Hogyan segítsünk a pánikba esett kutyának?

Patricia McConnell kutatási eredményei, melyek javíthatóvá, kezelhetővé tehetik a kutya stressztűrő képességét. A javaslatok leginkább az általános, fennálló helyzetek kezelésére alkalmazhatók, de eseti, például a szilveszteri időszak stresszmentesítésére is alkalmasak lehetnek.

Egy reggel történt, amikor már teljesen ébren voltam. A zivatarok egész éjjel úgy csaptak át a farmon, mint a hullámok, és a mostani olyan hangos volt, hogy azt hittem, betörnek az ablakok. Lassie, a 14 éves border collie-m zihálva feküdt mellettem. Majdnem süket, de a csökkenő légnyomás, a felvillanó villámok és a mennydörgés csattanásai elegek voltak ahhoz, hogy pánikot váltsanak ki belőle. Ahogy ott feküdtünk együtt, és simogattam bársonyos, öreg fejét, azon a tanácson gondolkoztam, miszerint kerüljük a viharra érzékenyen reagáló kutya nyugtatását. „Arra tanítod meg, hogy még jobban féljen” — mondja a hagyományos bölcsesség. Csak egy dolgot mondanék: ez nem igaz.

Félelem és megerősítés

Sok ideig azt tanultuk, hogy ha megpróbáljuk enyhíteni a kutya félelmét, az csak rosszabb lesz, ami  logikusnak tűnik amolyan leegyszerűsített inger-reakció módon. A kutya hallja a dörgést, odaszalad hozzánk, és mi megsimogatjuk. Voilà, meg is erősítettük abban, hogy jöjjön, amikor a dörgést hallja, sőt rosszabb, elsősorban abban, hogy féljen a vihartól. De nem ez történik, elmondom miért. Először is, nincs az a simogatásmennyiség, ami arra alkalmas volna, hogy a kutyánk pánikba essen. A félelem pont annyira nem vicces a kutyáknak, mint az embereknek. A félelem funkciója, hogy jelezze a testnek, vészhelyzet van, és az egyén, aki a félelmet érzi, jobb, ha tesz valamit, hogy a veszély és az ezzel járó félelem elmúljon.

Gondoljuk át így: képzelje el, hogy fagylaltot eszik, amikor valaki megpróbál betörni éjjel a házába. Megerősítené-e a fagylalt fogyasztásának élvezete a félelmet, tehát jobban félne-e a következő alkalommal? Vagy ha a dolgok fordítva működnének: kialakulna-e tudatalatti kényelmetlenség a fagylalttal kapcsolatban? Az viszont biztos, hogy nem fog jobban félni a betörő érkezésétől, mert csokoládé-mokka-tejkaramellát evett az első alkalommal, amikor megtörtént.

Íme egy másik ok, amiért megsimogatni a vihartól félő kutyát nem teszi rosszabbá a helyzetet, és nem kell nagy levegőt sem vennie mielőtt elolvassa:  a vihartól pánikba eső kutyákkal kapcsolatos kutatás azt mondja, a simogatás nem csökkenti a stresszt a kutyában.* Ha tehát nem csökkenti a stresszt, hogyan működhetne megerősítésként? Mielőtt magyarázatot írna, hogyan nyugtatja meg a kutyáját egy szeretetteljes érintés, kérem vegye figyelembe, hogy (1) nem én végeztem a kutatást; (2) a saját kutyáim abbahagyják a járkálást és a vinnyogást, amikor simogatom őket a vihar alatt és (3) nem érdekel, mit mond a kutatás, én jobban érzem magam tőle, nem árt senkinek, úgyhogy akkor is csinálom.

A stressz kutatása

A viccet félretéve: fontos, hogy részletezzük, mire derített fényt a kutatás. A szerzők megmérték a kortizoltermelést, azét a hormonét, ami összefüggésbe hozható a stresszel. Kiderült, hogy a kortizol szintje nem csökkent, amikor vihar alatt a gazda simogatni kezdte a kutyát. (A legfontosabb tényező a kortizol csökkenésében egy másik kutya jelenléte volt.) Érdekes módon egy másik, a szociális kötődéssel kapcsolatos kutatás kimutatta, hogy bár a kortizol szintje csökkent az embereknél kutyákkal való érintkezés során, ugyanez nem történt meg kutyák esetében hasonló helyzetben.** Ugyanakkor mind a két faj esetében más hormonok és neurotranszmitterek mennyisége növekedett — beleértve az oxitocint, prolaktint és a béta-endorfint —, az összes olyan anyagé, melyek a kellemes érzésekkel és a szociális kötődéssel vannak kapcsolatban. Tehát a kutya simogatása vihar alatt lehetséges, hogy nem csökkenti a kortizolszintet, mely a stresszel áll összefüggésben, de ettől még lehetséges, hogy valami jó történik.

A másik oldalról nézve, egyszerűen lehetetlen, hogy a kutya simogatása még több pánikhoz vezessen a következő vihar alkalmával. A figyelmeztetés, hogy tönkreteszi a kutyáját azzal, ha megnyugtatja, egy 1930-as és ’40-es évekbeli tanácsra emlékeztet, miszerint kerüljük el a rémült gyerekek nyugtatását azzal, hogy felkapjuk őket. Ezt a nézőpontot régen kidobták a pszichológusok, mert a kutatás bebizonyította, hogy bátor, kiegyensúlyozott, nem pedig függő vagy félelemmel terhelt gyerekekké fejlődnek azok, akik számíthatnak szüleikre, amikor az élet rémisztővé válik.

Egy klasszikus megközelítés

A legnagyobb kár, amit az idejétmúlt „ne simogasd a kutyát” tanács okozott, nem a viharhoz, hanem a klasszikus ellenkondicionálás magyarázatának buktatóihoz kötődik. A klasszikus ellenkondicionálás hatékony módja lehet egy viselkedés megváltoztatásának, mert azokat az érzelmeket változtatja meg, melyek a viselkedéshez vezetnek. A tipikus példa, ahogy állatok viselkedésének megváltoztatására használják: a látogatók jutalmat dobnak a kutyának, aki fél az idegenektől.

Érthető módon sok kliens tette fel a kérdést: „De nem teszi csak rosszabbá a helyzetet a jutalom adása, amikor ugat és morog? Nem kerül megerősítésre az ugatás és a morgás?” A válasz nem, ha a viselkedést a félelem vezérli. Emlékezzünk, a félelem nem vicces, és néhány darab étel, nem számít, milyen finom, nem írja fölül az agy késztetését, hogy elkerüljük azt.

Étel (vagy játék) dobálása egy félős kutyának arra tanítja, hogy a közeledő idegeneket összekösse valami jóval, ha a jutalom valóban, igazán jó, és a látogató elég távol van ahhoz, hogy ne nyomassza a kutyát. A klasszikus ellenkondicionálás az egyik legfontosabb eszköz egy kiképző vagy egy viselkedéssel foglalkozó szakember eszköztárában, még ha nehéz is meggyőzni az embereket, hogy kipróbálják. Úgy tűnik, mintha azért jutalmaznánk a kutyát, mert nem jól viselkedik, és büntetésközpontú, „le kell dominálnod a kutyád” társadalmunkban sok embernek nehezére esik, hogy megtegye. De én pontosan ezzel segítettem egy másik border collie-nak, az én Pippy Tay-emnek, amikor sok évvel ezelőtt elkezdett félni a vihartól.

A klasszikus ellenkondicionálás egy a sok mód közül, hogy segítsünk a vihartól pánikba eső kutyának. A következőket sikeresen alkalmaztam vagy önmagukban, vagy mint Pippy Tay esetében, kombinálva más módszerekkel: feromonterápia, borogatások, akupunktúra, akupresszúra, étrendváltoztatás és komoly esetekben gyógyszeres kezelés. Ha a kutyája fél a vihartól, a legjobb, ha konzultál egy viselkedéssel foglalkozó szakemberrel vagy állatorvossal, aki segít az önnek és a kutyájának leginkább megfelelő módszer kiválasztásában.

Jutalomfalatok vihar alatt

Pippy és én minden alkalommal kimentünk és labdáztunk, amikor vihar közeledett. Pip szeretett labdázni, és én azt akartam, hogy összekapcsolja a labda visszahozásának érzését a légnyomás esésével. Amikor a vihar megérkezett, bementünk, és minden alkalommal megetettem egy darab hússal, amikor hallotta a mennydörgést, attól függetlenül, hogyan viselkedett. Nem aggódtam a viselkedése miatt; arra az érzése fókuszáltam, ami a viselkedést kiváltotta.

Feladattal is összekötöttem a mennydörgést. „Nézd csak, Pippy, viharfalatokat kapsz!” — mondtam minden alkalommal, mikor a dörgés felhangzott. Megjegyzem, összeszorított fogakkal mondtam ki a szavakat hajnal háromkor, de két nyáron át csiripeltem a viharfalatokról, kihúzva az ágy melletti fiókot, onnan etetve minden dörgésnél. Nyár végére Pip abbahagyta a próbálkozást, hogy a pániktól vezérelve az arcom letépésével próbáljon a számba bújni a vihar elől. Elkezdte átaludni a mérsékelten hangos zivatarokat, még azért sem kelt fel, hogy jutalmat kunyeráljon, amikor a vihar tombolt. Amikor igazán hangossá vált a dolog, odajött hozzám, de sokkal kevesebb félelemmel, mint amit előtte mutatott.
A teljes körű tájékoztatás érdekében meg kéne osztanom, hogy ahogy Pip fejlődött, én ellenkező irányba kondicionálódtam. Elkezdtem utálni a viharokat, mert még a legcsendesebb esetén is elég sokáig ébren kellett maradnom és jutalomfalatot adnom Pipnek minden dörgés után. Most, hogy Pip már nincs velem, úgy tűnik kezdhetem elölről Lassie-vel. Talán adnom kéne magamnak egy darab csokit minden alkalommal, amikor Lassie-nek adok egy jutalomfalatot!

A félelem ragályos

Hanyag lennék, ha nem említenék egy módot, amivel rosszabbá lehet tenni a helyzetet a pánikoló kutya számára, és az az, ha mi magunk elkezdünk pánikolni. A félelem érzése olyan kényszerítő erejű, hogy nagyon könnyen szétterjed. Az etológiai terminus erre az „érzelmi fertőzés”, amit a félelem csoporton belüli vírusszerű terjedésének magyarázatára használnak, és ami rendszeresen előfordul szociális fajoknál. Ha azt akarja, hogy a kutyája féljen a vihartól, idegenektől vagy más kutyáktól, csak ijedjen meg ön is. Ha fél a vihartól, teljesen lehetséges, hogy a kutyája átveszi és egyre idegesebb lesz.

Ugyanakkor ha fél (és ki ne tenné néha?), sincs minden veszve. Le tud nyugodni azzal, hogy a testére koncentrál: lelassítja a légzését és a mozdulatait, megváltoztatja a testtartását olyanra, ami magabiztos és relaxáló, halkan és csendesen beszél (ha egyáltalán). Ezek a tettek előnyösen változtatják meg az ön és a kutyája érzelmi állapotát. Minél nyugodtabbnak tetteti magát, valójában annál nyugodtabb lesz.

Ezt tartottam észben múlt éjjel, amikor azt gügyögtem, „Nézd csak! Viharjutalmak!” — és az éjjeliszekrényről elvett finom falatokkal etettem Lassie-t. Nekem sokkal több okom volt félni, mint neki: ő nem tudta, hogy az alagsor vízben áll, a vadvíz azzal fenyeget, hogy a hegyről lezúdulva összedönti a pajtát és elmossa az utakat körülöttünk. Amit tudott, az az volt, hogy minden dörgés egy darab csirkét jelez előre, és úgy tűnt, én ezt nagyszerű játéknak tartom. Viszonylag hamar megnyugodott, de én órákig feküdtem ébren. Azt hiszem tényleg itt az ideje némi csokit tenni az ágy melletti fiókba. Ha legközelebb látnak a barátok és észreveszik, hogy némi súlyt szedtem fel, tudni fogják, hogy viharos nyarunk volt…

Patricia McConnell

 

Forrás: http://thebark.com/content/reducing-fear-your-dog?page=3
undogmatik.blog.hu

*Nancy Dreschel, DVM, & Douglas Granger, PhD. 2005. “Physiological and behavioral reactivity to stress in thunderstorm-phobic dogs and their caregivers,” Applied Animal Behaviour Science 95:153–168.
**J.S.J. Odendaal & R.A. Meintjes. 2003. “Neurophysiological correlates of affiliative behaviour between humans and dogs.” The Veterinary Journal 165:296-301.

(kutyabarát.hu)