Balázs Fecó felnőttként lett kutyatulajdonos, de azóta imádja a gazdi szerepet

Kutyabarát 2018. március 02.

Balázs Fecó közel 50 éve van a zenei pályán, életműve önmagáért beszél. Emellett kiváló, következetes gazdi. Vele beszélgettünk kutyákról, állattartásról, kultúráról. „Mind a zene, mind az állattartás, mind bármi más hűen tükrözi azt a kort, amelyben élünk.”

Mit gondolsz az ismert emberek példamutatásáról akár az állatokkal szembeni viselkedésben, akár más területen?

Egy kultúrában, ahogy viselkednek az állatokkal, az jellemző az emberekre is. Aki felmegy a színpadra: amit képvisel, amit előad, azzal már egy példát statuál. Minden ismert ember a saját egyéniségén keresztül máshogy közelíti meg azt, hogy minél több emberhez eljusson a mondanivaló. Még mindig nem titkolt szándékunk, ami már ugyan nem divat, hogy egy szöveg szóljon is valamiről.

Milyennek látod a mai magyar állattartási kultúrát?

Csak annyira ismerem, amit a szemem óhatatlanul is lát, például ha elmegyek egy lakótelep mellett. Sokan a körülményekhez képest nem megfelelő kutyát tartanak. Ez senkinek nem jó, sem a környezetnek, de legfőképpen szegény állatnak nem. A mai helyzetben nem hogy az állatoknak, de az emberek együttélésének sem felelnek meg azok a feltételek, amelyek manapság ebben az idegfeszült, anyagias világban vannak. Mind a zene, mind az állattartás, mind bármi más hűen tükrözi azt a kort, amelyben élünk.

Szerinted a kutya képes ebben a világban egy kiegyensúlyozó funkciót ellátni?

Biztos vagyok benne, hogy levezet bizonyos stressz-állapotot. A gyerekeknél pedig mindenképp fontos a nevelési szándék. Ha az ember megpróbálja a gyerekét egy bizonyos rendszerességre szoktatni az állaton keresztül: a gondozáson át a rendszeres sétákig, ezen keresztül sok minden fontos tanulható meg. Úgy gondolom, a család is alapvető tényező: számít, hogy ki mit kap otthonról, és hova nyúlnak a gyökerei.

Gyerekkorodban nem volt kutyád?

Sajnos nem, bár szerettem volna. Ismerőseim között nagyon sokaknak volt kutyája, de nekem a családi helyzetem mindig olyan volt, hogy nem lehetett felelősséggel kutyám.

Hogyan lettél mégis gazdi?

Amerikából hoztam az első kutyám, egy Lhasa Apso-t, de az egyik segélykoncertemen a szállodában patkánymérget evett, így még nagyon fiatalon elpusztult. Akkor úgy éreztem: vagy soha többé, vagy azonnal lesz. Megláttam egy hirdetést, hogy Szlovákiában valaki tenyészt Lhasa Apso-t. Így lett a második kutyám, Gipsy, aki szerencsére tizennégy évig mellettem maradt. Őt követte Fecus, a szintén Lhasa Apso, és a bolognese, Niko (bal oldali fotó), akit a feleségem hozott a családba. Egyikük 13, másikuk 15 évig élt.

És most?

Jelenleg egy kutyusunk van, Drazsé, aki most nyolc éves, és a fiamtól kapta a nevét. Ő egy welsh terrier, nagyon helyes kiskutya. Egy vidéki körutazásom során egy lovardában láttam először ilyet, és nagyon megtetszett. Úgy gondolom, valamitől vagy megszeret egy kutyát az ember, vagy nem: innentől lehet akár bullterrier, bullmasztiff vagy bármilyen más. Egy héten kétszer kutyaiskolába jártunk vele. Családon belül a fiam volt a vezér számára. Én ritkán voltam otthon, elsősorban amúgy is a családhoz kellett alkalmazkodnia.

Milyen gazdának képzeljünk el?

Ezt a kutyámtól kellene megkérdezni. Néha hangosan rá kell szólni, de én ezt vállalom. A családban a gyerekemmel szemben is én vagyok a szigorúbb, bár ezt sokan nehezen hiszik el.

Ők is szimpatikus kutyákat: