Augusztus végén mindig egyfajta szomorú, nosztalgikus érzés fog el. Vége a nyárnak, reggelente már harmatos a fű, gyülekeznek a fecskék a dróton, megváltoznak a fények. Azt hiszem, a nyári szünetek vége ivódott belém ennyire, hogy hamarosan kezdődik az iskola, és ami eddig volt, az önfeledt, gondtalan, forró nyár, a semmittevés, a főtt kukorica, a zöldborsó a nagymamámék kertjéből, a cseresznye fülbevalók… szóval ez mind elmúlt és nem lesz soha többé már. Aztán jön az ősz, a szikrázó színeivel, a lombokon átragyogó napsugarakkal, és vigasztal. Egyszerűen nem tudok betelni vele, nem bírom ki, hogy egyetlen napsütéses napot is eltékozoljak és ne mozduljak ki legalább egy parkba. Ilyenkor érzem, hogy élek, hogy minden nap ajándék, és meg kell élnem, el kell raktároznom minden percet. Télen aztán majd ezekből a lekvár-pillanatokból gazdálkodom.

Azt olvastam nemrég, hogy az őszi erdei séták segítenek felkészíteni a lelkünket a téli borongós hónapok megélésére, és erre szerencsére még novemberben is akad lehetőség. Az erdők, mezők hívogatnak, a színek pedig meseszépek, szóval bakancsot és pórázt elő!

Legutóbbi többnapos „elvonulásunk” helyszíne, a Vértes például remek célpontja a novemberi túráknak, kirándulásoknak. Vannak itt várak, kastélyok, barlangok, erdei templomok és tündéri falvak, na meg egész évben nyitva tartó fagyizó. Mindezt úgy írom, hogy először nem is akartam a Vértesbe menni. A Bakony volt a kiszemelt úti cél, de szinte az utolsó pillanatban mindent átvariáltunk és így végül Csákvár felé vettük az irányt. Felkészületlenül is ért ez a hirtelen váltás, mivel jó előre szeretek mindent eltervezni. Kitalálni merre menjünk, melyik ösvényen, ott milyen látnivalók vannak… majdnem annyira élvezem mint magát a túrát. Bedobtam tehát a csomagba a releváns irodalmat és egy térképet, és gondoltam, hogy majd péntek este szépen mindent megtervezek. Aztán másképp alakult, mert kiderült, hogy a  szállásadónk a környék látnivalóinak kiváló ismerője, és így bátran hagyatkozhatunk az ő javaslataira.

Így visszagondolva, nagy szerencsénk volt, mert valahogy a Vértes nem tartozik az agyonpromózott környékek közé, egy kicsit mellőzött területnek érzem, ahol az OKT szakaszai és a Vérkör mellett a többi látnivalóról keveset hallani. Pedig a kies, sziklás dombok, a rendezett falvak, a hősi emlékművek mind titkokat rejtenek. Az volt a benyomásom, hogy itt semmi nem kérkedik. Ott van az a rengeteg érték, de megbújik, mint a gesztenye az avarban. Nekünk kell közelebb hajolni és figyelni, mit mesél a táj. Kiderült, hogy Csákvár, ahol erre a pár napra tábort vertünk, maga is gazdag örökséggel rendelkezik: egy Esterházy kastély, parkkal, egy barokk templom, egy víztorony, egy múzeum, egy református templom, egy megható emlékmű a volt zsinagóga helyén, egy nyári rezidencia tóparton és egy remek fagyizó a mérleg. Azt hiszem, már önmagában is impozáns lista, amiért megéri felkeresni ezt a nyüzsgő kisvárost, de mi mégsem szűkebb pátriánk megismerésével indítottunk, inkább megfogadtuk a tanácsot, és első nap Vérteskozma felé vettük az utat.

Csákvárról a sárga sáv jelzésen indultunk el, és a faluból kiérve először egy szabadidő parkon át vezetett az utunk, majd ligetes erdőkön és mezőkön keresztül bandukoltunk. Csodás időnk volt, és nagyon élveztük, hogy minden kanyar után más kép tárul a szemünk elé. A terep itt egyáltalán nem volt nehéz, a jelzés pedig aránylag könnyen követhető volt. Tempósan baktattunk egyre távolabb a civilizációtól, túl a villanyvezetékeken, az erdő felé, míg elértük a kilátóként is működő vadászkápolnát, ahol rövid szünetet tartottunk.

A kápolna épülete szépen rendben van tartva, mellette fapadok vannak a kis réten, ahol, a fák árnyékában kellemes pihenés esik. Innen visszapillantottunk az eddig megtett utunkra, de a kilátóba nem támadt kedvem felmenni, mert sajnos összevissza volt fújva festékspray-vel… Tatyit teljesen megértem, hogyha talál egy szuper botot, akkor azt megjelöli, de a jelölgető emberek… Egy kicsit bosszankodva indultunk tovább, de a változatos terep, a hol sziklás, hogy kavicsos talaj és némi tájékozódási nehézség hamarosan elterelte a figyelmünket.

Nagyon élvezetes túraterep a Vértes: a táj és a domborzat változatos, leköti az ember figyelmét, de közben nincsenek extremitások, nagy szintkülönbségek, ezért van lehetőség a nézelődésre, az apró szépségek élvezetére. Úton-útfélen csodaszép levelek, gombák, fatörzsek nyújtottak fotótémát, Anyukám pedig szebbnél szebb kavicsokat gyűjtött. Egyedül Tatyi érezte úgy, hogy kutyatársaság nélkül inkább az emberi perspektívát élvezné, és hátizsákra váltott. Hamarosan elértünk egy tájékoztató táblát, ahol a zöld sávra tértünk át, mintegy másfél kilométerrel Vérteskozma előtt.

Innentől egy kicsit dombosabb volt a terep, majd hamarosan elértük az autóval is megközelíthető turistautat, ahol végre más turistákkal is találkoztunk, illetve valami egészen fura performanszba botlottunk: egy csapat fényképezőgépekkel felszerelt lelkes fiatal az úton heverő másik csapat fiatalt fotózott. El sem tudom képzelni, mi lehetett a cél, de nem akartam a kérdésemmel zavarni őket. Viszont jól elbambultam, és túlmentünk a négyzet jelzés leágazásán, pár extra métert begyűjtve. Ez egyébként nem is csoda, mert az aszfaltos útról csak egy kis ösvényke vezet a bokrok közé (ilyeneken pedig, valljuk be, csak akkor megyünk, ha magányra vágyunk), ahol át kell kelni egy árkon, hogy némi aljnövényzettel való birkózás után egy igazán combos emelkedőn kilyukadjunk a dzsungelből Vérteskozma tüneményes erdészháza mellett.

Ha láttatok már igazán kedves és gondozott falucskát, akkor tudjátok mire gondolok, amikor azt mondom, Vérteskozma meseszerű. Hatalmas fenyőfák, borostyánnal befuttatott kerítések, gondozott kertek és bájos, fehérre meszelt parasztházak fogadják az ideérkezőt. Idilli kép, mintha a XX. század elején megállt volna az idő, és azóta elvarázsolt álmát aludná a falu.

Ahogy beljebb sétáltunk, megpillantottunk egy emléktáblát – és rájöttünk, hogy mi az oka ennek az érintetlen csendnek. Vérteskozmában valóban megállt az élet: 1946. május 18-án négy család kivételével a falu teljes lakosságát kitelepítették. A 381 németajkú lakos a keresztnél, ahol ma az emléktábla áll, intett búcsút az otthonának, a hagyományainak és az addigi életének. A kollektív bűnösség elvének nevében ezen férfiak, nők és gyermekek számára nem volt maradás, el kellett hagyniuk azt a helyet, ahol családjaik 1744 óta éltek, és mindezt azért, mert ápolták az örökségüket és anyanyelvükként a németet beszélték. A temetőben a régi sírokon láthatók még az eredeti, német nyelvű feliratok, az árnyas fák alatt békében nyugszanak itt az egykori lakosok a megszálló hadseregek katonáival.

Mielőtt visszaindultunk volna, elidőztünk egy keveset a templomnál kialakított pihenőben. Vérteskozmán még egy kis boltocska vagy kávézó, sőt térerő sincs: ma a nyugalomra vágyók menedéke, üdülőfalu, amely sok turistát vonz. A pihenőben kerékpárosok és bakancsosok töltötték fel kulacsaikat, mielőtt újra útrakeltek a környék számos túraútvonalának egyikén.

Az igazat megvallva, úgy terveztem, hogy Csákvárra visszafelé majd a hosszabb úton megyünk (zöld sáv), de mivel a vadászidény miatt erdőlátogatási korlátozás volt érvényben. Igyekeznünk kellett, ezért a járt (és egyben rövidebb) utat választottuk, oda-vissza így 19 km-t tettünk meg. Visszafelé Tatyi úgy döntött, hogy nem veszi igénybe a serpaszolgáltatást és saját lábait koptatja, amit nem is bántam, mivel kellett a kapacitás Anyukám egyre terjedelmesebb kőgyűjteményének. Felszedtünk még két hegyeset, két laposat és egy csomag kavicsot, és szedtük is a lábunkat, hogy mielőbb visszaérjünk Csákvárra.

Mire a városba értünk, már úgy éreztük, hogy nagyon rászolgáltunk egy erős kávéra, és mivel volt még egy kis időnk sötétedésig, ezért a központ felé vettük az utat, ahol megnéztük a gyönyörű homlokzatú barokk templomot és hozzájutottunk a megérdemelt koffein és cukoradagunkhoz.

Hazafelé sétálva az I. és II. világháborús emlékművek mellett a volt zsinagóga helyén álló kőre lettünk figyelmesek, amelyen a Csákvárról elhurcolt zsidók neveit olvashatjuk, és elhelyezhetjük az emlékezés köveit. Ezekből nekünk volt bőven, de a kevésbé felkészültek egy fonott kosárban találnak kihelyezve köveket, amelyekkel leróhatják tiszteletüket. Ahogy a kastély mellett található „Megbékélés emlékpark” tábláján olvasható, nagyon sokan veszítették életüket 1944 és 1946 között Csákváron és környékén. Helyi és idemenekült polgárok, a szovjet, a német és a magyar hadsereg katonái. Sok áldozatra név szerint emlékezhetünk, de több száz katona és civil áldozat sírja ismeretlen.

„Oldja békévé a múltat az emlékezés.”

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

A Subalyuk-barlangról, meghiúsult csúcstámadásunkról és Cserépfaluról szerzett első benyomásaimról a cikk első részében olvashatsz: ITT

Borospince és nótaaréna

Cserépfaluban több, mint 400 pince található, amelyek nagy része ma is a helyi családok tulajdonában van, a szüret, a borászat és a gasztronómia összekovácsolja a közösséget. A helyiek nótakört, főzőklubot és női borász klubot is szerveznek – és tényleg mindenki ismer mindenkit. Igazi közösség él itt, akik nem csak őrzik a hagyományokat, hanem meg is élik őket. Sok helyen vidéken sem találunk már „közösségeket” – úgy értem, hogy egyfajta összetartást, családok és szomszédok közötti jó viszonyt, amit a vidéki élettel asszociálunk. Cserépfalun az emberek köszönnek egymásnak, tojást, bort, süteményt visznek a szomszédoknak, együtt szüretelnek – és a kapuk mindig nyitva vannak. A borospincék mellett a közösségi élet fontos helyszíne még a nótaaréna, ahol a jó bor mellett szól a nóta. Cserépen egyébként programokat is szerveznek az idelátogatóknak, többek között nótázással egybekötött pincetúrán is részt vehettek, ami bizonyára feledhetetlen élmény. Mi sajnos ebből kimaradtunk, mivel a szervező és túravezető, aki egyben a szállásadónk is volt, éppen fekvőgipszben lábadozott. Mindenesetre a borokat szerencsénk volt megkóstolni, és meg kell mondjam, hogy vendéglátóink cuvée-je bármelyik hazai borszaküzletben megállná a helyét.

Irány a barlang!

A Berezdaljai pincesorról ágazik le az ösvény, amelyen haladtunk. Innen gyakorlatilag egy karéjra vannak felfűzve a látnivalók, és az ösvényen haladva az alább leírt sorrendben következnek. A Hór-völgy és a Cserépfalu látnivalóit összekötő útvonal is remekül jelzett, szépen karbantartott, ha hozzám hasonlóan csak minimális irányérzékkel is rendelkezel, akkor sem kell félned, hogy eltévedsz.

Balra fordulva,  először a falu melletti dombra – helyesebben: dombba – épült Kisamerika barlanglakásokat lehet megközelíteni. Ez a furcsa név nem egy újabb ősember-leletet takar. Jóval kevésbé kell visszautaznunk a múltba ahhoz, hogy az itt élt emberekkel találkozzunk. A barlanglakások neve onnan ered, hogy a XX. század elején, az I. világháború és a gazdasági világválság elől sokan kivándoroltak Amerikába – a kevésbé szerencsések azonban csak a falu határáig, „Kisamerikáig” jutottak, ahol a mészkőbe vájt barlangokban kialakított lakásokban éltek. Amikor először olvastam a Kisamerikáról, nem tudtam elképzelni, mit várjak – leginkább kivájt odúkra, ideiglenes zugokra gondoltam, hasonlóan mondjuk a remete- vagy betyárbarlangokhoz. Ehhez képest mellbe vágott a Kisamerika. Itt valóban emberek, családok éltek – nagyjából a nagyszüleim gyermek- és fiatalkorával egyidőben. A penészes, dohos barlangokban gyermekek játszottak, anyák szoptatták csecsemőiket, a réten állatok legeltek, kapirgáltak. Egy barlanglakás kialakítása jóval olcsóbb volt, mint egy parasztház építése, ezért akiknek arra nem futotta, azok itt éltek. A környéken több mint 400 családnak adtak otthon a barlangok.

Csodás panoráma

A megmaradt lakásokon látszik, hogy nem holmi remetebarlangok ezek, hanem valódi életterek: a falak ki vannak meszelve, láthatjuk, hogy hol volt a tűzhely, a kémény kürtője. A higiéniai feltételek és a vizesedés miatt a Kisamerika lakói állandó veszélynek voltak kitéve: vérhas, tüdőgyulladás, fertőzések tizedelték az itt élőket. Elképesztő belegondolni, hogy alig 50 éve (a lakások egy része az 1970-es évekig lakott volt) ilyen körülmények között családok éltek Magyarországon, de örülök, hogy nem merül feledésbe ez az életforma, mert ráébreszt, hogy hálásnak kell lennünk azért a komfortért és biztonságért, amelyben most élhetünk.

A Kisamerikától az ösvény kökénybokrok között vezet a kaptárkövet formáló kilátóra. Mióta már az Alföldön is mindenhol kilátókat emelnek, kissé szkeptikus vagyok, bár lehet, hogy csak elkényeztet a sors, hogy gyakorta tényleg lélegzetelállító kilátásokban gyönyörködhetek. Egy kicsit itt is ez volt az érzésem, de amikor a rétre érve megpillantottam a völgyben Cserépfalut, a templomtoronnyal és a vörösben-aranyban tündöklő fákkal, nem tudtam nem megcsodálni. Rögtön le is huppantunk a földre, hogy pihenőt tartsunk a gyönyörű tájban. Megérkeztünk. Itt már tudtam, hogy Cserépfalu beváltotta mindazt a kimondott és kimondatlan reményt, amit ettől a hétvégétől vártam. Lehet, hogy a völgy teszi, de annyira távolinak és elzártnak tűnik ott minden… csend és béke honol mindenhol, de nem steril, mesterséges és élettelen nyugalom ez, mint mondjuk egy wellness-szállodában, hanem valóságos, az itt élők és az ő őseik által megteremtett barátságos béke.

Ördögtorony

Feltöltődve indultunk tovább a kaptárkőről mintázott kilátótól a valódi kaptárkő, az Ördögtorony irányába, és utunk, hogy-hogynem, újabb pincesorok mellett haladt, majd a lakott területet elhagyva szántók között vezetett tovább. Kezdett későre járni, de mivel másnapra már elterveztük, hogy tényleg eljutunk az Ódorvárig, ezért igyekeznünk kellett, hogy még napnyugta előtt elérjük az Ördögtornyot. Eddigre már közel jártunk a 16 kilométerhez, és a férjem el is kezdte szívni a véremet, hogy megint jól kitaláltam, hogy ez csak egy kis délutáni séta lesz a faluban. Végülis az volt, csak erről a fogalmaink jelentősen különböznek. Szóval éppen ezen csörtéztünk, amikor is a távolból dobogás, és egy, a gyerekkoromból ismerős hang ütötte meg a fülemet – BIRKÁK! Hallottam, hogy még távol vannak, de felénk tartanak, ezért Tatyit gyorsan hátizsákba raktam, nehogy valami kerge ötlettől vezérelve birkakergetésbe kezdjen, vagy mondjuk a terelőkutyákkal akarja összemérni az erejét. Éppen időben, mert a hatalmas nyáj cumulonimbus-ként közeledett, bekebelezett minket, majd továbbgomolygott esti szállására; szerencsére komolyabb incidens nélkül.

Kaptárkövek

Utunkat ezután taposóaknákkal nehezítve folytattuk az Ördögtorony felé, amelyet aztán egy csodálatos naplementével szolgáló réttől nem messze, úgy 200 méterre befelé az erdőben találtunk meg. A kaptárkövek alapvetően kúp alakú sziklaalakzatok, amelyeknek az oldalába valamikor, valakik kaptár alakú mélyedéseket vájtak. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi célt szolgáltak, lehet, hogy kultikus helyek voltak, mondjuk mint a mostani épített szentélyek, de az is, hogy méhészek használták – bár, mivel a legtöbb kaptárkő erdőben van, én személy szerint a méhészeti teóriát nem tartom túl reálisnak, mindenesetre, a kaptárkövek titokzatos alakzatok, amelyek a Bükkalján szép számban fordulnak elő, összesen 82 darabot tartanak nyilván.

Ez a környék egyébként nem okoz csalódást a kőzetek iránt érdeklődőknek: nem csak a kaptárkövek, de érdekes mészkőalakzatok, erodált sziklafalak, megcsúszott riolittufa-sziklák és összességében egy remekül szemrevételezhető földtörténeti térkép vár rátok. A kőzetek jelenléte szerves részévé vált a helyiek életének, ahogy az előbb említett, kőfalba vájt borospincék, vagy éppen a Kisamerika barlanglakások példája is mutatja. Ezeken felől a környéken találhatók még kőhodályok, kőszobrok, kőházak és számos más, az elmúlt korok és a jelenkor emberének keze nyomát viselő ritkaság. A Bükkaljai kőkultúra nem véletlenül nyerte el a hungarikum címet. Gazdagsága és szerteágazó kulturális jelentősége miatt leginkább egy szervezett tematikus túra keretében érdemes megismerkedni vele.

A kirándulás még nem ér véget

Az Ördögtoronytól, ha időnk engedte volna, még az Erdész csendélet és a Mész-tető felé vettük volna az irányt, de már így is kezdett ránk esteledni, így a kaptárkő megtekintése után elvágtattunk a naplementébe.

Folytatása következik… 🙂

Szerző: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Képek: Szekeresné Rába Kata, Bujdosó-Szalay Adél

Eljött a kirándulás ideje

Egy határidőkkel telezsúfolt hét után péntek este berohantam a szupermarketbe, bevásároltam, összepakoltam, tankoltunk és matricát vettünk és már száguldottunk is négyesben – a férjem és Kata barátnőm társaságában – Mezőkövesd felé. Szállásadóink megnyugtattak, hogy bármikor érkezünk is, a kapu nyitva áll, szeretettel várnak minket, bár ők másnap korán kelnek a szüret miatt, ezért nem várnak ébren minket. Későn érkeztünk meg, de bíztunk benne, hogy a rohanás kifizetődik és másnap reggel már egy teljes bükkaljai napot élvezhetünk. Ahogy Cserépfalu felé tartottunk, egyre biztosabb lettem benne, hogy jó helyen járunk: rendezett utcák, szépen ápolt porták mellett hajtottunk el, mindenhol apró díszek, szalmabála babák, igényesen felújított házak és úgy általánosságban rend és nyugalom.

A vendégház kertjében Beni, a golden retriever üdvözölt minket, aki Tatyival azonnal barátságot kötött. Gyors vacsora után nyugovóra tértünk, hogy szombaton kipihenten vághassunk neki első napra tervezett túránknak a Hór-völgyön keresztül a Bükkalja legszebb kilátását ígérő Ódorvárhoz.

Irány Cserépfalu

Szombaton – a kirándulás napján – csodás, napfényes, kora őszi időre ébredtünk. Pontosan ilyesmi lehet az „ideális őszi kirándulóidő” definíciója. A szőlőlugasokkal és gyümölcsfákkal körülvett teraszon kávéztunk, aztán reggeli, szendvicsek és irány az Ódorvár! Nem csak kis csapatunk, de Beni is lelkes volt, úgy tűnt, ő sem szeretne kimaradni a mókából, így öten vágtunk neki a faluból kivezető útnak.

Cserépfalu főutcáján a hegyek felé vettük az irányt, majd kb. másfél kilométer aszfaltos főúton elértük a Suba-lyuk Múzeumot és Látogatóközpontot, és ezzel a Hór-völgy bejáratát, a Bükk déli kapuját.

A „kapu” ebben az esetben nem csupán képletesen értendő: a síksági tájat elhagyva, a völgy bejáratán keresztül beléphetünk a Bükk magaslatai közé, mint egy rejtett, titkos világba. A Hór-patak Répáshután ered, majd Cserépfalun és Bogácson keresztül éri el Mezőkövesdet, ahol víztározóvá avanzsál, majd belefolyik a Kánya-patakba. A kis patak évezredes munkájának az eredménye a völgy, amely régen kereskedelmi útvonalként funkcionált: ezen keresztül szállítottak Egerből terményt és bort Gömörre és Kassára. A hazánk egyik legszebb kirándulóhelyeként számon tartott völgy ma már természetvédelmi terület, ahol minduntalan vaddisznók és őzek nyomaira bukkanhatunk.

Hór-völgy

A Hór-völgybe befelé haladván hamarosan elértük a Subalyuk-barlangot, ahol Magyarországon az első neandervölgyi leletet találták. A nagyjából 60-70 000 évvel ezelőtt élt nő és gyermek maradványai az 1930-as években kerültek elő, és olyan jó állapotúak voltak, hogy csak hosszas vizsgálatok után derült ki, hogy az elsőre becsültnél jóval régebbi, neandervölgyi korú leletről van szó. Az egykori Mussolini-barlang (igen, ez volt a neve a huszadik század kevésbé dicsőséges hajnalán) egyébként már 279 méterrel helyezkedik el a tengerszint felett, amely a Hór-völgy talajszintjéhez képest is 40 méteres kaptatót jelent, ráadásul a palás, erodált talaj miatt az ösvény csúszós, rögös. Újdonsült barátunkat, a fáradtság jeleit mutató Benit nem is mertük felvinni magunkkal, így két etapban másztunk fel a barlanghoz – Tatyi persze mindkét csapattal megtette az utat, neki láthatóan nem okozott gondot sem a szintkülönbség, sem pedig a talaj egyenetlenségei. A barlang maga egyébként, mondjuk úgy, hogy pusztán történeti jelentősége miatt érdekes, a felfelé és lefelé vezető ösvény viszont remek erőpróba. A kirándulás itt még korántsem ért véget.

A pihenés ideje

A Subalyuk-barlangot elhagyva, az őszi színekben pompázó fák árkádja alatt egyáltalán nem volt hegyvidéki, de még dombsági érzésem sem, nehezen tudtam elképzelni, hogy hamarosan a Bükkalja legszebb kilátása tárul majd elénk – és igaz, ami igaz, erre nem is került sor. Benin ugyanis már látszott, hogy sajnos nem fogja tudni tartani velünk a lépést: egyre többször feküdt le, látszott, hogy nagyon elfáradt szegény. Így úgy döntöttünk, hogy inkább visszafordulunk, és másnap vágunk neki az Ódorvár meghódításának. Szépen, komótosan visszasétáltunk a szállásunkra, majd egy kis pihenő után, a kertben érő friss szőlőt majszolgatva úgy döntöttünk, hogy Cserépfalu látnivalóit vesszük inkább sorra. A teraszon elhelyezett tábla szerint minden fontosabb látványosság körülbelül 2 km-es távolságra volt a háztól, ami kiváló délutáni sétának ígérkezett.

Cserépfalu látványosságai

Először a Kossuth és Petőfi utcák hagyományos parasztházait vettük szemügyre, majd a faluközpontba érve megnéztük a templomot és a középületeket. Nagyon tetszett a „könyvmegálló”, ami gyakorlatilag egy buszmegálló és egy kölcsönkönyvtár hibridje, és rengeteg igényes kötetnek ad otthont, amelyeket a buszra várva vagy utazás közben bárki szabadon olvasgathat. A központtól Cserépfalu határában álló, kaptárkövet mintázó kilátó felé vettük az irányt, ahonnan a falura és a Hór-völgyre ígérkezett panoráma. Ahogy a főbb utcákat elhagytuk, hamarosan pincék között vezetett tovább az utunk, Cserépfalu hat pincesora közül a Berezdaljai pincesoron sétáltunk végig, hogy elérjük az ösvényt, amely a Kisamerika barlanglakásokhoz, a kilátóhoz és majdan a kaptárkőhöz visz.

A kirándulás folytatása következik! 🙂

Szerző: Bujdosó-Szalay Adél / @tatyiandme

Képek: Szekeresné Rába Kata, Bujdosó-Szalay Adél