Aki mindig a legreménytelenebb kutyát viszi haza a menyhelyről – interjú Csepelyi Adrienn-nel

Junior Prima-díjas, Népszabadság-díjas, Hüpátia-médiadíjas, 2023-ban a Szegénységről Méltósággal Sajtódíj különdíjasa. Első regénye, a Belemenés, 2018-ban jelent meg.

Csepelyi Adrienn egy igazi bulldograjongó, de nem a pedigrés tenyésztőtől vásárló típus. Azon kevesek egyike, aki hazaviszi a legreménytelenebb, legkilátástalanabb állapotban lévő kutyát a menhelyről. Azt, amelyik büdös, gyulladt bőrű, nem eszik, ránézésre egy vagyon és komoly lelki megterhelés a kezelése. Igen, azt a kutyát, amelyiket senki más nem vinné haza. Mindezt pedig természetesnek tartja, vállalásnak, amit egyszerűen meg kell tenni.

Honnan ez az elkötelezett rajongás a bulldogok iránt?

Szerintem sok Tom és Jerry-t néztem gyerekkoromban! Viccet félretéve, nincs konkrét magyarázatom, de akinek volt már bulldogja, tudja, hogy mennyire szórakoztató karakterek. Mindemellett persze számos egészségügyi problémával küzdenek, úgyhogy ne szépítsük: nagyon megterhelő anyagilag és mentálisan is, ha mentett bulldogokkal foglalkozol.

Miért vállaltad be mégis, többször is?

Ez valóban egy komoly vállalás, de közben meg annyi mindent kapsz és tanulsz tőlük… Az első kutyám egy Winston nevű angol bulldog volt.  Az Illatos útról fogadtam örökbe, kezdetben az sem volt biztos, hogy életben marad. Az első pár napon, amikor bejártam hozzá, katatón állapotban ült a kennel hátuljában. Aztán a harmadik napon elővánszorgott, és a rácson át adott egy pacsit… 11 évig volt a társam. Nem viselte jól, ha egyedül volt otthon, befogadtam hát mellé a szintén borzasztó állapotban lévő Micikét, aki valószínűleg egy szaporítótelep áldozata volt. Annyit tudtam róla kideríteni, hogy egy 1×1 méteres kennelben élt 4 évig. Teljesen antiszociális volt, az ízületei gyulladtak, de ha meglátott egy labdát, olyan volt, mint egy boldog kisgyerek. Volt, hogy csak úgy tudtam hazavinni egy kosárlabdapálya mellől, hogy megkértem a fiúkat, rejtsék el a labdát. Beszorult a kerítésbe, annyira rá volt fixálódva a labdára.

Te melyik típus vagy, akinek a kutyája elvesztése után azonnal lesz másik kutyája, vagy aki azt gondolta, soha nem lesz több?

Micike öt évig élt még, Winstonnal pedig az addigi életem egyharmadát együtt töltöttem. Nem csoda, hogy iszonyatosan megrázott a halála.  Sokáig átmentem az út túloldalára, ha bulldog közeledett. A volt férjemmel persze nézegettük a Noé oldalát, mert ott online is lehet kutyákat támogatni. Egy napon aztán egymástól függetlenül megláttunk egy rettenetes állapotú francia bulldog hirdetését. Elmentünk hozzá a Noéba, és amikor a szinte teljesen vak, beteg kutya meghallotta, hogy érte jöttünk, azonnal repült a volt férjem karjaiba, majd egy órát aludt az ölemben. Puszi alig látott, begyulladt bőrrel, karfiolos fülekkel találtak rá, amit el tudsz képzelni. Egy kisebb vagyon volt, hogy boldog és tünetmentes lehessen, de nem volt kérdés, hogy mindent megteszünk érte. A válásunk után Puszi megosztott felügyeletben élt tovább évekig, heti vagy kétheti váltásban, ezen jól szórakozott a környezetünk – és hát lássuk be, kicsit tényleg komikus volt. Puszi amúgy imádta ezt a megoldást, mindenhol agyonkényeztették, mintha folyamatosan nyaralt volna…

Erre a helyzetre pedig húztatok még egy lapot, hiszen már javában váltatok, amikor a következő bulldog ideiglenes gazdái lettetek.

Igen, ráadásul össze voltunk zárva a COVID miatt, amikor a Noé bulldog-fajtamentős csoportjában segítséget kértek Tina Turnerhez, egy csontsovány, agyonvert, mindenről lemondott 12 éves francia bulldoghoz, akit egyszerűen az utcán hagytak. Azonnali ideiglenes befogadót kerestek, mert annyira maga alatt volt, hogy nem evett, már infúziózták. Gondolkodás nélkül kihoztuk a válás közepén… Mivel vélhetően soha nem szedték le a fogkövét, húsevő baktérium támadta meg az állkapcsát. Mire rájöttek az orvosok, hogy mi a baj, már a fél álkapcsát megette a baktérium. Egy három hónapig tartó heroikus küzdelem után végül el kellett engedni. Az egész megelőzhető lett volna, ha legalább néhányszor életében a „gazdája” elviszi állatorvoshoz fogtisztításra. Tina Turner betegsége és halála megrázó volt – eleve úgy derült ki, mi baja, hogy kis híján elvérzett a karjaimban. Újságíróként persze az volt a traumafeldolgozásom, hogy megírtam a történetét és kértem a követőimet, hogy vigyék el a kutyáikat fogkőleszedésre. Négy olyan kutyáról tudok, akiknek ezzel Tina Turner megmentette az életét. A történetünket olvasva a gazdi elvitte a kutyát az orvoshoz, ahol kiderült, hogy baj van, de még időben be lehetett avatkozni. Puszi tavaly nyáron halt meg, daganatos betegségben. Ezután már nagyon biztosnak látszott, hogy nekem egy jó ideig nem lesz kutyám…

Követőid számára nem lesz meglepetés, ha elárulom, hogy újra van kutya az életedben.

Igen, és ez egy nagyon szép és tanulságos történet. Akkor ismertem meg a szerelmemet, amikor a legintenzívebben gyászoltam.  Neki pedig soha nem volt kutyája. Néhány hónapja már egy pár voltunk, amikor megkérdezte, nekem nem okozna-e fájdalmat az, ha most örökbe fogadnánk egy kutyát, vagy inkább várjunk még ezzel – illetve segítenék-e neki, hogy jó gazdája legyen. Szerintem ez nagyon okos és tudatos hozzáállás. A társállat elvesztésével járó gyászt sokszor nem veszi komolyan a társadalom vagy a környezet. Pedig ez egy ugyanolyan gyászfolyamat, mint egy hozzátartozód elvesztése. Fontos volt nekem, hogy így áll hozzá a párom, egyértelmű volt, hogy jó gazdi lesz, így érkezett meg hozzánk Rockstar. Aki szintén noés bulldog és tényleg egy igazi partiarc.

Számos újságírói elismeréssel, rádióműsorral és podcast sorozottal a hátad mögött most már a televízió képernyőjén is láthatunk. Nemcsak számodra új a műfaj, hanem maga a műsorforma – közösségi talkshow – is igazi újdonság a magyar televíziózás történetében. Duplán izgalmas és új kihívás, hogy tetszik ez az új szerep?

Az újságírói pályafutásomban ez volt a következő ésszerű lépés, pedig nagyon sokáig távol tartottam magam tőle. Kaptam már több felkérést is, de úgy éreztem, nem állok készen arra, hogy tévés műsorvezető legyek. Most azonban a WMN-nel együtt léphetek be ebbe a térbe, ez pedig adott egy olyan fajta védőhálót, amelynek köszönhetően egészen más megtenni ezt a lépést. A Ki vele! című műsor egy közösségi talkshow. Olyan témákat hozunk a képernyőre, amikről ilyen mélységben nem nagyon szokás beszélni főműsoridőben. Például a gyerekvállalásról, az öregedésről, vagy mondjuk a menstruációról. Közösségi jellege pedig egy 360 fokos modellre épül: alapja a tévéműsor, amelyen belül látható D. Tóth Kriszta Breakout Room című riportjának részlete, ennek teljes adását a WMN YouTube-csatornáján lehet elérni a tévés megjelenés után. A heti adáshoz szorosan kapcsolódnak a WMN cikkei és a social-felületeinken közzétett adásrészletek, amelyek alatt komoly viták, beszélgetések szoktak kialakulni. Szerintem ez abszolút formabontó és nagyon menő dolog, mert a különböző generációkat és célcsoportokat is össze tudjuk kötni.

Milyen témákról van szó az adásokban, és aki esetleg lemaradt róla, hol nézheti meg az adásokat?

Volt már szó a tartós monogámiáról, a menstruációról, a határhúzásról, gyerekvállalásról, öregedésről. Hétfőn este 9 órától látható a műsor a VIASAT3 műsorán, az ismétlések pedig szombaton napközben és vasárnap reggel láthatók. A Breakout Room az adást követő vasárnap kerül fel a WMN YouTube-csatornájára. Szerintem az legizgalmasabb, ha az olvasók már a megelőző héten készülnek velünk együtt az aktuális epizódra úgy, hogy olvassák a tematikus cikkeinket és beszállnak a vitába a social felületeinken.

A gyerekvállalást körüljáró részben a (még) gyermektelen nőket képviselted és nyíltan beszéltél arról, hogy számodra gyerek nélkül is kerek a világ, nem görcsölsz ezen a kérdésen, de ha úgy alakul az életed, hogy a párkapcsolatodban a gyerekvállalás mellett döntötök, akkor pedig úgy fogod magad jól érezni. Hányszor kaptad már meg, hogy a kutyákat gyerekpótlóként tartod, és mit gondolsz ezekről a megjegyzésekről?

Ó, nagyon sokszor… Még a házasságom idején is, hogy már rég lenne gyerekünk, hogyha nem kutyáznánk állandóan. Szerintem ez két teljesen külön kezelendő dolog. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy azért legyen kutyám, mert még nincs gyerekem, vagy, mert nem akarok még annyira elköteleződni. Egy kutya is óriási elköteleződés – pláne egy (vagy több) beteg állat ápolása. Puszinak ötféle szemcseppje volt, húszpercenként kellett ideális esetben a szemébe cseppenteni, injekcióztuk, fél marék gyógyszert kapott éveken át. Tina Turnerrel szemenként kellett etetni a tápot, Winstonnak nem egyszer kellett tályogot kezelnem a mancsán, stb… Nem érzem kisebb felelősségvállalásnak ezt, mintha egy családtagról gondoskodnál. Elfogadom, ha valaki számára sok, ha egy kutya az ágyban alszik, vagy túlzásnak találja, hogy mennyit foglalkozom vele, mennyi pénzt költök a gondozására. De azt nem fogadom el, hogy beleszóljon az életembe. Én se megyek oda senkihez, hogy hú, de önző vagy már, amiért nem fogadtál még örökbe egy kutyát – bezzeg azzal, hogy miért nem szültem (még), meg hogy én miért fogadok örökbe mindig betalálnak. Érdekes, nem? Amíg nem ártok senkinek azzal, hogy én hogyan szeretem a kutyáimat, vagy mit teszek meg értük, addig úgy érzem, senkinek nincs joga beleszólni. Egyébként meg miért ne tarthatna bárki „gyerekpótléknak” kutyát? Mi a rossz abban, ha valakinek egy társállat hozza el a boldogságot az életébe? Örülök, ha boldogok, amíg azt az állatot megfelelően tartja, addig szerintem azt csinál, amit akar.

Készültök esetleg kutyatartás témával is? A felelős állattartás témakörét érdekes lenne körbejárni pro-kontra! Mit gondolsz erről?

Egyelőre nem tudom megmondani, de a WMN-en folyamatosan foglalkozunk a témával – szerencsére nem csak nekem szívügyem. A mai magyar állapotokat tekintve nem lehet eleget foglalkozni vele…

(Borítófotó: Szabados Norbert)