Egy idősödő kutya levele gazdájának

Állítólag szerencsés kutya vagyok, mert olyan a munkád, hogy szinte mindig ott lehetek melletted. Amikor otthon maradunk, akkor az ágyamból figyelem, ahogy bámulod a monitorodat és jár a kezed. Néhanap pedig bemegyünk egy irodába, ahol szórakoztatom a kollegáidat is. Régebben jártam napközibe, jó is volt, csak aztán már nem éreztem hozzá kedvet. Sok volt a pörgés és idegesítettek a többiek is.

Régebben szinte mindent megettem, ilyen melegben már együtt faltuk a dinnyét. Emlékszem ám, hogy leraktál nekem egy egész szeletet a földre, és én onnan majszoltam. Rágcsákat és jutikat is kaptam, a kedvencem pedig a sütőtök volt. Aztán egyszer történt valami, ha jól emlékszem és szó szerint tudlak idézni, akkor „napokig csak vizet fostam”. Mentünk arra a helyre, amit úgy utálok, a dokihoz. Nekik már nem ezt mondtad szó szerint, de emlékszem az aggódásra a tekintetedben és a hangodban.

Állítólag napok óta csak folyadék jött belőlem onnan is, ahol szilárd végterméknek kellett volna távoznia. Azóta csak valami speckó tápot ehetek és bár próbálod mindig feldobni valamivel, néha egyáltalán nincs kedvem megenni. Tudom, hogy próbálkozol és azt is tudom (mert mondtad valakinek), hogy a gatyád rámegy erre a cuccra. Én igazán nem szeretném, ha elveszítenéd a gatyádat miattam és sajnálom, ha minden igyekezeted ellenére sem eszem meg azt a rémes izét. Csak ne aggódj kérlek, olyan rossz látni amikor aggódsz. És hiába próbálod eltitkolni, érzem én. Mindig megérzem.

Egyre többet alszom, és egyre rosszabbul bírom a meleget. Egy ideje ráadásul minden nap kétszer is kapok gyógyszert. Nem baj, mert elég jó íze van. Azt is tudom, hogy a szívemmel van a baj. Tudom, mert sokat mesélsz erről is a barátaidnak, és már azt is kihallgattam, hogy erre is rámegy a gatyád. Mondjuk én gatya nélkül is szeretni foglak, ne félj! Egyre többször látom rajtad a rémületet, amikor nehezen veszem a levegőt, vagy már az utca végéről visszafordulok, mert elég volt a séta. Ne izgulj, nekem most így jó, nem fáj semmi, csak fáradok.  Amikor érzem rajtad a félelmet és az aggódást, sokkal rosszabbul érzem magam én is, hidd el. Nem akarom, hogy állandóan félj és rettegj.

Ja és ne haragudj a legyekért sem. Nem tudom mi történt velem, de mostanában halálosan idegesítenek. Megőrülök, ha egy is bennmarad éjszakára a lakásban. Egész éjjel kergetem, amíg ki nem fulladok és zihálni nem kezdek. Az öreg szívem már a légykergetést sem bírja. Tudom, hogy az őrületbe kergetlek, amikor hajnal négykor legyeket kell vadásznod, tényleg nem direkt csinálom. És hogy miért kezdtem el pánikolni 13 évesen a vihartól? Fogalmam sincs. Ne kérdezd, és ne haragudj érte. Valahogy más lettem, valahogy más lett sok minden.

Az idő is mintha sokkal gyorsabban telne. Néha arra ébredek, hogy este van, aztán reggel, aztán néha azt sem tudom, hogy mi van. De ez engem nem zavar, csak hallom, ahogy sóhajtozol, hogy egyre többet alszom, egyre többet fekszem.

Állítólag én szerencsés kutya vagyok. Nekem már minden nap ajándék. Ilyeneket mondanak. Ha az ajándék olyan, mint a sütőtök, meg a dinnye, meg a sültcsirke (amit már nem ehetek), akkor én szeretem az ajándékot. De csak veled. És nem tudom, mennyi ajándékunk van még, ezen én nem szoktam gondolkodni, csak te. Szóval nem tudom, mennyi van még, de kérlek, te se gondolkozz ezen. Inkább csomagoljuk ki minden nap az ajándékunkat, a még egy napot. Faljuk fel, vessük bele magunkat és ne hagyd, hogy az aggódás és a félelem elrontsa egyetlen percünket is. Még itt vagyok, még veled vagyok. Fáradtan, kicsit rozogán, de még itt. Még veled.

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Borítófotó: Chikán Erika