„Igazi társként tekintek a kutyáimra” – interjú Koós Rékával

Kutyabarát.hu: – Köztudottan imádod a kutyákat, ha jól tudjuk Édesapád is nagy kutyarajongó volt. Gyermekkorodban is voltak kutyusaitok? 

Koós Réka: Igen, jól tudjátok, Apukám nagyon szerette a kutyákat, emiatt több házőrzőnk is volt. Először egy Szamos névre hallgató kuvasz (még én neveztem el), imádtam. Sajnos, azonban többször rátámadt az öcsémre és egyszer rám is, úgyhogy új gazdit kellett neki keresni, de jó helyre került. Ezután két moszkvai őrkutyánk lett, akik arról voltak nevezetesek, hogy az elsőt Apukám hozta be az országba. Ők nagyon jámbor, hatalmas, folyton nyáladzó jószágokként éltek velünk. Utánuk jött Mozart, aki egy világgyönyörűséges rottweiler volt, okos, mint a nap és félelmetes. Sosem bántott volna ennek ellenére minket, pedig a kislányom akkor született, amikor ő még élt. Őt nagyon szerettük. Miután meghalt, Apukám már nem is akart kutyát többet. Ő egyébként úgy tekintett az ebekre, mint házőrzőkre, azt vallotta, hogy akkor boldog a kutya, ha kutyaként élhet, soha nem jöhettek be a házba, ők barátok voltak inkább neki, nem társak. Emiatt nem is tudtam milyen az, amikor az ember igazi társként él a kutyájával, ahogy most mi. Egészen új lett nekem ez a helyzet, Müzli most 5 éves, úgyhogy már 4 és fél éve van kutyám.

– Jelenleg 2 kutyus gazdája vagy. Hogyan kerültek hozzád? Mesélsz egy kicsit róluk?

K.R.: Müzlit a Szentendrei Árvácska Menhelyről hoztuk el. Sokat nyaggatott a kislányom, hogy szeretne kutyát. Én ellenálltam. Sokat dolgoztam, nem bíztam abban, hogy számára – ahogy sok gyereknek – nem csak egy fellángolás lesz a kutyaimádat, nem marad-e majd rám minden feladat. Belevágtunk, és nagyon nem bántam meg! Rozi imádja őket, lankadatlanul. Müzli egy közepes keverék, kopó és tacskó ősökkel feltehetően. Egy szent. Pöcök, aki most lett három éves, közepes méretű gyönyörű tacsifiú, bolondulok érte. Ő egy kolléganőm, Simon Bogi kutyájának a kölyke. A páromnak szántuk születésnapjára, de volt azért abban egy nagy adag önzés is… Természetesen, mi is nagyon akartuk.

– Bár most a jelenlegi helyzetben Te is több időt töltesz otthon együtt a kutyáddal, mint a legtöbb gazdi, de egyébként hogyan tudod megoldani a fellépéseid mellett az ellátásukat?

K. R.: Miután a család össze-vissza él, mindig van velük valaki. Ha napközben itthon vagyok, ami azért gyakori, nincsenek egyedül. Ha elindulok az előadásra, nemsokára hazaér a párom, akkor ő van velük. Vele amúgy is nagyon jól járnak, mert ő az a fajta, aki először ölelgeti össze a legjobb barátait (azaz a kutyákat), és csak azután köszön nekem… Amíg Rozival kettesben laktunk, hasonló volt a felállás: Rozi hazajött az iskolából, és ha esetleg mentem dolgozni, akkor ő foglalkozott velük.

– Szoktad vinni magaddal őket akár megbeszélésekre, akár étterembe, kávézóba, esetleg fellépésekre? Szoktatok együtt utazni, pihenni menni?

K.R.: Amíg Müzli egyedül volt, majdnem mindenhova vittem ahova lehetett. Ő nagyon szófogadó, simán el lehet vinni egy koncertre, az öltözőben boldogan alussza végig a műsort, előtte a hangbeálláson a lábam mellett ül. Amióta Pöcök van, ez sajnos lehetetlen. Ő igazi tacsi: szófogadó, de azért mindent meg kell nézni, szaglászni, miután hívom, még rá kell pillantani a környező fűszálakra… Egyszóval két kutyára már nem lehet figyelni, ha az ember dolgozik, mert munka közben azért mégiscsak dolgoznom is kell. A párom pedig nem nézi jó szemmel, ha csak az egyiket viszem, mert akkor mit gondol a másik, esetleg büntiben van?

– A közösségi oldaladon rengeteg megosztás van elveszett vagy talált kutyusokról. Mennyire érzed szívügyednek az állatvédelmet?

K.R.: Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szívem közepén lesznek a kutyák, az állatok. A régi vélekedés az, hogy a kutya házőrző, sétáltatni nem kell, ha elmegy, majd visszajön, minek kóricál? Hála Istennek ez a felfogás veszendőben van, de miután „vidéken”, Tahitótfalun lakom, itt azért nap mint nap szembejön még ez a nézet. Rengeteg „önsétáltató” kutya van, ezt a hozzáállást egyáltalán nem értem, mi van, ha elüti egy autó, ha ellopják? Sajnos sokszor bele is ütöm a dologba az orrom, posztokat írok a helyi közösségi csoportba, hogy ezt meg ezt a kutyát vittem ma sétálni az erdőbe, mert mellénk szegődött.
Van például egy nagy fekete kutya itt a környéken, Bleki névre hallgat, imádjuk, rendszeresen jön velünk sétálni, sokszor itt vár az ajtó előtt. Az ő gazdájával például kialakult egy jó viszony, úgyhogy van ilyen is… Vagy volt például egy csodaszép malamut, aki rendszeresen csatangolt a környéken: amióta szóvá tettem a csoportban, nem jön. Nagyon remélem, hogy azért, mert a gazdijai észbe kaptak.

– Jelenleg hogyan telnek a napjaid? A kutyusaid jelenléte segít átlendülni ezen az időszakon?
/az interjú 2020. május elején készült/

K.R.: Ez az időszak számomra sokban hasonlít és sokban különbözik attól, ahogy mindenki más is megéli. Nem titok, hogy az első héten munkanélküliek lettünk a párom is és én is. Először lubickoltunk a sok itthoni teendőben, ugyanis december végén költöztünk ide egy másfél évig tartó felújítás után, egy félkész házba. Örültünk, hogy lesz időnk folytatni a munkát, kicsit haladósabban. Közben Anyukám házát is ki kell üríteni, mert ideköltözött mellém, nagy örömünkre. A családi fészek hatalmas, és a munka hetek óta tart, tehát nemhogy nem unatkozom, de már egyenesen nem is csinálok mást, csak selejtezek és dobozolok. Közben persze nekünk sem jó ez a helyzet, az ember egy idő után haszontalannak érzi magát munka nélkül. Faramuci dolog ez, ha panaszkodom, azt mondják maradjak csendben, nekem semmi bajom nem lehet, ha nincs munkám, vagy miért nem gondolkoztam előre. Ha meg azt mondom: juhéj minden oké, akkor meg a szememre vetik, hogy nem érzem át az emberek nehéz helyzetét. Természetesen átérzem, és nagyon elkeserít, hogy ennek milyen következményei lesznek, sőt ezek a következmények már el is kezdődtek…
A kutyákra visszatérve, most több időm van velük menni az erdőbe, a Duna-partra, ami a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Isten biztosan jókedvében teremtette a Dunakanyart, nagyon hálás vagyok, hogy itt lakhatok

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, hol találkozhatunk majd veled, remélhetőleg mihamarabb?

K.R.: Amikor beütött a karantén, éppen „Ezerszerelem” című koncertsorozatom első állomásán voltunk túl, szóval nagyon várom, hogy folytathassuk. Májusban lennének a Mary Poppins előadások a Madách Színházban, azt jelenleg még nem tudom, hogy marad-e a színház zárva. Júniusban a Mamma Mia! menne, de ennek a sorsát sem tudjuk. Sok fellépés van a naptárban, meglátjuk… A házfelújítás és Anyukám költözése miatt nem kezdtem a koncertemen kívül új bemutatóba, projektbe, nem lett volna rá időm. Remélem, hogy az „Ezerszerelem” mihamarabb folytatódhat, azt tényleg nagyon várom, és a szerepeim is hiányoznak már. Én extrovertált ember vagyok, jól érzem magam a kollégák között, szeretek velük találkozni. Ha lehet, inkább a turnébusszal megyek és nem külön, szeretek velük beszélgetni, röhögni. Ez most nagyon hiányzik!

(Kutyabarát.hu)

Interjú dátuma: 2020. május 03.

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Fotók: Koós Réka