Kutyafajták és viselkedés
Sokan választanak magunknak kutyát pusztán a fajta jellemzői alapján. Mindannyiunk számára ismertek a sztereotípiák, miszerint a golden retrieverek családi kutyák, a kuvaszok jó házőrzők, a németjuhászok okosak, a vizslák pedig jó vadászkutyák. Vajon tényleg ennyire egyszerű a kérdés? A következő tanulmányban a szerző a legújabb kutatási adatokat felhasználva tárja fel a tényeket.
Éppen egy új ügyféllel beszélgetek, aki arról panaszkodik, hogy a kutyája ugat és olykor odakap a távolodó idegenek bokája és kézfeje felé. Ránézek a kutyára, hegyes orra és fülei vannak, a bundája szürkéskék, fehér és barna foltokkal. „Ugyan, mit is várt?” – mondom magamban. Minek vett ausztrál pásztorkutyát?” Miközben megnyugtatom, hogy a kutya szempontjából ez a viselkedés abszolút értelmes, elmagyarázom, miért is viselkedik így a kutya. Az ügyfél erre közli, hogy egész életében ausztrál juhászkutyái voltak, és ez az első, aki így viselkedik. „Eddig szerencsés voltál!” – mondom szintén magamban, hiszen azok a kutyák nyilván kivételes ausztrál juhászkutyák voltak…. Aztán egy másik ügyfelem arról panaszkodik, hogy nagy termetű, kockafejű, aranysárga kutyája morogva védelmezi az ételét, pedig eddig egyetlen másik labradoruk sem viselkedett így. Nyilván, ez a labrador kivétel, hiszen mindenki tudja, hogy a labradorok imádják az embereket.
A Szerzőről
Janis Bradley, MA
Filozófia és angol szakon diplomázott, majd egyetemi tanárként dolgozott. Az akadémiai pályát elhagyva minden figyelmét az ember és kutya közti kapcsolat tanulmányozásának szentelte. A National Canine Research Council tagja, több, mint 400 hivatásos tréner részére tartott már képzést. Számos tudományos cikk társszerzője, a Dogs Bite, But Balloons and Slippers are More Dangerous (A kutyák harapnak, de a lufik és a papucsok veszélyesebbek) c. könyv szerzője, amely egy átfogó kutatás, és a kutyaharapások gyakoriságát, okát és az erre vonatkozó kutatás módszertanát ismerteti. Mentett agaraival Kaliforniában él.
De mi van, ha tévedek?
Sokan úgy képzelik, hogy minden kutyafajta egyfajta saját, előre programozott viselkedési készlettel érkezik, és ezt nagyon nehéz még következetes neveléssel is módosítani. Úgy képzeljük, hogy ezek a tulajdonságok még azokban a keverékkutyákban is benne vannak, akik külsőre hasonlítanak az adott fajtára. Ezeket az előítéleteket még a kutyákkal foglalkozó szakemberek is dédelgetik, hiszen köztudomásúak, egyfajta általános bölcsességként tanuljuk meg őket. Természetesen a tapasztalataink is csak megerősítenek minket – ami egyébként nem meglepő, mivel a legújabb tudományos viselkedési és idegrendszerrel kapcsolatos kutatások szerint az emberi agy kiválogatja azokat az információkat, amelyek a már meglévő elképzeléseinket támogatják, míg az ellentmondásokat kiszűri. Ráadásul újabb és újabb kutatások támasztják alá a kutyák viselkedésének genetikai összefüggéseit. Egy új tanulmány azonosította azokat a géneket, amelyeknek köszönhetően a vizslák és pointerek jelzik a vadat, a terelőkutyák pedig terelnek.
Akkor miért is ne fajta alapján válasszunk magunk mellé kölyökkutyát? Olyan egyszerű lenne, nem? Ha szeretnénk egy tökéletes családi kutyát, aki jólnevelt, fáradhatatlanul türelmes a gyermekeinkkel, mindig visszahozza a labdát, de ha arról van szó, a csempészárut is kiszagolja, csak kiválasztjuk a megfelelő fajtát és kész. Természetesen pusztán a fajta alapján eldönthetjük, hogy melyik kutya veszélyes és melyik nem. Egyszerűbb így törvényt alkotni, mint ténylegesen eldönteni, hogy az adott kutya, aki közeledik felénk, vajon jó vagy rossz szándékkal teszi.
Talán mégsem ilyen egyszerű?
Először is, ott van a „Milyen kutya?” című kérdés. Az Amerikai Egyesült Államokban élő 77,5 millió kutya legalább fele keverék. Gyakran az állatmentők és a menhelyeken dolgozók is fajta vagy valamilyen fajtára való hasonlóság alapján kategorizálnak kutyákat: „labrador szerű”, „német juhász-keverék”, stb. Amikor DNS elemzéssel megvizsgálták ezeket a kutyákat, mindössze négyből egy esetben mutattak ki „számottevő” egyezést. Az esetek töredékében volt csak „túlnyomó” az egyezés, tehát a ránézésre valamilyen fajtába besorolt kutyák génjei és az adott fajta génjei ritkán mutattak egyezést, teljes egyezést pedig szinte soha. Ez az eredmény persze nem lepi meg azokat, akik jártasak a kutyák genetikájában és a tenyésztésben. Scott és Fuller sokat idézett 1960-as tanulmánya szerint, amelyben a kutyák fejlődését és a fajták jellemzőit vizsgálták, ha például egy cocker spánielt és egy basenjit kereszteznek, az utódok külleme gyakran egyik szülőre sem emlékeztet.
Még ha genetikai vizsgálattal felderítjük egy keverék kutya felmenőit, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy milyen öröklődő viselkedési vagy betegségre való hajlamokat hordoz. Bármely keverék kutya szülei a fajtatiszta kutyák viszonylag zárt állományából került ki, éppen ezért, a fajtatiszta kutyákra jellemző beltenyésztés és genetikai halmozódás az esetükben nem megfigyelhető. Minél nagyobb a genetikai sokszínűség, annál kevésbé megfigyelhetők bizonyos genetikailag öröklődő tendenciák. A fajtatiszta állományok beltenyésztése következtében lecsökken az állományon belül a genetikai változatosság, egyre több egyed fog egyre kevesebb genetikailag változatos tulajdonsággal rendelkezni. Egységesebbek lesznek a tulajdonságok – azok is, amelyekre tenyésztünk, és azok is, amelyekre nem. Tehát egy küllemi tulajdonságra tenyésztett állományon belül nem csak az egységes külső megjelenés, de egyes viselkedési és egészségi problémák is ugyanúgy előfordulnak.
Egy elzártan élő svédországi farkasfalka tanulmányozása során a kutatók arra jöttek rá, hogy a terméketlenséget okozó, nagyon súlyos beltenyészet hatásai is visszafordíthatók mindössze egy „kívülről jött” egyed bevezetésével. Éppen ezért, ha az előbb említett cocker spániel – basenji párosítást nézzük, hogyan is várhatnánk, hogy az új egyed spániel vagy basenji tulajdonságokat mutasson? Rendben. De mi van azokkal a fajtatiszta spánielekkel, basenjikkel és labradorokkal, akiket arra tenyésztettek, hogy egységes tulajdonságokat hozzanak? Elvárhatjuk, hogy az elvárásaink szerint fognak viselkedni?
Igen és nem.
Talán tanulságos lehet, ha megosztom az én halványszürke agaram, Annie történetét, aki éppen a kanapén fekszik egy kupac takaróva burkolózva, miközben ezt a cikket írom. Egyenesen a tenyésztőtől érkezett a fajtamentéshez, és teljesen egyértelmű volt, hogy miért nem volt képes a versenyzői karrierre. Amikor Henry, a másik mentett agaram (aki elég sikeres versenyzői karriert futott be ahhoz, hogy életben maradjon négy éves korában bekövetkezett nyugdíjazásáig), meglát egy mókust az ablakban vagy megiramodik egy nyúl után a parkban, Annie csak mélázva felpillant, majd visszatér a szaglászáshoz. Pedig minden egyes felmenője, generációkon keresztül motivált hajtó volt, hiszen másképp nem kerültek volna be a tenyésztésbe. A versenyagarakat két tulajdonság alapján tenyésztik: a kicsi szőrös dolgok kergetésére való hajlandóság és a villámgyors kivitelezés képessége miatt. A versenyipar bennfentesei szerint az így kitenyésztett kutyák mindössze 70-80%-a lesz végül alkalmas a versenyzésre. A tulajdonság előfordulásának 75%-os aránya magasnak hangzik, de azért nem tennénk rá nagyobb összeget a rulettasztalnál. Ez a tulajdonság ráadásul elég elterjedt a fajon belül, talán az egyik leggyakoribb ragadozói viselkedésformák közül (vadászat, cserkelés, hajtás, ölés, marás és evés), melyeket a híres farkasokkal foglalkozó etológus, David Mech írt le. Tehát a legtöbb kutya amúgy is végzi ezt a cselekvést. Ha ennél sokkal összetettebb tulajdonságokat nézünk, amelyek a vadonban egyáltalán nem részei a kutyafélék viselkedésének, sőt, kifejezetten ezek ellenében lettek tenyésztve, mint például más kutyák ellen küzdeni és nem reagálni a másik kutya testbeszédére, akkor ennek a viselkedésnek a tenyésztés során történő öröklésére méginkább lecsökkennek az esélyeink. Ez magyarázza, hogy a kutyaviadalokra „tenyésztett” kutyák közül mentett kutyák közül miért képesek sokan családi kanapékutyaként beilleszkedni az emberi társadalomba.
A tenyésztési folyamat során bizonyos tulajdonságok előfordulásának gyakoriságát megbízhatóan növelni nem egyszerű feladat, és a versenyagár például egyike azon kevés fajtának, ahol egyáltalán ez még cél. A XIX. század végén a tenyésztési nyilvántartások beszüntetésével a tenyésztésnél a kiválasztási kritérium szinte kizárólag a küllem lett. Néhány esetben találhatunk a temperamentumra vonatkozó elvárásokat, de ezeket a ringben valójában nem értékelik, hiszen – ahogy Ray Coppinger biológus fogalmaz – ott az egyetlen elvárt viselkedés az állás és néha a felvezető melletti futás. A legtöbb fajtatiszta kutya ebből a tenyésztési rendszerből kerül ki.
Szóval napjainkban, ha valaki rajongásig szeret egy fajtát vagy éppen fél egy másiktól, gyakorlatilag azt állítja, hogy ezek a kutyák nem olyanok, mint a többi kutyafajta képviselői. Pedig éppenséggel, de.
