Az első legendás kutya: Argosz, Odüsszeusz hű társa

A legendák és mítoszok tele vannak hősökkel, királyokkal és istenekkel. De időnként feltűnik bennük egy-egy négylábú szereplő is, aki évszázadokkal, sőt évezredekkel később is képes megérinteni az embereket. Új sorozatunkban ilyen különleges kutyák történeteit idézzük fel. Az első rész főszereplője Argosz, Odüsszeusz hű társa, akinek neve több mint 2700 éven át fennmaradt.

Homérosz Odüsszeiája szerint Argosz még fiatal vadászkutya volt, amikor gazdája elindult a trójai háborúba. A háborút azonban hosszú bolyongás követte, így Odüsszeusz csak húsz évvel később térhetett haza Ithakába. Mire megérkezett, senki sem ismerte fel.

Elfedve valós kilétét koldusnak álcázva lépte át saját házának küszöbét, ahol egyetlen lény volt, aki azonnal tudta, ki áll előtte: Argosz.

Az idős, elhanyagolt kutya ekkor már a ház előtt feküdt. Homérosz úgy írja le, hogy gazdája láttán megemelte a fejét, lelapította a füleit és megcsóválta a farkát. Odüsszeusz nem szólhatott hozzá, nem simogathatta meg, és nem fedhette fel magát. Csupán titokban törölt le egy könnycseppet. Argosz pedig, miután még egyszer láthatta szeretett gazdáját, lehunyta a szemét, és meghalt.

Az Odüsszeia egyik legrövidebb jelenete egyben az egyik legmeghatóbb is. Talán azért, mert minden kutyatartó pontosan érti az üzenetét: a kutyák számára nem számít, mennyi idő telt el, hogyan változtunk meg, vagy milyen álruhát viselünk. Egyszerűen felismernek bennünket.

Argosz története irodalomtörténeti szempontból is különleges. Ő ugyanis az első név szerint említett kutya a nyugati irodalomban.

Homérosz korábbi fennmaradt műveiben és más korai görög szövegekben nem ismerünk nála korábbi, névvel rendelkező kutyát. Nevének jelentése feltehetően „gyors” vagy „ragyogó”, ami jól illik egy egykor kiváló vadászkutyához.

Bár Homérosz nem árulja el, milyen fajta lehetett Argosz, annyit tudunk róla, hogy vadászatra tartották. Az ókori görögök nagy becsben tartották kutyáikat: a vadászat, az őrzés és a pásztorkodás nélkülözhetetlen segítői voltak. Már ekkor is használtak nyakörveket, egyes kutyákat pedig tüskékkel ellátott védőnyakörvvel szereltek fel, hogy megóvják őket a farkasok támadásaitól.

Az ókori Görögországban több kutyatípust is megkülönböztettek. A lakóniai kutyákat kiváló szimatuk és gyorsaságuk miatt tartották nagyra, míg a molosszerek – a mai masztiffok távoli rokonai – erejükről és őrző-védő képességeikről voltak híresek. A kutyák szerepét jól mutatja, hogy Xenophón, a Kr. e. 4. században élt hadvezér és filozófus külön művet szentelt a vadászkutyáknak. A Kynégetikosz című írás részletesen foglalkozik azzal, milyen tulajdonságok tesznek egy kutyát jó társsá és segítővé.

Argosz története arra is emlékeztet bennünket, hogy az ember és a kutya kapcsolata jóval régebbi, mint azt sokan gondolnák. Már az ókor emberei is gyászolták kedvenceiket, megörökítették őket műveikben, és ugyanazokat a tulajdonságokat becsülték bennük, amelyeket mi is: a hűséget, a kitartást és a feltétel nélküli szeretetet.