetten szereti a társaságot.  Miután megszületett a kisfiam, sokszor volt lelkifurdalásom, hogy ha megfeszültem is, nem tudtam annyit törődni Pannival és Málnával, amennyit azelőtt megszoktunk. Nem volt könnyű sem nekem, sem nekik. Mostanra beállt az új egyensúly.

Szigorú gazdi vagy?

Nem vagyok szigorú, de következetes, az igen.

Rendszeresen láthatunk a legjobb magyar sorozatokban, színházban játszol, rendezel, darabokat írsz, a Karinthy Színház művészeti vezetője voltál és még sorolhatnánk. Közben megérkezett a kisfiad és jelenleg a járványhelyzet miatt megállt a színházi élet. De mindezek előtt hogyan fért bele egy ilyen pörgős és hektikus időbeosztásba több kutya is? 

Valahogy nem okozott soha fejfájást, hogy oldjuk meg. 3-4 órát elvan Marci is és Málna is a lakásban. Ha hosszabb időre maradnának egyedül, akkor jönnek velem. Szerencsére kutyabarát helyeken dolgozom. Mindenhol szívesen látják őket. Nekem nem okoznak plusz gondot, nem érzem tehernek. Szeretek együtt mozogni velük. Ha esetleg egy hosszabb utazásra megyünk vagy repülünk, Andris lányai vállalják a kutyus pesztrát. Nagyon szeretik a kutyákat. Pannára pedig legjobb barátnőm, Nóra szokott vigyázni. Szóval biztonsággal, szeretettel, könnyedén meg lehet oldani.

Szekszárdról származol, úgy tudom, a mai napig támogatod a helyi menhelyet. Érzékenyen érint a gazdátlan kutyák sorsa?

 Abszolút. Mint minden állatbarát, én is attól lennék a legboldogabb, ha minden szőrös kis lélek, szeretetben tudna élni és meleg otthona lenne.

Aggódós anyuka vagy? Mennyire engeded a kutyás-babás összebújást, és Álmos Fülöp hogy jön ki a kutyusokkal? 

 Nem vagyok egyáltalán aggódós. Vigyázok a kisfiamra amennyire az egészséges, de hagyom, hadd szerezzen tapasztalatokat, hadd próbálgassa a szárnyait. Én ott vagyok biztos háttérországnak. Nem irányítom, csak terelgetem. Figyelem, hogy az ő személyisége milyen, mi jó neki, mi érdekli, mire hogy reagál. Az állatainktól nem kell féltenem, sose bántanák. Úgyhogy nyalakodás, puszilkodás, minden mehet, ami jól esik.

A járvány minden bizonnyal keresztülhúzta rengeteg tervedet és munkádat, mivel töltöd a karantént, hogy telnek a napjaid?  

Rengeteget főzök, kertészkedünk sokat. Méhecskehotelt építettem. Rengeteget játszunk, kirándulunk.  Minden felkérést, ami az online térben adódik, igyekszem kihasználni.  Olvastam meséket, verseket, énekeltem jótékonysági gálán, Laposa Zsófival beszélgettem online borkóstolással egybekötve, főztem online. Egy étterem vegán májust tart, receptversennyel egybekötve, amit másodmagammal zsűrizem. Elkezdtem jelnyelvet tanulni. Szóval próbálom hasznosan, aktívan tölteni. Természetesen a könyvek, filmek, lustálkodás is helyet kap.

Tudod már hogyan tovább a járványhelyzet után? Hol láthatunk, hol találkozhatunk veled legközelebb?

Még nagyon képlékeny a jövő. Vannak kilátásban lehetőségek. Például egy monodráma ötlete. De ezekről még korai lenne beszélni. Ami biztos, hogy még a nyáron folytatódik a Mintaapák forgatása. És nyitottan várom, tele tettvággyal és energiával, mit hoz a jövő.

/ szerk.: az interjú készítésének ideje: 2020. májusa/

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Az interjú először és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinba jelent meg.

Fotók: Földes Eszter, TV2/Mintaapák

Balázs Andrea a Karinthy Színház négyszeres közönségdíjas színésznője, aki egy emlékezetes reklámszerepnek köszönhetően nemcsak a színházba járó emberek, hanem egy egész ország kedvence is lett.

Kutyabarát.hu: Aki egy kicsit is ismer, vagy csak követ az Instagramon, pontosan tudja, hogy egy nagy falkával élsz együtt. Kutyáid és macskáid az életed nagyon fontos részei. Honnan ez az állatszeretet?

Balázs Andrea: Én egy nagyon büszke vidéki lány vagyok, egy tanyára születtem. Mindig is rengeteg állatunk volt, az volt a természetes, hogy négy vagy öt kutya rohangált a kertben, a házban pedig kilenc macska járt ki-be. Volt ezen kívül papagáj, ló, marha, csirke, kacsa és a többi, egyszóval minden. Aztán amikor elkerültem Budapestre, az nagyon nehéz és furcsa volt.
Semmi és senki nem tudta betölteni az űrt, amit a hiányuk okozott. Szerencsére nagyon hamar megtaláltam magamnak azt a párt, aki szintén ilyen őrült állatbarát, mint én, és ennek már 18 éve. Amikor először felvetettem, hogy jó lenne egy kutya, számára is természetes volt, hogy persze, legyen.

A tanyán, ahol felnőttél, egészen más az állattartási kultúra, nem alszanak a kutyák az ágyban. Nálad ez másképp van már?

Igen, édesanyám nem engedte be a kutyákat a házba, más állatoknak sem volt keresnivalójuk például a konyhában. Nálam ez természetesen már teljesen másként működik, az első kutyánk csak lakásban lakott, nem volt még kertünk. Napi négy-öt sétával oldottuk meg a mozgatást és megmondom őszintén, hogy miatta költöztünk el egy nagyobb lakásba, ahol már volt egy kis kertünk. Jelenleg egy kertes házban lakunk, itt mertünk vállalni több állatot is. Most négy kutyus és két cica alkotja a falkánkat.

Mesélsz egy kicsit erről a falkáról? Ki hogyan érkezett hozzátok?

Az első kutyánkat Stefinek hívták, 16 csodás évet töltöttünk együtt. Amikor még élt, akkor jöttek a cicák és Saci kutyánk, aki egy shih-tzu és ő a főnökasszony. Utána jött Manci a törpe pincser, 2018 karácsonyán pedig örökbe fogadtuk Nokedlit és Galuskát, ők egy testvérpár. Így vagyunk most nyolcan a falkában, két ember, négy kutya és két
cica – Frigyes és Bertalan, akik 9 és 8 évesek. A barátaim szokták mondani, amikor ülök a kanapán az összes kutyával és macskával, hogy most már csak egy papagáj kellene a fejemre és egy zacskóban egy hal a kezembe.

Ti az összes kutyátokat befogadtátok, a fajtatisztákat is. Tudatos döntés volt, egyáltalán foglalkoztál a tenyésztés-szaporítás-örökbefogadás témakörrel?

Én abszolút nem ellenzem a tenyésztőtől való vásárlást, de az legyen jó tenyésztő és nem szaporító. Ma már utána lehet nézni annak, hogy valaki milyen körülmények között tartja a kutyákat, és sok információt találunk arról is, mire kell figyelni, ha tenyésztőt választunk. Ennek ellenére én az örökbefogadást támogatom, és azt érzem a szívemhez
legközelebb állónak, mindenkit inkább erre ösztönöznék. Ha valaki mégis vásárolni szeretne, akkor nézzen utána rendesen és csak gondos, megfelelő tenyészetből vásároljon.

Az állatvédelem és állatmentés is fontos szerepet játszik az életedben, milyen ügyek mellé állsz szívesen?

Az Ebremény Kutyavédő Egyesületnek vagyok a támogatója, próbálok nekik segíteni bármilyen probléma megoldásában. Nem feltétlenül anyagilag, szerencsére ma már az ismertségemet tudom ilyen célokra „használni”, és fel tudom hívni a figyelmet széles körben egy-egy eset kapcsán. Azt gondolom, hogy az olyan embernek, akinek „van arca a
médiában”, annak kötelessége valamilyen ügy mellé állni. Én a gyerekek, a nyugdíjasok és az állatok mellé állok. Amikor csak tudom, támogatom a menhelyeket.

Rengeteg tévés és színházi feladatod van, sokat utazol és az  időbeosztásod sem mondható kiegyensúlyozottnak. Kilenc darabban játszol folyamatosan két színházban, a Karinthyban és a Veres 1-ben. Hogyan oldjátok meg a falka zavartalan ellátását?

Nagyon fontos, hogy egy olyan párom van, aki szintén maximálisan állatbarát. Neki egy kicsit kiegyensúlyozottabb az élete, jobban tervezhető. Ha több napos elfoglaltság vagy utazás van, akkor pedig szerencsére nagy állatszerető baráti körünk és családunk van, úgyhogy mindig meg tudjuk oldani az ilyen eseteket. Nem jelent soha gondot, nekünk ez természetes, hogy meg kell oldani velük kapcsolatban dolgokat, hiszen ők a családunk. Inkább mi idomulunk hozzájuk, hogy az ő kis életükben ne legyenek nagy változások. Hosszabb utazásnál, több
napos vigyázásra is hozzánk költöznek a barátaink, nem mi visszük el őket máshova. Fontos volt viszont, hogy határt szabjunk saját magunknak. Ebben a házban, ahol most lakunk, szerencsére óriási terület áll az állataink rendelkezésére, a cicák is ki-bejárnak. Fontos volt meghúznunk a határt, hogy csak annyi állatot vállaljunk, akiket  felelősséggel el tudunk látni, mind anyagilag, mind idővel, energiával.

Egy ekkora falkán belül nincs néha konfliktus? Hogyan élnek ők ennyien együtt?

Csodájára járnak a falkánknak, nagyon kiegyensúlyozott és összeszokott társaság. Nagyon jól megvannak együtt, nincsenek konfliktusok. 4 lány kutya és kettő fiú cica. Különböző habitusú, korú és méretű kutyák – még sincs soha semmilyen probléma. Még az állatorvos is azt kérdezi, hogy csináljátok? Gábor nagyon ügyes ebben, egy hangos szó nélkül igazgatja a falkát, mint egy jó falkavezér. Egyedül nem is merném ezt. Azt is felelős állattartásnak tartom, hogy amíg egyedül éltem, iskola mellett nem  vállaltam kutyát.

Szoktatok velük utazni, strandra vagy bármilyen kutyabarát helyre menni?

Amikor még egy kutyusunk volt, akkor vittük mindenhova. Most ezt már nem tudjuk kivitelezni, egyszerűen nem tudom kiválasztani, hogy ki jöjjön velünk, mind a négyet pedig nem tudjuk vinni. A tesókat nem lehet szétválasztani, ha a Sacit viszem el, akkor a Manci készül ki. Még a kutyakozmetikus is odajön hozzánk, Sacihoz, mert nagyon nagy zavart kelt, ha egyszer csak elviszem több órára. A két kandúr is együtt játszik és alszik a kutyákkal. Ezek hatan egy nagy baráti társaság, mint a  mesében. Persze ehhez is Gábor kellett, ügyesen összeszoktatta őket. Amikor a két tesó kutyát hazahoztuk a cicák egy hétig nem jöttek le az emeletről, aztán persze a legnagyobb barátok lettek.

Galuskáról és Nokedliről van szó, akiknek története tényleg olyan, mint egy karácsonyi mese.

Igen, őket egy család találta karácsonykor, konkrétan szentestén. Kigyulladt az M3-as mellett egy hajléktalanok által épített kalyiba és ők álltak meg, értesítették a tűzoltókat, akik kihozták a két kis kölyökkutyát a házból. Pár hónaposak voltak csupán és pár kilósak. Elvitték őket az  állatorvosi klinikára, ahol Gábor éppen Berci cicánkkal ült az orvost várva. Berci a hóesés nézése közben felfázott, ezért kellett orvoshoz vinni. Küldött is nekem egy képet a két kis kutyáról, akik egy macskahordozóban lapítottak. Hát én már otthon elkezdtem sírni, tudtam, hogy ez egy jel. Aztán Gábor megkérdezte, hogy hazahozzam őket? Én persze rávágtam, hogy igeeen! Így aztán 25-én hajnali fél 6-kor, törökülésben a szőnyegen vártam haza az érkező tesókat. Lerakta Gábor a hordozókat, kinyitotta és Nokedli – aki azóta is az én nagy szerelmem – rám nézett, és a nyakamba ugrott. Sírtunk és én megfogadtam, hogy  soha többet nem fogja bántani őket senki. Kicsi koruk ellenére már nagyon sok bántáson voltak túl. Gábort például nehezen fogadták el. Egy hangos köhintéstől már rettegtek. Most már ők kinti kutyák is, de persze mai napig babusgatom őket folyamatosan.

Kicsit több mint egy év telt el a karácsonyi mese óta és a falka teljesen összeszokott. Megvannak a szerepek, feladatok?

Nagyon szeretem nézni a falkánkat, mindenkinek le vannak osztva a szerepek. Saci a főnökasszony, megfontolt, nem ugat ok nélkül soha. Galuska, a legnagyobb termetű a legfélősebb, négy lépéssel a többiek mögött ugat cérnahangon. Manci a törpe pincser pedig azt hiszi magáról, hogy egy dobermann, úgy is viselkedik a három kiló ötvenhat dekájával. Nagyon meghálálják a beléjük fektetett bizalmat és energiát. Amikor nagyon sok a feladat, a munka, a fellépés, csak arra tudok gondolni, hogy a nap végén hazamegyek és mindegyiket átölelem.

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Az interjú eredetileg és teljes terjedelmében a 2020. tavaszi Kutyabarát Magazinba  jelent meg.

Fotók: Balázs Andrea

Kutyabarát.hu: – Köztudottan imádod a kutyákat, ha jól tudjuk Édesapád is nagy kutyarajongó volt. Gyermekkorodban is voltak kutyusaitok? 

Koós Réka: Igen, jól tudjátok, Apukám nagyon szerette a kutyákat, emiatt több házőrzőnk is volt. Először egy Szamos névre hallgató kuvasz (még én neveztem el), imádtam. Sajnos, azonban többször rátámadt az öcsémre és egyszer rám is, úgyhogy új gazdit kellett neki keresni, de jó helyre került. Ezután két moszkvai őrkutyánk lett, akik arról voltak nevezetesek, hogy az elsőt Apukám hozta be az országba. Ők nagyon jámbor, hatalmas, folyton nyáladzó jószágokként éltek velünk. Utánuk jött Mozart, aki egy világgyönyörűséges rottweiler volt, okos, mint a nap és félelmetes. Sosem bántott volna ennek ellenére minket, pedig a kislányom akkor született, amikor ő még élt. Őt nagyon szerettük. Miután meghalt, Apukám már nem is akart kutyát többet. Ő egyébként úgy tekintett az ebekre, mint házőrzőkre, azt vallotta, hogy akkor boldog a kutya, ha kutyaként élhet, soha nem jöhettek be a házba, ők barátok voltak inkább neki, nem társak. Emiatt nem is tudtam milyen az, amikor az ember igazi társként él a kutyájával, ahogy most mi. Egészen új lett nekem ez a helyzet, Müzli most 5 éves, úgyhogy már 4 és fél éve van kutyám.

– Jelenleg 2 kutyus gazdája vagy. Hogyan kerültek hozzád? Mesélsz egy kicsit róluk?

K.R.: Müzlit a Szentendrei Árvácska Menhelyről hoztuk el. Sokat nyaggatott a kislányom, hogy szeretne kutyát. Én ellenálltam. Sokat dolgoztam, nem bíztam abban, hogy számára – ahogy sok gyereknek – nem csak egy fellángolás lesz a kutyaimádat, nem marad-e majd rám minden feladat. Belevágtunk, és nagyon nem bántam meg! Rozi imádja őket, lankadatlanul. Müzli egy közepes keverék, kopó és tacskó ősökkel feltehetően. Egy szent. Pöcök, aki most lett három éves, közepes méretű gyönyörű tacsifiú, bolondulok érte. Ő egy kolléganőm, Simon Bogi kutyájának a kölyke. A páromnak szántuk születésnapjára, de volt azért abban egy nagy adag önzés is… Természetesen, mi is nagyon akartuk.

– Bár most a jelenlegi helyzetben Te is több időt töltesz otthon együtt a kutyáddal, mint a legtöbb gazdi, de egyébként hogyan tudod megoldani a fellépéseid mellett az ellátásukat?

K. R.: Miután a család össze-vissza él, mindig van velük valaki. Ha napközben itthon vagyok, ami azért gyakori, nincsenek egyedül. Ha elindulok az előadásra, nemsokára hazaér a párom, akkor ő van velük. Vele amúgy is nagyon jól járnak, mert ő az a fajta, aki először ölelgeti össze a legjobb barátait (azaz a kutyákat), és csak azután köszön nekem… Amíg Rozival kettesben laktunk, hasonló volt a felállás: Rozi hazajött az iskolából, és ha esetleg mentem dolgozni, akkor ő foglalkozott velük.

– Szoktad vinni magaddal őket akár megbeszélésekre, akár étterembe, kávézóba, esetleg fellépésekre? Szoktatok együtt utazni, pihenni menni?

K.R.: Amíg Müzli egyedül volt, majdnem mindenhova vittem ahova lehetett. Ő nagyon szófogadó, simán el lehet vinni egy koncertre, az öltözőben boldogan alussza végig a műsort, előtte a hangbeálláson a lábam mellett ül. Amióta Pöcök van, ez sajnos lehetetlen. Ő igazi tacsi: szófogadó, de azért mindent meg kell nézni, szaglászni, miután hívom, még rá kell pillantani a környező fűszálakra… Egyszóval két kutyára már nem lehet figyelni, ha az ember dolgozik, mert munka közben azért mégiscsak dolgoznom is kell. A párom pedig nem nézi jó szemmel, ha csak az egyiket viszem, mert akkor mit gondol a másik, esetleg büntiben van?

– A közösségi oldaladon rengeteg megosztás van elveszett vagy talált kutyusokról. Mennyire érzed szívügyednek az állatvédelmet?

K.R.: Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szívem közepén lesznek a kutyák, az állatok. A régi vélekedés az, hogy a kutya házőrző, sétáltatni nem kell, ha elmegy, majd visszajön, minek kóricál? Hála Istennek ez a felfogás veszendőben van, de miután „vidéken”, Tahitótfalun lakom, itt azért nap mint nap szembejön még ez a nézet. Rengeteg „önsétáltató” kutya van, ezt a hozzáállást egyáltalán nem értem, mi van, ha elüti egy autó, ha ellopják? Sajnos sokszor bele is ütöm a dologba az orrom, posztokat írok a helyi közösségi csoportba, hogy ezt meg ezt a kutyát vittem ma sétálni az erdőbe, mert mellénk szegődött.
Van például egy nagy fekete kutya itt a környéken, Bleki névre hallgat, imádjuk, rendszeresen jön velünk sétálni, sokszor itt vár az ajtó előtt. Az ő gazdájával például kialakult egy jó viszony, úgyhogy van ilyen is… Vagy volt például egy csodaszép malamut, aki rendszeresen csatangolt a környéken: amióta szóvá tettem a csoportban, nem jön. Nagyon remélem, hogy azért, mert a gazdijai észbe kaptak.

– Jelenleg hogyan telnek a napjaid? A kutyusaid jelenléte segít átlendülni ezen az időszakon?
/az interjú 2020. május elején készült/

K.R.: Ez az időszak számomra sokban hasonlít és sokban különbözik attól, ahogy mindenki más is megéli. Nem titok, hogy az első héten munkanélküliek lettünk a párom is és én is. Először lubickoltunk a sok itthoni teendőben, ugyanis december végén költöztünk ide egy másfél évig tartó felújítás után, egy félkész házba. Örültünk, hogy lesz időnk folytatni a munkát, kicsit haladósabban. Közben Anyukám házát is ki kell üríteni, mert ideköltözött mellém, nagy örömünkre. A családi fészek hatalmas, és a munka hetek óta tart, tehát nemhogy nem unatkozom, de már egyenesen nem is csinálok mást, csak selejtezek és dobozolok. Közben persze nekünk sem jó ez a helyzet, az ember egy idő után haszontalannak érzi magát munka nélkül. Faramuci dolog ez, ha panaszkodom, azt mondják maradjak csendben, nekem semmi bajom nem lehet, ha nincs munkám, vagy miért nem gondolkoztam előre. Ha meg azt mondom: juhéj minden oké, akkor meg a szememre vetik, hogy nem érzem át az emberek nehéz helyzetét. Természetesen átérzem, és nagyon elkeserít, hogy ennek milyen következményei lesznek, sőt ezek a következmények már el is kezdődtek…
A kutyákra visszatérve, most több időm van velük menni az erdőbe, a Duna-partra, ami a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Isten biztosan jókedvében teremtette a Dunakanyart, nagyon hálás vagyok, hogy itt lakhatok

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, hol találkozhatunk majd veled, remélhetőleg mihamarabb?

K.R.: Amikor beütött a karantén, éppen „Ezerszerelem” című koncertsorozatom első állomásán voltunk túl, szóval nagyon várom, hogy folytathassuk. Májusban lennének a Mary Poppins előadások a Madách Színházban, azt jelenleg még nem tudom, hogy marad-e a színház zárva. Júniusban a Mamma Mia! menne, de ennek a sorsát sem tudjuk. Sok fellépés van a naptárban, meglátjuk… A házfelújítás és Anyukám költözése miatt nem kezdtem a koncertemen kívül új bemutatóba, projektbe, nem lett volna rá időm. Remélem, hogy az „Ezerszerelem” mihamarabb folytatódhat, azt tényleg nagyon várom, és a szerepeim is hiányoznak már. Én extrovertált ember vagyok, jól érzem magam a kollégák között, szeretek velük találkozni. Ha lehet, inkább a turnébusszal megyek és nem külön, szeretek velük beszélgetni, röhögni. Ez most nagyon hiányzik!

(Kutyabarát.hu)

Interjú dátuma: 2020. május 03.

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Fotók: Koós Réka