A baráthegyi, aki ért a kutyák nyelvén
Dr. Mezősi Tamással, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kuratóriumi elnökével muszáj időpontot cserélnünk és egyeztetünk. Nem csoda, ugyanis Ukrajnába hívták a napokban szakmai „vakvezetőkutyás” konferenciára. Azt mondja nem véletlenül, hiszen nem csak az ukránoknál, de a románoknál sincs vakvezető kutya kiképzés. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanári, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen „rehabilitációs szakember a látássérülés területén” szerzett szakképzettséget, de van vegyész okleve, rendelkezik közgazdász- és jogi diplomával is.
Honnan a pedagógus vénája? Ha jól tudom, már egészen fiatalon elkezdett tanítani…
Dr. Mezősi Tamás: Valóban! Emlékeim szerint olyan ötödik osztályos lehettem, amikor elkezdtem tanítani matematikára egy harmadikos iskolatársamat.
A családjából az indíttatás?
Dr. Mezősi Tamás: Igen, édesanyám tanító volt.
A kutyák felé is ilyen természetességgel fordult?
Dr. Mezősi Tamás: Az egyik érdekes dolog, hogy az ember megpróbálja magát megértetni másokkal. Valójában a tanítás is erről szól. Mondom ezt úgy is, hogy egy kicsit a pedagógiai pesszimizmusnak vagyok a híve, hiszen senkit nem lehet megtanítani semmire, hanem lehetőséget lehet neki adni arra, hogy tanuljon. És bizony ebben a kutyák sem különböznek tőlünk. A kutyák tanítása is arról szól, hogy legyünk annyira érthetőek, hogy még egy kutya is megértsen bennünket. Azt hogy mit szeretnénk. Ha ő, az eb elvállalja ezt, akkor alkalmazkodhat és dolgozhatunk együtt. A vakvezető kutya kiképzés pontosan egy olyan szakma, ahol nagyon sokszor, a kiképzés során is a kutyán dől el, hogy tudunk-e tovább haladni, vagy nem. Ha valamelyik kutya nem akar együttműködni az emberrel, akkor ő nem lesz vakvezető kutya. Persze ettől még kitűnő családi kutya lehet. Vakvezető kutya az a kutya lesz, aki kifejezetten kimutatja, hogy az emberrel együtt akar dolgozni.
Mennyire volt nehéz dolguk az induláskor?
Dr. Mezősi Tamás: 2006-ban egyszer csak addig érett ez a gondolat, hogy belevágtunk. Több kollégámmal beszélgettünk arról, hogy a kutyák egyik legcsodálatosabb küldetése a vakvezetőkutya-szolgálat és hogy megpróbáljuk együtt valamiképpen itthon, Magyarországon elkezdeni. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy hazánkban volt egy intézmény Csepelen, amely a mai napig működik és 40 éves kutyakiképzős hagyománnyal rendelkezik. Ám mi nem állami megbízás alapján kezdtünk bele mindebbe.
Milyen volt a fogadtatása?
Dr. Mezősi Tamás: Megvádoltak bennünket, hogy törvénytelen, amit csinálunk. Hogy nincs, azaz nem volt jogszabályi alapja ennek a tevékenységnek. Természetesen kiderült, hogy nem sértettünk jogot. Ami a kollégáimat érinti? Nagyon-nagyon kicsiben kezdtük mindezt, mindenki önkéntesként dolgozott. Olyanok, akik között mentőkutyások is voltak. Hittünk benne, hogy a kutyákhoz értünk, és tovább is tudjuk képezni magunkat.
Az első kutyára emlékszik még?
Dr. Mezősi Tamás: 2007 elejére adtuk át az első vakvezetőkutyánkat, akit Amának hívtak, és végül Székesfehérvárra került.
Önnek is van kutyásmentő múltja…
Dr. Mezősi Tamás: Sőt, búvár is. A kutyás részére elmondhatom, hogy jókor voltam jó helyen. A Miskolci Speciális Mentőkhöz búvárként kerültem, és búvárként dolgoztunk együtt Lehoczki Lászlóval, Mancs kutya gazdijával. Aztán pár évvel később kezdődött az én kutyám, Labda karrierje, akit már kifejezetten erre a – azaz mentési – célra, képzésre kaptam Lehoczki Lacitól. Nem titok, jártam az országot és figyeltem, hogy a mentőkutyás kollégák mit csinálnak. Mi az a plusz? Labda volt Magyarország első olyan mentőkutyája, aki nemzetközi minősítéssel rendelkezett mind a három olyan szakágban – terület- és romkutatás, és nyomkövetés – bevethető volt. Ma a katasztrófavédelem HUNOR hivatásos mentőszervezetének vagyok az egyik mentőkutyás szakembere, de tanítok fiatalokat itt Miskolcon is mentőkutyázni.
2006-ban látható volt, hogy meddig juthatnak?
Dr. Mezősi Tamás: Úgy kezdtem bele, hogy bármi lesz, én évente egy-egy vakvezetőkutyát képes leszek kiképezni és odaadni valakinek, akinek szüksége van rá. Nem volt ennél nagyobb célom. A jelenlegi kollégáim is ennek szellemében csatlakoztak.
Van olyan, amit másként csinált volna?
Dr. Mezősi Tamás: Váratlan a kérdés, de azt mondom, nincs! Kedvező pillanatban kezdtünk a munkába. Svájcba, Londonba járhattunk pályázati lehetőségeknek hála tanulni. Ez óriási lépés és lehetőség volt számunkra.
Engedjen meg egy kicsit személyes kérdést: ha jól tudom ebből a világból választott párt is.
Dr. Mezősi Tamás: A párom, Komondi Piroska remek kutyás! Szolgálati kutyás világbajnok volt, 13 esztendős korától „kutyázik”.
Mennyi lemondással jár a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola?
Dr. Mezősi Tamás: Négy éve voltam legutóbb nyaralni, míg az idén egy vasárnapot töltöttem a Balatonon. Nagyon sok elfoglaltsággal jár a munkánk. Ha egy kívülálló belegondol, akkor úgy képzelje el, hogy komoly fogyatékosügyi szolgáltatást végzünk, amely személyes kapcsolatokkal jár. A küldetésünk nem fejeződik be például azzal, hogy átadjuk a kutyát, hiszen megváltozott élethelyzetek adódhatnak. Ez a szakmai része röviden, de ha azt mondom, hogy erre az összes anyagi fedezetet meg kell találni, akkor kiderül, hogy ez egy sokkal nagyobb falat. A szombat és a vasárnap erre megy el. Arra is, hogy végezzünk olyan ismeretterjesztő tevékenységet, ami lehetővé teszi, hogy a jó szándékú emberek megismerjék azt, hogy mivel foglalkozunk. Ugyanakkor nem kuncsorgunk adományért és nem használjuk ki, azokat a populáris eszközöket, hogy „éhen halnak a vakvezetőkutyák”. Kizárt, hogy a vakvezetőkutyákkal közlekedő klienseink kolduljanak! Azért is harcolunk, hogy ledőljön a vak koldus sztereotípiája. Egyszóval szándékosan a nehezebb utat választottuk. Küzdünk az előítéletek ellen, amelyek nem is az emberek korábbi rossz tapasztalatain alapulnak, hanem azon a félelmen, hogy ők maguk félnek a vakságtól, amely a legrettegettebb fogyatékosság. Azért nem mer az ember legtöbbször hozzászólni egy vak emberhez, mert tudat alatt az egész jelenséget megpróbálja elutasítani, kizárni az életéből. Ezen segít a vakvezető kutya, aki oldja mindezt, és egy kapcsolódási pontot jelent.
Mivel lenne elégedett három-négy év múlva?
Dr. Mezősi Tamás: Ennek a tevékenységnek az anyagi alapjának megszilárdulásával! Ugyanakkor van egy svájci modell, ami nekem nagyon tetszik. Egy olyan vakvezetőkutya-kiképző intézmény, ami fizikai értelemben is és képletesen is üvegfalú. Úgy zajlik ott a kutyák kiképzése, és a látássérült emberek tanítása, hogy folyamatos ismeretterjesztő tevékenység is folyik azáltal, hogy állandóan fogadnak csoportokat. Ha egy ilyen összejönne, akkor nagyon elégedett lennék.
Juhász-Léhi István
(kutyabarát.hu)
