Abszurd humorával kis túlzással az ország felének segít jókedvűvé és gördülékennyé tenni a hétköznap reggeleket. Bár az ismert reggeli rádióműsor alapja a humor, Jani ezt a platformot is gyakran megragadta arra, hogy természetvédelemről, környezettudatosságról, vegetáriánusságról vagy állatvédelemről beszéljen. Vadon Jani azon ritka hírességek egyike, aki ezekben a témákban kimondottan jártas, gyakorlott és hiteles. Várfoglalók című műsorával olyan helyekre kalauzolja el a nézőt, hogy még a kanapén kucorgók kedvét is meghozza a kiránduláshoz, országjáráshoz, túrázáshoz.

A természet szeretetére, kincseire, környezetünk értékeire hívja fel a figyelmet, kutyája pedig valószínűleg több helyen túrázott és kirándult már az országban, mint a legtöbb ember. Tira, a németjuhász keverék saját Instagram oldalán hirdeti a kutyás kirándulást és a boldog gazdis-kutyás létet. A fotókat elnézve nem is gondolná az ember, hogy Tira nem volt mindig ilyen boldog, kedves és jól nevelt kutya, aki profin pózol egy-egy fotó elkészítése közben. Janival többek között a kutyás életről, a küzdelmes útról, a felelősségvállalásról és az óhatatlanul elkövetett hibákról is beszélgettünk.

Amikor megkerestünk ennek a beszélgetésnek az ötletével, említetted, hogy általában nem vállalsz interjú felkéréseket. Velünk mégis kivételt tettél, amit ezúton is nagyon köszönünk. Megkérdezhetem, hogy miért?

Igen, ez így van, nagyon ritkán adok interjút. Nem tartom fontosnak. Szerintem túl sokan és túl sok dologról formálnak véleményt manapság. Nem gondolom, hogy nekem is véleményvezérnek kellene lennem. Amit el szeretnék mondani az életemről és az értékrendemről, azt a közösségi médiában megteszem. Amit ott nem találnak meg az emberek rólam, arról pedig nem nagyon akarok beszélni. Hogy veletek miért tettem kivételt? Alapvetően az az oka, hogy kutyás magazinról van szó, és én mindig is kutyás voltam. Mondhatnám, hogy mindig családtagok voltak nálunk a kutyák, de ez nem lenne igaz. Régóta családtagok, de nem voltak mindig azok, csak velünk éltek. Ez pedig már egy fejlődésnek, egy lelki érésnek, felfogásbeli változásnak a következménye. Egyrészt fontosnak tartom, hogy erről a folyamatról beszéljünk, másrészt azért vállaltam a beszélgetést, mert a mi kapcsolatunknak Tira kutyánkkal van egy üzenete. Szeretném, ha látnák az emberek, hogy egy nagyon terhelt hátterű, szörnyű körülmények közül mentett kutya, megfelelő kezekben, rengeteg odafigyeléssel és foglalkozással élményekben gazdag teljes életet élhet.

Volt olyan időszak az életedben, amikor nem volt kutyád?

Egy rövid ideig nem volt csak, családi okok miatt. Akkor született a kislányunk, de hangsúlyoznám, hogy nem azért nem volt kutyánk, mert szerintem egy csecsemő mellé nem való. Az egyik legszomorúbb dolognak tartom, amikor egy kutyáról azért mondanak le, mert “féltik tőle” a kisgyereket. Nem félteni kell a gyereket a kutyától, hanem hozzászoktatni az új élethelyzethez. Ha pedig beletörik a bicskánk, szakember segítségét kell kérni. Felelősségtudat, hozzáállás és sok-sok türelem kérdése az egész. Pont úgy, mint egy kisgyerek nevelésénél. A legproblémásabb kutyából is csodás dolgokat lehet kihozni, erre pedig Tira az élő példa.

Visszatérve a kérdésedre, a kutyák mindig részei voltak az életemnek. De régebben egészen másként álltunk hozzájuk, mint most. Gyerekkoromban sok traumatikus élményem volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabadultak meg a kutyáktól. Láttam erdőben fához drótozott egykori “kedvenceket” és más borzalmakat is. Nem mondom, hogy ma már nem ennyire barbárok az emberek, hiszen ma is lehet rémtörténeteket hallani, de talán valamit javult a helyzet. Ugyanakkor az állatkínzás a mostani, elvileg felvilágosultabb társadalomban is jelen van. Mintha egyes emberek a kiszolgáltatott állatokon élnék ki a frusztrációjukat. A régebbi korokban vagy azért becsülték meg a kutyát, mert státusszimbólum volt, vagy azért mert fontos volt a család számára, mint munkakutya, mint haszonállat. A pásztorok pl. tudták, hogy ha nem gondoskodnak a kutyáikról rendesen, akkor ottmaradhatnak a legfontosabb munkatársuk nélkül. Mert ők olyan munkát végeztek és végeznek időnként ma is, amit az emberek nem tudnak elvégezni. Mi, emberek tudunk dolgokat, megtanulunk dolgokat, de egy kutyának az ösztöneinek köszönhetően szinte a vérében van a tudás. Egy kutya képességei ebből a szempontból sokkal komplexebbek, mint egy emberé. Tanulni is tud és ösztönei is vannak. Ebből a kettőből olyan hibrid képesség rendszer alakul ki, amivel sok helyzetben felülmúlnak minket.

A beszélgetésünk elején említetted, hogy bár mindig volt kutyád, egészen más szerepet töltöttek be az életedben régebben, mint most. Milyen volt régen kutyásnak lenni?

Komoly fejlődéstörténete van annak, hogy Móni, a feleségem és én is megtanultunk “kutyául” az évek során. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy azért, mert sok időt töltött kutyákkal, már ért is hozzájuk. Bevallom ezt én is elhittem magamról. Gyerekkoromban nálunk a kutya a ház tartozéka volt, a szó klasszikus értelmében. A kert nem játszótér, hanem egy kis háztáji gazdaság volt. A kutya pedig láncon élt egy kutyaházban, ez volt a természetes. Ez a hetvenes években volt, amikor még az is normálisnak számított, hogy a kutyát este kiengedték, “elment egyedül sétálni” és reggel meg beengedték.  Persze, hogy tele volt a kerület állandóan nem várt szaporulattal… Apám mindemellett imádta a kutyáinkat. Például minden nap masszírozta Robi nevű németjuhászunk fülét, hogy “szépen álljon”, jól táplálta, kefélgette a szőrét, de láncon tartotta. Akkor “így szerették” a kutyákat. Robika egyébként csodás kutyus volt, nagyon jó genetikájú, nagyon okos, sajnálom, hogy nem kapta meg azt a gondoskodást, amit ma már megadnék neki. A lelkiismeret furdalásomat és tévedéseimet Tirával próbálom most helyrehozni. Amikor kiderült róla, hogy problémás kutya, ezért sem adtuk fel. Nem mondhattunk csődöt, nem ronthattuk el még egyszer!

Tira érkezése előtt azonban még más kutyák is voltak az életedben, akik szépen feladták a leckét. Mit tanultál tőlük?  

Igen, voltak nagyon kemény és problémás kutyás éveink. Ezek nagy része meggondolatlanságból és tudatlanságból fakadt. Mindenesetre olyan leckék voltak, melyeknek a mai tudásomat és kitartásomat köszönhetem. Robi mellé például a nővéremék hazahoztak egy rottweiler kölyköt, Digót. Nagyon cuki volt, de hamar kiderült, hogy két ivaros domináns kan együttélése mennyire problémás. 13 évig éltünk úgy, hogy gyakorlatilag sehova nem tudtunk hosszabb időre elutazni. Mindig velük kellett lenni, nem tudtuk vinni őket sehova, de az soha nem merült fel, hogy valamelyiknek másik gazdát keressünk.  Ez a 90-es évek elején volt, és akkor még az sem jutott eszünkbe, hogy egy szakemberhez forduljunk. Nem láttunk a problémára megoldást.

Közben pedig Mónival és az újszülött kislányunkkal elköltöztünk egy lakótelepre, a negyedik emeletre. Visszajártam hozzájuk sétálni, etetni, egészen a halálukig. Először Robi ment el, Digó pedig néhány hétre rá követte a barátját… Utánahalt. Még úgy is nagyon megrázó volt, hogy én már nem éltem velük együtt. A lakótelepi lakásból aztán sikerült visszaköltöznünk a kertvárosba és az első gondolatunk az volt, hogy legyen egy kutyánk. Utólag azt mondom, hogy még az akkori választásunk is meggondolatlan volt. De már annyira akartunk egy új kis kedvencet, hogy sajnos hagytuk magunkat kizárólag az érzelmeink által vezérelni. Pedig egy felelős döntéshez racionalitásra is szükség van.

Kerestünk egy tenyésztőt. Mielőtt folytatom a történetet, fontosnak tartom elmondani, hogy azóta a kutya vásárlásának már a gondolata is kilúgozódott belőlünk. Ma már biztosan mondhatom, hogy soha többet nem fogunk pénzért kutyát venni. Örökbefogadni fogunk még, de venni nem. Csak akkor adok egy kutyáért pénzt, ha tudom, hogy azzal megmentem. Én sem a tenyésztést, sem a szaporítást nem támogatom. Addig, amíg több tízezer gazdira, családra váró kutya van a menhelyeken, az embereknek át kéne jobban gondolniuk, hogy honnan választanak kedvencet!

Robi és Digó után még azonban tenyésztőt kerestetek, és egy fajtatiszta bokszert vásároltatok. Miért pont bokszer?

Igen, Denike, a bokszer költözött hozzánk. Egy tündér, csoda kis kutya volt. Én mindig nagyon szerettem a molosszereket és a hasonló típusú kutyákat. Tudom azonban, hogy az a fajta pofaberendezés, egyedi stílus, ami nagyon tetszik a bokszerekben, bulldogokban, mopszokban, inkább átok a kutyáknak, mint áldás. Nagyon aranyosak, de nagyon komoly egészségügyi problémákkal kénytelenek együtt élni mind a kutyák, mind a gazdik. Denike egy jó kiállású, azonban nem túl bátor kutyus volt. Úgy ugatott, hogy minden vakkantással egyet hátra lépett. Ha valaki állt a kapuban, csak azt látta, hogy a kutya tolatva ugat, és egyszer csak eltűnik a ház mögött. Végtelenül szelíd és kedves cukiság volt. Akkoriban azonban nagyon sokat kellett dolgoznom, Móni pedig otthon volt a kislányunkkal. Nem tudtunk vele sem eleget foglalkozni. Nagyon sok csodás pillanatunk volt együtt, de ugyanakkor mégiscsak egyfajta aranykalitka volt az élete. Sok szeretetet adott nekünk és mi is neki, de az életmódunk megkötötte a kezünket. Most már tudom, hogy akkor jobb lett volna egy kisebb termetű kutyát választani a 45 négyzetméterbe, pláne, hogy akkor már Miklós macskánk, “a testet öltött gonosz” is velünk volt. Aztán Denike is elment. Tudjuk, hogy egy kutyásnak annyiszor szakad meg a szíve, ahány kutyát elveszít. Denike halála is borzasztóan megviselt minket. Dupla agytumora lett, nem lehetett műteni. A mindig vidám, csupa öröm, játékos kislány, hétről-hétre épült le, “egy mogorva mamikává vált”, akinek már fájt az élet. Nagyon nehéz volt elengedni. Miután elment, azt mondtam, hogy egyelőre nincs több kutya. Nem azt mondtam, hogy soha többet, csak időt kértem. 5-6 évet, hogy éljünk tovább, dolgozzuk fel a halálát, és ha újra készen állunk rá, akkor jöhet egy újabb négylábú családtag.

Végül ehhez képest mennyi idő telt el Denike halála és Tira érkezése között?

Fél év. Móni és a lányom, Virág elkezdte rágni a fülemet, de én határozottan mondtam, hogy nem! Aztán addig puhítottak, folyamatosan kiskutyák képeit mutogatva a neten, hogy egy nap eljött a pillanat, amikor elkezdtem hajlani rá én is. Valahogy felkeveredtünk a Hachiko Állatvédő Egyesület oldalára, és megláttuk a kölyök Tira fotóját. Akkor még Trixie-nek hívták és két nagy “radar” füle mellett a szemei ragadták meg a figyelmünket, amik azt kérdezték: “Ugye nem kell már sokat várnom rátok?” Megláttuk és kész, el is dőlt a sorsunk. A Hachiko egyébként elég komoly feltételeket szab az örökbefogadáshoz, amiket ha nem tudsz betartani, jogukban áll az állatot visszavenni. Szerintem ezzel az égvilágon semmi gond nincs, ez is csak azt bizonyítja, hogy ők igazán szívükön viselik az általuk mentett és örökbeadott kutyusok sorsát!

Tira tehát jött, látott, elrabolta a szíveket és beköltözött. Ezután jött a feketeleves?

Igen, gyorsan kiderült, hogy Tira baba egy szuper szenzitív, agresszív, nehezen kezelhető kutya. Valószínűleg azért is, mert egy ablaktalan garázsban született, ahol testvéreivel és az anyukájukkal együtt tartották bezárva, éhhalálra ítélve. Ennek a traumatikus időszaknak a lelki nyomait, szerintem egész életében cipeli majd. Aztán ahogy beköltözött hozzánk, nagyjából elszabadult a pokol. Pozdorja lemezzel kellett elbarikádozni a nappalit, hogy ne kapja szét apró darabokra. Elég gyorsan felismertük, hogy itt komoly probléma lehet, és ez így nem fog működni. Muszáj valamit tennünk. És ha ennek az a módja, hogy reggeltől estig foglalkozni kell vele, akkor nincs más út, Móni ezt fogja tenni!

4 hónapos korától a mai napig heti kétszer járunk vele kutyaiskolába. Óriás küzdelem volt Tirával az első időszak, de ki kell hangsúlyoznom, hogy ez elsősorban nem az én küzdelmem volt, hanem a feleségemé. Leginkább az ő érdeme, hogy Tira most már bárhol vagyunk, szuper jól nevelt is tud lenni, nem generál és kerüli a konfliktusokat.  De az első időkben nem egyszer történt meg, hogy Móni sírva jött haza a kutyasétáltatásból. Tira ugyanis minden egyes kerítésnek nekiugrott ahol kutya volt, nem lehetett közösségbe vinni, nem lehetett vele utazni, sem egyedül hagyni. Egy rémálom volt! Egyedül a másik fenevad, Miklós tudta kordában tartani!

Próbáltátok saját magatok megoldani a helyzetet, vagy azonnal szakemberhez fordultatok?

Nem próbálkoztunk, szakember segítségét kértük. Tudtam, hogy attól, hogy 46 éven keresztül volt mellettem egy vagy több kutyus, még nem tudok róluk eleget, főleg egy ilyen probléma megoldásához. Sokan túl büszkék ahhoz, hogy ezt beismerjék. Egy dologban biztosak voltunk, hogy nem visszük vissza! Nem fogok az állatmentők szemébe nézni, és azt mondani, hogy “Bocs, ez nekem nem megy! Nincs egy nyulatok?”. És ez nemcsak az egómról szólt, sőt elsősorban nem arról. A kutyának egy ilyen hátraarc, megfutamodás a részünkről óriási trauma lett volna, ami valószínűleg még inkább elmélyíti a lelki problémáit. Mi eltökéltük, hogy ez a kutya a családunk tagjaként nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott életet fog élni velünk. Hogy beszáll az autóba és elmegyünk kirándulni minden gond nélkül. Hogy velünk alszik egy légtérben. Hogy jön velünk étterembe, kávézóba, áruházba. Hogy nem lesz agresszív sem kutyával, sem emberrel. Akkor még nem tudtuk, mikorra érjük ezt el, de elértük. Most így élünk. De ez egy nagyon kemény, hosszú út volt, és még most sem ért véget.

Mennyi idő után éreztétek azt, hogy kezd változni a helyzet, hogy van eredménye?

Nagyjából egy év. Addig szinte semmi eredményét nem láttuk. Egy év kínkeserves, verítékes, kőkemény meló, főleg a párom részéről, de nem volt más út. Ha valaki megspórolja ezt a munkát, az olyan óriási terhet vesz magára, ami agyon tudja nyomni az embert. Ha az ember feladja, ha nem hiszi el, hogy egy problémás kutyával lehet valamit kezdeni, ha visszaviszi a menhelyre, mert nem így képzelte, mert túl nehéz, mert a kutya “javíthatatlan”, akkor igenis csődöt mond. Mert minden kutyával el lehet jutni egy olyan szintre, ahol már nem okoz gondot. Tira nagyjából hét éve heti kétszer jár kutyaiskolába a mai napig Benke Andráshoz a kőbányai Happy Dog-ba. Fontosnak tartom megemlíteni a nevét, mert nagyon sokat köszönhetünk neki. Szerencsére rögtön hozzá kerültünk, ő pedig sokat foglakozott már hasonlóan problémás kutyákkal, úgyhogy voltak tanácsai bőven. A Tirával való közös életünk tehát a rengeteg öröm és fantasztikus élmény mellett folyamatos munka is, ami nem ér véget egy tanfolyammal vagy a kutyaiskolával. Hiszem, hogy minden problémára van megoldás, csak fel kell ismernünk a saját korlátainkat, meg kell találni a megfelelő szakembert, a megfelelő utat és persze rengeteg kitartásra, türelemre és időre van szükség. Fontos, hogy ezzel tisztában legyenek az emberek, mielőtt egy kutyus a családjuk tagjává válik, mert később minden perc befektetett munka kamatozni fog!

Nézzétek meg, milyen szuper helyeken túrázik Tira és Jani: Instagram/fruskatiruska

Az interjú teljes terjedelmében és eredetileg a Kutyabarát Magazin 2023. őszi számában jelent meg. 

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Sárközi Évi és Sárközi Ákos élete, művészete és szerelme is egyik pillanatról a másikra került az ország és a bulvárlapok érdeklődésének középpontjába. Bár Ákos már Michelin-csillagos séf volt, amikor bekerült a „Konyhafőnök” című televíziós műsorba, az országos ismertséget ez a műsor hozta meg számára. Következetessége, profizmusa és szakmai alázata tette végtelenül szimpatikussá a nézők és a versenyzők körében is, immár 6 évadon keresztül.  Közben feleségével közös televíziós műsort is vállaltak, így Évit is megismerte ország-világ, ezzel együtt pedig csodálatos festményei is egyre ismertebbé váltak. Három gyermekkel és öt kutyával alkotnak egy nagy, kedves, kiegyensúlyozott és remekül működő falkát. Hogyan vezetett idáig az útjuk és hogyan lehet öt kutyát menedzselni? Többek között erről is beszélgettünk.

ÁKOS  

Kutyabarát.hu: A művészeti hajlam már korán megmutatkozott nálad. Egészen fiatalon fotósnak készültél.

Sárközi Ákos: Világ életemben fontos volt számomra a vizualitás. Édesapám nagy fotós és videós volt, tőle örököltem meg az első fényképezőgépemet is, egy Zenitet. Azzal jártam a várost, általában szociofotókat készítettem. Volt saját laborom is, magam hívtam elő a filmeket és készítettem el a papírképeket. Igen, arra készültem, hogy ez lesz a szakmám. Nagyon egyszerű oknál fogva nem sikerült: nem találtam magamnak gyakorlati oktatót.  Ezen múlt, hogy más irányt vett a karrierem. Ma már a fotózás kiszorult az életemből, inkább csak telefonnal fotózom. Nehéz összeegyeztetni az elfoglaltságaim mellett és már van másfajta hobbim is, elkezdtem festegetni.

A festészet nem teljesen új hobbi nálad, ugye? Évivel, a feleségeddel úgy ismerkedtetek meg, hogy elkezdtél hozzá oktatásra járni.

Igen, láttam a képeit és fantasztikusnak tartottam a munkáit. Egy idő után megkértem, hogy tanítson festeni. Most is a tanítványa vagyok.

A kreativitásod és a művészi hajlamod az ételeid elkészítésében is fontos szerepet kapnak. Mi a fontosabb: a látvány vagy az ízvilág?

Mind a kettő nagyon fontos. Amikor egy ember először találkozik az étellel, már akkor megfogalmazódik benne róla valami, csupán a látvány alapján. Ha egy művészi alkotást, egy szép tányért lát valaki maga előtt, ennek a tükrében fogja megkóstolni. A kettőt tehát nem szabad külön választani. Látnia kell a vendégnek, hogy sokat foglalkoztak a tányérral, azonban a minőség és az ízvilág is nagy hangsúlyt kapott. Ha fejben sikerül összekapcsolni ezt a két dolgot, akkor már az ízekre is sokkal nyitottabb lesz.

Kutyabarát.hu: Kuktából séf. Tulajdonképpen minden séf kuktaként indul, de nem lesz minden kuktából séf. A te esetedben mi kellett ahhoz, hogy egy kuktából Michelin csillagos séf legyen?

Sárközi Ákos: Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Ahhoz, hogy valaki jó vezetővé váljon, idő kell.  Fel kell mászni azon a bizonyos létrán. Sok olyan helyen dolgoztam, ahol szakmailag és emberileg is nagyon jó emberekkel találkoztam. Ezt nem szabad kihagyni! Mindenbe bele kell látni, mindent ki kell próbálni és meg kell tapasztalni. A buktatókat is. Nagyon fontos, hogy egységben lássuk a teljes folyamatot! Egy séf feladata rendkívül összetett. Hallás alapján tudni kell, hogy mi történik mögöttem a konyhában. Nagyon szerettem például üzemi konyhán dolgozni, és olyan helyeken lenni, ahol mindent nekem kellett csinálni. Cukrászatot, felszolgálást, minden folyamatot.

A pályád során egyértelműen a Michelin-csillag volt a mérföldkő. Rá is tetováltattad a karodra.

Igen, ez volt az első tetoválásom, és egyébként ennek köszönhetem az összes többit is. Ezt akkor még a bátyám csinálta 2014-ben. Amikor fiatal szakács vagy még álmodozol a Michelin-csillagról, aztán szépen lassan távolodik a dolog, már nem lesz a mozgatórugója a munkádnak. Kicsit elérhetetlen cél. Amikor a Borkonyhával megkaptuk 2014-ben a csillagot, akkor a fine dining volt előtérbe helyezve Magyarországon. Én pedig egy francia bisztró jellegű konyhát csináltam. Ezért tényleg nagyon váratlanul ért a hír. Egy Bocuse d’Or versenyen zsűriztem éppen, miközben a csapatom is versenyzett.

És egyszer csak jött egy telefon? 

Nem, nincs hivatalos kiértesítés. Jókuti András gasztroblogger barátom mutatta a mobilján, hogy nézd csak, mi van itt!  Akkor még elhajtottam, hogy nem vagy normális, ne szórakozz velem! Nem akartam elhinni. De amikor bemondták a hangosbemondóba és kitört egy kisebb ováció, akkor már kezdtem felfogni. Azt sem tudtam, hogy mi van, elképesztő érzés volt. De akkor, abban a pillanatban a saját csapatomra kellett koncentrálni.

A Textura már teljes egészében a saját alkotásod. Titkos céljaid között szerepel egy újabb Michelin-csillag megszerzése?

Nagyon jó lenne, szeretnék első magyar séfként két teljesen különálló étteremmel csillagot kapni. Azt gondolom, az lenne a szakmám csúcsa.

Az országos ismertséget mégsem a csillag hozta meg, hanem a Konyhafőnök. Mennyire volt ez kényelmes szerep számodra?

Egyáltalán nem volt az. Soha nem voltam televíziós személyiség, gyorsan beszélek, nem érdekel a celebség. Nem szeretem ezt a világot, nem tartom magam annak, és nem is akarok azzá válni soha. Én nem vágytam egy televíziós műsorba. Azért vállaltam el a műsort, mert a szakmaiságot akartam megmutatni. Kicsit kinyitom az emberek szemét, új alapanyagokra, új technológiákra.  Az volt a misszióm, hogy az emberek próbáljanak ki más alapanyagokat is, amikkel eddig nem tudtak mit kezdeni.  Úgy érzem, hogy ez sikerült.

Térjünk át egy kicsit a kutyákra. Mióta vagy kutyás?

Gyerekkoromat végig meghatározták az állatok, kutyák, cicák. A családom általában bokszereket tartott. Nekem is volt egy Aida nevű bokszerem, imádtam. Nem volt kérdés, hogy nekem mindig is lesz kutyám. Nagyon korán megtanultam, hogy mivel jár egy kutya, hogyan kell bánni velük. Pont ezért nem vállaltam később kutyát, amikor elkezdtem dolgozni. Felmértem, hogy nem tudom megadni neki azt, amire szüksége van.  Ez a felállás pedig csak az utóbbi pár évben változott, most már öt kutyával élünk együtt. Nagyon boldog vagyok, hogy a kutyák újra az életem részei.  

ÉVI

Kutyabarát.hu: Az összes festményed gyönyörű, de a kutyás képekkel valami egészen újat és különlegeset alkottál.  Védjegyeddé vált, hogy egy szemüveget festesz az állatos portréidra. Mondd, mit jelent ez a szemüveg?

Sárközi Évi: Igen, ez egy koncepció, melynek kialakulásához két fő ok vezetett. Ezzel akarom szimbolizálni azt, hogy mennyire fontos, hogy próbáljuk meg látni az ő szemükön keresztül a világot. Ismerjük meg őket minél jobban, érezzük az ő lelki világukat, tudjuk, hogyan látnak minket, mik a szükségleteik, mik az igényeik. A másik dolog pedig ennél sokkal egyszerűbb: szerintem nagyon jól áll nekik. Egyébként a zsiráfra és a lóra is rátettem a szemüveget, nekik is nagyon jól áll.

Te is kutyás gyerekként nőttél fel?

Cicám volt gyerekkoromban, ő volt az első háziállatom, akit megengedtek a nagyszüleim. Nagyrészt velük nevelkedtem. Kutyát akkor még nem engedtek, ezt aztán felnőtt koromban kompenzáltam is. Nekem akkor lett először kutyám, amikor Ákossal megismerkedtem. Mi már nem akartunk közös gyereket vállalni, mindkettőnknek van már összesen három, őket hívjuk közös gyerekeknek. Eljött az ideális idő és a körülmények arra, hogy legyen egy kutya. Aztán ebből öt lett.

Akkor te viszonylag kezdő gazdi vagy.

Igen, de nagyon sokat tanulok. Kutyaiskolába járok folyamatosan, fontosnak tartom ezeknek az ismereteknek a megszerzését, hogy jól tudjon működni egy séta, az együttélés. Sokat tanulok magamról, a kutyákról, a szükségleteikről, a kommunikációról.

Kutyabarát.hu: Mesélj nekünk arról, hogyan lett belőled festő.

Sárközi Évi: Már gyerekkoromban kiderült, hogy van kézügyességem. Nagyon sok rajzversenyt nyertem, mindig érdekelt a rajz. Imádtam a rajzórákat, otthon is állandóan rajzoltam. Aztán másfelé sodort az élet, és automatizálási technikusként végeztem, ezt kevesen tudják rólam.  Fiatal felnőttként jött az az elhatározás, hogy szeretnék mesterektől tanulni és komolyabban foglalkozni a képzőművészettel. Ezért elmentem a Nyíregyházi Főiskolára, ahol ábrázolás-festő szakon végeztem. Nagyon jó tanáraim voltak, még a mai napig is elképesztő pozitívummal gondolok vissza rájuk. Rengeteget tanultam tőlük, és nagyon meghatározták a művészetemet.

ÉVI+ÁKOS  

Kutyabarát.hu: Amikor egyeztettük az interjút és a fotózást még „csak” négy kutyátok volt, amikor pedig megérkeztetek a stúdióba már öt kutyával jöttetek. Sokáig egyikőtöknek sem volt kutyája, most pedig egyszerre öt van.  Hogyan kerültek hozzátok, és mennyire volt tudatos ez a bővülés?

Évi: Sushi, a csivava volt az első, lassan három éve van velünk. Őt Zsófinak, a nagylányomnak hoztuk. Akkor még lakásban laktunk, így ideális volt első kutyának a termete miatt. Aztán elköltöztünk családi házba, és elindult a lavina. A következő érkezőnk Elena volt, a Cavalier King Charles spániel , ő most másfél éves.  Ez a fajta az én választásom volt, nagyon büszke vagyok rá mert gyönyörű, csajos és nagyon okos. Jártam vele is kutyasuliba, kiváló eredménnyel fejeztük be. Jó természetű kutyus, mindenhez alkalmazkodik.

Ákos: Szerettünk volna egy családi kutyát is, így az én választásom lett Coco, a csoki labrador. Úgy gondoltuk, hogy a két kicsi mellé még elfér egy nagyobb.

Három kutyánál még nem éreztétek a megnövekvő terheket, feladatokat?

Évi: De igen, éreztük, hogy kezdenek megnövekedni a logisztikai feladatok, de én közben beleszerettem az angol agárba. Úgy voltunk vele, hogy most már mindegy, hogy három vagy négy kutya. Szerettük volna, hogy legyen Coconak egy méretben hozzáillő pajtása, így lett Fiji, az angol agár. Nagyon sokat olvastam az agarakról mielőtt rá esett a választásom. Mind a két kutyával kijártuk a kutyaiskolát, és remekül működnek együtt, igazi barátok, játszótársak lettek.

Fiji után pedig megérkezett a legújabb családtag is.  

Évi: Igen, ő Nina, egy kis olasz agár, aki 3 hónapos, és 3 hete van velünk. Az első pillanattól kezdve beilleszkedett a bandába, nagyon bátor és rendkívül gyorsan tanul. Minden nap foglalkozom vele, figyelmes és kitartó. Néha nem is akarja, hogy abbahagyjuk a tréninget.

Hogyan lehet öt kutyát menedzselni három gyerek és számos elfoglaltság mellett?

Évi: A három kicsivel sokkal egyszerűbb bent a házban, ők ott elvannak . A nagyok is bent voltak sokáig, de tavasztól már inkább kint vannak a kertben. Amikor a nappaliban elkezdtek játszani, a pohár nem maradt meg az asztalon. Most övék a kert, be se akarnak jönni. Járunk velük napközibe, ott sok kutyával tudnak együtt rohangálni, és egy erdő mellett lakunk, úgyhogy mi is sokat sétálunk velünk.

Ákos: Egészen simán lehet menedzselni öt kutyát, ha az ember kellőképpen jól tudja szervezni a saját életét. Nálunk a szeretet a kutyusaink iránt nem öt felé osztódik, hanem annyiszor szorzódik. Szerencsések vagyunk, hogy Évit a munkája és a műterme az otthonunkhoz köti, így napközben is sokat tud velük lenni. Így valóban könnyebb, hogy valaki mindig otthon van.  A kutyák pedig nagyon jól elvannak egymással.

Évi: Tényleg sokat foglalkozunk velük, nagyon jól neveltek és jó kutyusok. A kutyaiskolát egyébként mindenkinek kötelezővé tenném. Kezdő kutyásként azonnal tanulni indultam, és most öt kutyával békésen és összhangban élünk. Persze van még mit tanulni, de az alapvető szabályokat szépen sikerült felállítani.

Kutyabarát.hu: Terveztek még kutyát?

Évi: Nem. Most már meghúztuk a határt! A lányom el fogja vinni Sushi-t magával az egyetemre, így majd csak négyen maradnak ősztől.

Hogy érzitek, miért jobb kutyákkal élni, mint kutyák nélkül?

Évi: A kutya mindig pozitív hatással van az emberre. Sok mindenre megtanít – türelemre, elfogadásra. Megmozgat, kimész velük a szabadba, sétálsz velük. A kutyák előtt sokat ültem otthon, most pedig szinte állandóan kint vagyunk velük valahol. Nyilván vannak vele járó kötelezettségek, de sokkal több a pozitív oldala.

Ákos: Akinek van valamilyen állata otthon az tudja pontosan mi az a plusz, amit tud adni. A szeretet, a kedvesség, az hogy valakiről gondoskodhatunk. Ezt tényleg csak az tudja, akinek van, vagy volt már kutyája vagy bármilyen állata.

 

Az interjú készítésének időpontja: 2022. augusztus

Az interjú teljes terjedelemben a Kutyabarát Magazin 2022. őszi számában olvasható.

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/ Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Szekeres Adrien lassan 25 éve az életünk része, egy generáció énekesnője, örökérvényű dalokkal, megkérdőjelezhetetlen tehetséggel és sokoldalú szakmai tudással. 2007-ben az „Olyan, mint Te” című száma végérvényesen beírta magát a magyar zenetörténelembe, a legsikeresebb magyar dal lett a rádiókban. Adriennel nem találkozunk „celeb” műsorokban és új lemezekkel sem jelentkezik évente. Számára az éneklésből a színpad és a közönség a legfontosabb, az oda-vissza áradó szeretet és energia, az alkotás ilyen formája. Pár hónapja pedig belépett életébe egy új szerelem, akit Estellének hívnak.

Láthatóan óriási a szerelem közted és Estelle között. Mikor lettél ekkora kutyás, vagy ez a rajongás csak Estellének szól?

Soha nem volt kutyám, gyerekkoromban egy kilencemeletes panelben laktunk, így esélyünk sem volt kutyára. Felnőttként, családanyaként pedig már úgy éreztem, hogy nem fér bele az életünkbe.  Inkább szülök még egy gyereket – gondoltam -, mert az egy idő után kimegy pisilni és megcsinálja magának a reggelit, mint ahogy a gyerekeink ezt már meg is teszik és el is intéznek magukkal kapcsolatban szinte mindent. Ezzel párhuzamosan viszont keletkezett bennem egy rettenetesen nagy hiányérzet. A gyerekek már 18 és 16 évesek, a kirepülés határán vannak, inkább már a saját dolgaikkal foglalkoznak.

Ahogy egyre nagyobbak lettek, úgy jött a vágy egy kutya iránt. Nem tudtam pontosan milyet szeretnék, csak azt, hogy kistestű legyen. A férjem nagyon kedves volt, kaptam tőle egy plüsskutyát a házassági évfordulónkra, egy barátnőmtől pedig pórázt kaptam, mondván, majdcsak megérkezik hozzá a kutya is. De valahogy senki nem akarta lehinni, hogy én tényleg akarok egyet. Aztán amikor jött a karantén, eldöntöttem, hogy vagy most lesz kutyám vagy soha. Van egy unokatestvérem, aki egy híres, profi groomer, az ő segítségét kértem a fajta kiválasztásában. Ő lett aztán a kutyus keresztanyja is, és ezt a feladatát nagyon komolyan veszi.

Végül hogyan választottad ki a koreai máltai selyemkutyát? 

Egy igazi ölebet szerettem volna. Nálunk az egész család ölelgetős, puszilgatós, simogatós típus. Szükségem van az érintésre, simogatásra és én is szívesen teszem ezt. Olyan kutyát szerettem volna, aki szintén ilyen, aki hagyja magát babusgatni, szeretni.  A máltai pedig pont ilyen. Nagyon kedves és szereti, ha szeretgetik, még azt is, ha fésülgetem. Aztán már csak az volt a kérdés, hogy kisfiú vagy kislány legyen, végül a kislányra esett a választás. Egy lelkiismeretes, nagyon profi és gondos olasz tenyésztőtől érkezett hozzánk a kiskutyánk. Olyan paksamétával engedte el Estellét, hogy még a magyar állatorvos is rácsodálkozott a vizsgálatok alaposságára. Nem vagyok nagy kutyás, nincsenek tapasztalataim, nem mertem ebben kockázatot vállalni. Megnyugtató érzés, hogy tudom, teljesen egészséges és minden rendben van vele. Sajnos van olyan tapasztalat a családban, hogy egy rossz tenyésztőtől vásárolt, egészségügyi problémákkal küszködő kutyával élnek együtt. Ez mindenki számára megterhelő. Amennyire lehet, biztosra mentem, de nyilván így sem lehet mindent kiszűrni.

Milyen volt a hazaérkezés Olaszországból, hogy teltek az első napok?

Én annyira, de annyira vártam már, hogy 16 hétig tűkön ültem. Igyekeztem magamat csillapítani, de nem nagyon sikerült.  Konkrét szakmai felkérésnek mondtam nemet azért, mert tudtam, hogy nekem augusztus 26-án Velence mellett kell lennem, és el kell hoznom a kutyát. Lett volna egy több hétig tartó projektem, de nem vállaltam el a kutya érkezése miatt. Állandóan a tenyésztő oldalain lógtam és néztem, hogy mikor születnek kiskutyák, és melyik alomból kapjuk meg a miénket. Azt tudtuk, hogy 16 hetes koráig nem hozhatjuk el. Aztán egyszer csak küldött a tenyésztő egy felvételt egy 5 hetes kutyusról, őt ajánlotta nekünk.  Majd később videót készített 3 kiskutyáról, ezek közül választottuk ki, hogy melyik legyen. A családban mindenki ugyanazt a kutyust választotta, és mint kiderült, a korábban küldött 5 hetes kutyus is ő volt. Innentől indult egy nagyon izgalmas, várakozással teli időszak. Mindig nagyon vártam egy fotót, videót róla, hogy jól van, szépen fejlődik. A születésétől végig kísértem a kis életét. A tenyésztő nagyon együttműködő volt, így amikor elhozhattuk, már közel állt hozzám, szinte már ismertem.

Gyönyörű helyről hoztuk el. Anyukát és apukát is bemutatták nekünk egyenként, majd megkaptuk végre Estellét is, aki hihetetlenül picike volt. Összesen 1,5 kg volt a súlya. Jázmin lányom arcát végignyalta, majd a karomba vettem és gyakorlatilag rám tapadt a kutya. Az út nagyon hosszú volt, de Estelle végig jól viselkedett. Hazaértünk, felvittük a lakásba, ott körbeszaglászott. Betettük a kis ágyikójába és reggelig aludt.

Hogyan készültél az érkezésére, azon kívül, hogy borzasztóan vártad?

Négy könyvet is elolvastam, hogyan kell egy kölyökkutyát tanítani, szoktatni. De az az igazság, hogy semmivel nem volt dolgom. Készen kaptuk a kutyust, egy csomó dologra megtanították már a tenyésztőnél.  Már akkor úgy evett, hogy megállt egy méterrel a tányérjától, majd amikor én elléptem, akkor ment oda és kezdett el enni.

Hogy alakult át az életed, amióta veled van? Újraindult az élet Covid után, már ebbe kellett a kutyust beilleszteni. Mennyire zökkenőmentes?

Hétvégén, amikor koncertezünk, akkor a lányok vigyáznak rá. Volt olyan helyzet, amikor viszont nem tudtam otthon hagyni, egymás után kellett tévéfelvételre, koncertre, fotózásra mennem és vittem magammal mindenhová.  Ez nagyon megterhelő volt számára. A sok helyszín és sok új környezet nagyon stresszelte.  Szerencsére karantén után került hozzánk, így már az első pillanattól jövünk-megyünk, viszem, ahová csak lehet, de nincs velem 0-24-ben.

Két hónapja van veletek Estelle, van már valamilyen kialakult véleményed arról, hogy alapvetően miben változik meg az ember élete, ha kutyája lesz?

Sokan riogattak ezzel, hogy megváltozik az egész életünk. Érzem, hogy milyen kötöttséget jelent, de közben meg egy akkora szeretetgombóc és olyan sok érzelem van benne, hogy a nehézségek eltörpülnek mellette. Lemondással egyelőre nem nagyon jár, mindent megoldunk vele kapcsolatban. Ami a legnagyobb ajándék, hogy újra látom gügyögni, csacsogni, cukiskodni a kamaszgyerekeimet. A 18 éves lányomból is előhozta azt a cuki énjét, amit utoljára 3-4 évesen láttunk. Nagyon kedves oldalát domborítja ki a gyerekeknek is. Engem egyébként lelassított, mert mindig félek, hogy rálépek. Egészen más lett a dinamikám otthon.

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára jártál, mely akkor az egyetlen ilyen iskola volt az országban. Voltak színészi ambícióid is, vagy már akkor is az éneklésre koncentráltál?

Úgy mentem oda, hogy színésznő szerettem volna lenni. Énekeltem és sok versmondó versenyt is nyertem. Színjátszó körökbe is jártam, néptáncoltam és tornáztam is, és még jól is tanultam. Ez az iskola nekem a főnyeremény volt. Ott aztán láttam, hogy milyenek a tehetséges színészek, és 1-2 év alatt rájöttem, hogy én mégsem szeretnék színésznő lenni. Az éneklés viszont jobban ment a többieknél, és itt vált egyértelművé számomra, hogy a zene lesz az én utam.  A suli után Sík Olgához jártam énekelni, majd Kővári Judithoz. Ő azt mondta, hogy ha pár évvel korábban kerülök hozzá, akkor operaénekest csinál belőlem. Odáig jutottunk, hogy felvételiztem a zeneművészeti egyetemre magán énekszakra, de akkor volt három hónapos a nagyobbik lányom, éppen hogy csak túl voltam a szülésen. Nem vettek fel, és nem is próbáltam meg többször, de továbbra is tanultam klasszikus műveket. Megmaradt szerelemnek. Nem hittem el magamról, hogy jó operaénekes lennék. Egészen addig nem is mertem közönség előtt operát énekelni, amíg Harazdy Miklós, a Magyar Állami Operaház korrepetitora meg nem erősített ebben.

Jellemző rád, hogy másoktól kérsz megerősítést? Fontos számodra a visszajelzés, vélemény, még ilyen szakmai múlttal és sikerekkel is?

Az az igazság, hogy én nagyon irigylem azokat az embereket, akiknek óriási önbizalmuk van. Nekem ebből mindig kevés volt. Egészen 2019-ig tanultam énekelni, minden héten jártam szorgalmasan énektanárhoz, mert azt gondoltam, lehet ez még jobb, és még mindig van mit tanulni. Egyébként is azt gondolom, hogy ez olyan, mint egy sportolónak az edzés. A tudás és a tanulás mindig része volt az életemnek. Amikor olaszul énekeltem, akkor például olasztanárral készültem a koncertekre. Ez a mentalitás nem feltétlenül jó, szerintem annak sokkal könnyebb, aki nem ilyen. De én így érzem jól magam. Lehet, hogy lehetne jobban csinálni, lehetne sikeresebbnek lenni, de azt mondom, hogy egyensúlyban van az életem, és tökéletesen elégedett vagyok vele. Rendben van a házasságom, a családom, a pályám. 23 éve vagyunk házasok Gáborral, a gyerekeken látom, hogy jó úton járnak. Énekeltem Andrea Bocelli-vel, énekeltem Magyarország legnagyobb koncerttermeiben, legnagyobb színpadokon. Elégedett vagyok mindennel.

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Az interjú dátuma: 2021. november

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2021. évi téli Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Oroszlán Szonját a „Valami Amerika” Timijeként ismerte és szerette meg az ország. Villámcsapásként lett ünnepelt és keresett színésznő, tíz évig pedig egyetlen pillanatra sem állt meg. A csúcson pedig úgy döntött, elhagyja az országot, és valami egészen mást fog csinálni. Hogy lett belőle kutyasétáltató és állatorvosi asszisztens? Milyen kihívásokkal kellett szembenézni, miért jött haza és maradt itthon? Szonjával a karakterváltás folyamatáról, a külföldi élet kihívásairól, nehézségeiről, és szerelmeiről: Honey-ról és Daniról beszélgettünk.

Honey az első kutyád?

Nem, Honey a második kutyusom. 18 éves voltam, amikor kertes házba költöztünk, akkor érkezett az első kutya is hozzánk, Chirstopher. Mindig akartam egyet, ismeretlen kutyák fotói voltak a szobám falán, mintha azok az én kutyáim lennének.  A szüleim azonban nem szerettek volna bezárni egy lakásba egy kutyát. Párszor szóba jött, könyörögtem, de nem lehetett.  Viszont ahogy kertes házba költöztünk, szinte azonnal megérkezett hozzánk Christopher, a labrador.  14,5 évesen ment el, és borzasztóan megviselt az elvesztése.  Akkor úgy gondoltam, hogy biztosan nem lesz másik. Persze, aztán pár hónap múlva az ember rájön, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Mikor és hogyan találtatok egymásra Honey-val?

Azt gondoltam, hogy Christopher biztosan örülne neki, ha egy menhelyről fogadnék örökbe kutyát. Elkezdtem csak úgy finoman nézegetni weboldalakat, menhelyeket. Aztán egyszer csak megláttam Honey baba fotóját a Szentendrei Árvácska Állatvédő Egyesület oldalán, és ott el is volt döntve, annyira meggyőző volt a fotó. Biztos voltam benne, hogy ha csak egy kicsit is ilyen ez a kutya az életben, mint ezen a képen, akkor ő egy főnyeremény.

Mit láttál azon a képen?

Egy végtelenül jószívű, kedves kutyát. Egy áldott jó lélek volt a fotón, aránytalanul hatalmas fülekkel és gyönyörű szemekkel.  Akkor én pont forgattam, és nem tudtam egy hónapig érte menni. Nem akartam, hogy tartsák nekem, arra gondoltam, hogy ha ott lesz még egy hónap múlva is, akkor biztosan rám várt. Ha nem lesz ott, akkor pedig ennek így kellett lennie. De Honey megvárt engem, ami egy csoda, hiszen elképesztően aranyos kutya volt. Nem gondoltam, hogy nem fogják elvinni egy hónapig. Az első találkozásunk alkalmával kimentünk sétálni, és azonnal egyértelmű volt, hogy megtaláltuk egymást. Amíg előkészítettük a terepet otthon a fogadására, addig sűrűn jártam ki hozzá látogatóba. Egy-két héttel később pedig már együtt is éltünk.

Voltak nehézségek az elején, mert Honey-t egy kocsiból rakták ki, az Omszki-tó partján találták egy dobozban és valószínűleg ezért, az autóban utazással meggyűlt a bajunk. Járt hozzánk tréner, és sokat segített, de aztán úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak elvárok tőle dolgokat és beszélek hozzá normálisan. Ez el is kezdett működni. Na jó,  két éves koráig  szinte mindent megrágott, még a kutyaházát is szétszedte, de egyébként nem volt vele gond.

Honey pedig már tíz éves, Te pedig elég mozgalmas életet éltél ez alatt a tíz év alatt.

Igen, 5 évig éltem kint az Egyesült Államokban, sokszor jártam haza, de többet voltam kint, mint itthon. Honey a szüleimnél lakott, imádták és én is örültem neki, hogy sétálnak vele, tudnak kivel törődni. Szerintem nekem volt a legnehezebb, hiszen én éltem külföldön a kutyám nélkül.  Most, hogy egy éve lassan itthon vagyok, már teljesen elképzelhetetlen, hogy bírtam ki ennyi időt az állataim nélkül.  Van egy lovam is, Dániel, aki szintén nagyon közel áll hozzám.

Akkor költöztél külföldre, amikor a legjobban ment a szekér. A „Valami Amerika” után berobbantál a köztudatba, rengeteg megkeresésed volt és lubickoltál a népszerűségben. Mégis úgy döntöttél, hogy elmész a tengerentúlra. Miért?

Gyakorlatilag akkor a Színművészeti Főiskola befejezése óta nem álltam meg. Azt éreztem, hogy muszáj egy kicsit más csinálnom, mert kiégek, és meg fogom utálni ezt a szakmát.  Lehet, hogy ez erősen hangzik, de annyira sűrű volt az a tíz év, ami a Valami Amerikával hirtelen jött, olyan intenzív volt, hogy egyszer csak azt éreztem, fel kell jönnöm a víz alól a levegőre. Ha nem mentem volna külföldre, akkor nem tudtam volna ezt megcsinálni, hiszen jöttek volna olyan megkeresések, amikre egyszerűen nem tudtam volna nemet mondani. Kicsit szerettem volna kilépni ebből, mint színésznő, mint magánember egyaránt.  Ezen kívül úgy éreztem, hogy szeretnék mással is foglalkozni. Régóta érdekelt már az állategészségügy, ez pedig egy jó lehetőségnek ígérkezett, hogy kipróbáljam.

Mivel foglalkoztál kint? Teljesen elszakadtál a színészettől?

Csináltam egy-két független filmet és pici színházat, de elkezdtem egy állatorvos asszisztensi sulit és egy állatorvosi klinikán dolgoztam. Egyetlen dolgot nem mondott senki, hogy ebből főállásként nem lehet megélni sajnos még az USA-ban sem. Nagyon kevés volt a fizetésem, nem volt elég a megélhetésre. Tapasztalatnak azonban jó volt civil munkát végezni, nagyon szerettem. Ott is azok mennek ilyen pályára, akik szívvel-lélekkel csinálják. Ez egy éjjel-nappali szakma, stresszel, odaadással, áldozattal. Sokat mentünk otthoni eutanáziára, vizsgálatra idős állatokhoz. Ezeket a 12-14 órás munkanapokat csak lelkesedéssel és odaadással lehet csinálni.

Mennyi ideig csináltad?

Majdnem két évig. A végén már műtéteken is asszisztáltam, és jól beleláttam a dolgokba. Nagyon szerettem volna tovább csinálni, csak muszáj volt más munka után is néznem, hogy meg tudjak élni. Elkezdtem dolgozni két orvosi egyetemnél, kommunikációs szakon, színészként. Ott úgy tréningezik és képzik az orvostanhallgatók interperszonális képességét, hogy színeszek által eljátszott szituációs helyzetgyakorlatokba helyezik őket. Aztán mi, színészek leosztályozzuk és kiértékeljük a teljesítményt. Végül itt kötöttem ki teljes időben, majd ez a járvány miatt online platformra költözött, és tulajdonképpen ezért jöttem haza. Sokkal jobb itthon ülni a lakásban és a kutyámat simogatni, mint kint egyedül. Most pedig már nem tudom itt hagyni őket, úgyhogy itt ragadtam.  Tulajdonképpen a kutyám és a lovam miatt jöttem haza az Egyesült Államokból.

Láttál, tapasztaltál valamilyen markáns különbséget az amerikai és az itteni kutyatartási kultúrában, hozzáállásban, etikettben?

Sétáltattam kutyákat is, mert annyira hiányzott maga a sétáltatás. Ha kutyás vagy, hozzá vagy szokva a rendszerhez, reggeli és esti sétákhoz. Ezért elkezdtem hobbi szinten sétáltatni, de egyébként elég jól is lehetett vele keresni. Azt láttam, hogy nagyon felelősségteljesek a gazdák. Nagyon sokat dolgoznak, de így is sok kutyát fogadnak örökbe. A legtöbb kutya, akit sétáltattam, mentett állat volt. Ha nem tudják megoldani a kutya napközbeni sétáltatását, akkor sétáltatót vesznek fel. Erre pedig nagyon jó szolgáltató cégek alakultak már, akik rendesen szűrnek a jelentkezők közül.

Hogy telnek a hétköznapjaitok most, hogy végre újra együtt vagytok. Honey hogy jön ki Dániellel?

Nagyon jól telnek a napjaink, szinte minden nap kint vagyunk a lovardában Daninál, aki Honey bátyja. Danit 12 éve ismerem, azóta lovagolom, de csak 7 éve az enyém. Őt egy bezárásra ítélt lovardából hoztam el. Három rossz lába volt, azt mondta az állatorvos, hogy vagy nagyon szerelmes vagyok ebbe az állatba, vagy nagyon nem értek a lovakhoz. Akkoriban még valóban nem értettem nagyon a lovakhoz, viszont nagyon szerelmes voltam, úgyhogy biztos voltam benne, hogy meg fogjuk csinálni. Eltelt 7 év és teljesen jól van. Különleges figyelmet és gondoskodást kap, amíg nem voltam itthon, akkor is jó kezekben volt.

Egykutyásnak tartod magad, vagy elképzelhető, hogy lesz Honey-nak tesója?

Én nagyon szívesen lennék több kutyás, de Honey nem igazán örülne neki. A lovat is nehezen viselte el, akkor nyugodott csak meg, amikor rájött, hogy nem visszük haza. Ez a hármasunk viszont tökéletes így.  A ló, a kutya és az ember nagyon egyívásúak.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve, tervezed már a visszatérést a színházba, képernyőre?

Úgy néz ki, hogy egyelőre maradok itthon, de folyamatosan dolgozom online az egyetemen. Várom, hogy beinduljon itt is az élet, még nem tudom milyen feladatok fognak megtalálni. Nagyon szeretnék valamilyen állatos dologgal foglalkozni, de a színészetbe is szeretnék visszacsöppeni. Szerintem még mindig egy átmenetben vagyok a karakterváltás terén. Ennek kell egy kifutási idő, de nem bánom, hiszen ez az átmeneti időszak teszi lehetővé, hogy máshol is kipróbálhassam magamat.

 

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Interjú dátuma: 2021. május

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2021. évi nyári Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Barabás Évi nemcsak ismert és elismert műsorvezető és szerkesztő, de legendás kutyabarát is. Hugó kutyája többször feltűnt már a Fókusz stúdiójában is, Évi volt a Kutyabarát Balaton kampány nagykövete és az Év Kutyabarát Helye díjátadó háziasszonya többször is.  Bátran állíthatjuk, szinte bármire kapható, ha kutyákról van szó. De vajon honnan ered a kutyák iránti rajongása? Milyen volt a kutyatartás régen és most, hogy élte túl kutyái elvesztését, és mit adnak neki a négylábú szőrmókok? Többek között ezekről beszélgettünk Évivel.

Kezdjük is azonnal a gyerekkorodnál, hogyan kezdődött a kutyák szeretete, és mikor kerültél hozzájuk közel először úgy igazán?

Az a fajta gyerek voltam, aki megőrült a kutyákért. Nem tudom megmondani, honnan jött ez a vonzódás, de már egészen pici koromban imádtam őket, talán még a Jézuskától is kértem kutyát karácsonyra. Kis településen, Bonyhádon születtem és ott is nőttem fel, egy nagy udvarban sok szomszéddal és szomszédgyerekkel. A mellettünk lévő faluban a nagyszüleimnél mindig volt kutya, az az igazi falusi, láncon tartott házőrző. Bogár, Muki és hasonló nevű puli vagy németjuhász-félék. Esőben, sárban, hóban kint az ól mellett. Félelmetesnek látszottak, nagyon sajnáltam őket, alig vártam, hogy odamehessek hozzájuk és simogassam, vakargassam őket. Nagyszüleim esténként, amikor a baromfikat elzárták, gyakran szabadjára engedték az éppen aktuális házőrzőt, aki egész éjjel figyelhette a rókákat. Aztán vagy hazajött vagy nem. Számomra az volt a legnagyobb boldogság, ha én is elmehettem szabadon a kutyával és a nagybátyámmal a közeli erdőbe. Ezek a házőrzők azt hiszem annyira hálásak lehettek a szabadságért és figyelemért, hogy emlékeim szerint tökéletesen viselkedtek.
A másik varázslatot a bonyhádi vásártéren éltem meg. Hétvégenként néhány ember vonult ott fel német juhászkutyákkal, akik különböző feladatokat hajtottak végre. Emlékszem, ott álltam elbűvölve, nagyjából óvodás korú lehettem és nem értettem, hogyan értik ezek a kutyák, hogy mit akarnak tőlük az emberek és az emberek hogyan képesek megértetni velük, hogy ők mit akarnak tőlük? Annál nagyobb boldogságot, mint ez az összhang ember és kutya között, nem tudtam akkoriban elképzelni.

Korai rajongásod ellenére viszonylag későn sikerült elérned, hogy kutya kerüljön a családba. Mik voltak a kifogások, és végül hogyan érkezett meg az életedbe a legelső négylábú szerelem?

Általában a szomszédokra hivatkozva utasították el mindig a kutyakérdést a szüleim, a nagy közös udvarban ez teljesen elfogadható indoknak tűnt nagyon sokáig.  A lakásban tartás akkor még nem volt opció. Egyébként nemcsak kutyát szerettem volna, hanem egy kiscsikót, akivel együtt nőhetünk fel.  Ezzel kapcsolatban a szüleim tettek egy könnyelmű ígéretet, ha tele lesz a malacperselyem megvehetem a tűzifát hordó bácsi lovát. A persely tele lett, a lovat persze mégsem vehettem meg. Ez volt életem első nagy csalódása.  Később megmentettünk egy macskakölyköt a húgommal és a kis vörös cica, Rozsdás lett az első velünk élő, saját állatunk.  A szobánk falán viszont továbbra is gyűltek a kutyás poszterek, anyuval minden új kutyás képeslapot megvettünk, és még külföldről is kaptam jó sokat. A gyűjteménynek ma is csodájára járnak a gyerekek. Azt hiszem a szüleim sokáig bölcsen, tudták halogatni, hogy legyen kutyánk. Természetközelben nőttek fel, nagyon jól tudták, hogy ha egy gyerek kutyát kap, az nagyrészt a felnőttek gondja és felelőssége lesz, mintha egy harmadik gyerek érkezne a családba, akiről mindig gondoskodni kell.

Aztán amikor gimnazista lettél, váratlanul gazdi lettél.

Igen, anyu váratlanul hazaállított egy dobozzal, amiben egy apró kölyökkutya volt. A kolleganője megzsarolta, hogy ha nem viszi haza, akkor ott fog elpusztulni, mert sorsára hagyja. Így lett az első kutyánk Vakarcska, a tacskó. Imádtuk, sokat foglalkoztunk vele, de persze a szüleim voltak igazából az állandó, felelős gazdik.

Volt akkoriban olyasmiről szó, hogy felelős és helyes állattartás?

Szóba sem került. A felelős állattartás kifejezés nagyon mai, pár éve a közgondolkodás, a köznyelv része. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a nagyszüleim, ahogy a szüleim is tisztelettel, szeretettel gondoskodtak a haszonállatokról, a természet részeként éltek, azt használva, építve és nem kizsákmányolva.  A kutya- és macskatartás leginkább a városi környezetben változott meg nagyon. Azt hiszem, nevezhetjük forradalmi változásnak, ami az elmúlt évtizedben történt Magyarországon a kutyával való együttélésben. Minden szempontból. Óbudán például már több kutya van, mint gyerek. A döntéshozóknak, a gazdaság szereplőinek is tudomásul kell ezt venni. Egyre több szálloda, vendéglátóhely nyit a kutyások felé, egyre inkább észreveszik, hogy ez egy fizetőképes nagy közösség és érdemes velük foglalkozni. A felelősség mindannyiunk oldaláról megmutatkozik, a kutyások részéről is. A Kutyabarát.hu kakitündér kampányát ezért is tartom hihetetlenül fontosnak. Mert nem lehet úgy élni, hogy a városok utcái bűzlenek az ott felejtett csomagoktól. Ha egy gazdi felelőtlenül ott hagyja, azzal nem csak annak okoz bosszúságot, aki szagolja, vagy belelép. Az amúgy is törékeny kapcsolatot teszi tönkre, a még meglévő távolságot mélyíti kutyások és nem kutyások között.

Ahogy a kutyátlan emberek sem egyformák, úgy a kutyások sem azok, de hinnünk kell benne, hogy mindenki képes a fejlődésre, változásra. Ezért fontos a folyamatos párbeszéd és edukáció.

Most nagyon őszinte leszek, Picur kutyámmal az elején én sem szedtem össze a kutyakakit mindenhol. Mert valahogy vidéken máshogy éltünk a kutyával. Ma már viszek magammal egy palackban vizet, ha a városba megyünk, és nemcsak összeszedem, de még fel is locsolom, ha olyan helyre sikerül.

Vakarcs volt az első nagy kutyás veszteséged.

Vakarcs egyik kölyke, Golyóka még sokáig velünk volt szerencsére. Az anyja akkor halt meg, amikor nyári diákmunkásként Stuttgartban takarítottam egy kórházban. A keresztapáméknál laktam és egyik éjjel Vakarcska ugatására riadtam. Nem tudtam visszaaludni. Másnap délután kaptam a hírt, hogy meghalt.  Hosszú levélben búcsúztam tőle, az összes közös élményt felidéztem, sírt az egész család, amikor elolvasta.  Jóval később vesztettem el a szüleimet, mégis utánuk, Picur kutyám halálakor éreztem a teljes összeomlást. Mintha a kutya elvesztésével zuhant volna rám a magány érzése, mintha mindenkit gyászoltam volna egyszerre. A gyászt nehéz megélni, sok szempontból tabu még mindig nálunk, akit veszteség ért gyakran érezheti úgy, hogy egyedül marad a fájdalmával. A környezete sokszor tanácstalan, senki sem tudja hogyan és mit beszéljen a másikkal, miközben gyakran csak az értő, elfogadó, tapintatos meghallgatás is elég lenne. A kutya, az imádott társállat elvesztése utáni érzésekkel, fájdalommal talán még kevésbé tud mit kezdeni az, akinek nincs ilyen kötődése.  

Hosszú évek óta vagy a Magyar Hospice Alapítvány önkéntese, többször láttad már milyen szolgálatot tud tenni egy kutya.

Nagyon megrendítő, szép és fontos dolog, hogy a Hospice házban ott lehet a haldoklóval a kutyája. Sőt, hospice önkéntes kutyus is szokott „dolgozni” velünk. Hihetetlenül fontos, hogy ott legyen annak, aki vele élte le az életét. Fontos, hogy ne csak a barátok, családtagok, emberek legyenek velünk az út végén, hanem négylábú társunk is. A kutyákkal való találkozást egyébként minden kisiskolába bevinném, nem csak oktatási anyagként. Az élő, érző állatokkal való találkozásra helyezném a hangsúlyt. Szeretni tanulunk meg általuk. Édesanyám bőrdíszművesként gyerekeknek tartott foglalkozást, ahova vitte magával a következő kutyánkat, Golyófia Dömét. Az egyik gyerek állandóan bele akart rúgni, bántani akarta, mígnem anyu megkérdezte tőle, hogy miért nem simogatja meg inkább.  Mire Pisti így válaszolt: „Miért, meg lehet simogatni?” Onnantól kezdve megosztotta még a tízóraiját is a kutyával, és egészen máshogy viszonyult hozzá. Megszelidítették egymást. Új ember született. Ezért tartom fontosnak a találkozást.

Mikor lett az első felnőttkori saját kutyád?

Vakarcs kölyke, Golyó még sokáig élt a szüleimmel. Mindig várt haza, úgy éreztem egyszerűen nem lenne vele szemben tisztességes, ha hazaállítanék csak egy másik kutya szagával is. Szerettem, fontos volt számomra, és megfogadtam, hogy amíg ő él, addig nem lesz másik kutyám, bár már minden feltétel adott hozzá, hogy lehessen. Miután Golyó 16 évesen elment, Picur teljesen véletlenül érkezett hozzám. Vendégségben voltunk egy családnál, akik befogadtak az utcáról egy vemhes kutyát, aki állandóan hozzám bújt, mellettem volt. Meg is jegyeztem vacsora közben, hogy ez a hálás kutya akar nekem adni egy kölyköt. A többi már történelem, így lett Picur, aki nemcsak az én életemet, de nagyon sok barátomét is megváltoztatta. Picur miatt van lakásban tartott kutyája az unokatestvéreméknek, a keresztfiam pedig már 3 tagú falkával él.  Még a barátnőm is örökbefogadott egy csodagombócot, miután megismerte Picurt, pedig ő korábban átment az út túloldalára, ha kutyát látott.  Picur vele születetten intelligens és okos volt. Ösztönösen jól viselkedett állatok és emberek mellett is, nagyon együttműködő, kedves természettel, és még babusgatni is lehetett. Talán lehetett volna terápiás kutya, ha elég tájékozott és felkészült lettem volna.  Picur kölyke Hugó, a mostani kutyám, aki egészen más alkat, és lélek, mint az anyja. Pasi, vagyis ivartalanított kan. Kevésbé önálló és alkalmazkodó, viszont nagyon szeret tanulni, és labdamániás akár az apja.

Mennyi ideig voltál két kutya gazdija?

Éppen elég ideig ahhoz, hogy örökre falkás gazdinak érezzem maga. El tudom képzelni, hogy újra legyen több kutyám is, valamikor. Egyelőre Hugóé a terep nálunk. Ő is már 12 éves.

Szerinted mi a legjobb dolog a kutyás életben? Miért kell, hogy legyen kutyád?

Nyitva tartja a szívedet. Az emberek közötti kommunikációban nagyon hiányzik nekem az a fajta türelem és figyelem, amire a kutya képes. Ha kutyával mennék tartani szeretet-órát, vagy önismereti órát, akkor ez lenne a legfontosabb, amit átadnék. A kutyák képesek arra, hogy elfogadják, befogadják a környezetüket, és ne akarjanak rajta változtatni. Csak örülnek neki, ahogy van. A kutyák képesek szavak nélkül is figyelni egymásra és ránk, csupán jelzésekkel is tudnak egyértelműen kommunikálni, és ha figyelünk rájuk, pontosan értjük, mit szeretnének. Az ember megtanult beszélni, a szavainkkal mégis mennyi bajt és fájdalmat tudunk egymásnak okozni. KI tudjuk fejezni egyértelműen a gondolatainkat? Beszélünk egymással, egymáshoz, igazi nyitott befogadás, figyelem nélkül azonban csak félreértjük egymást.  A szavak éppannyira megnehezítik az emberek közötti kommunikációt, mint amennyire megkönnyítik azt. A kutyák segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz, a lelkünkhöz, a lassabb, természetesebb élethez. A kutya és az ember közötti kapcsolat, semmihez sem hasonlítható. Két egymásnak idegen intelligencia megpróbál egymásra hangolódni, megismerni, megérteni, elfogadni, megszeretni, együttműködni – lehet, hogy a kutyák segítségével valahol a távoli jövőben még a földönkívüli intelligenciával is megszelidíthetjük egymást?

Az interjút készítette Bohata Krisztina (Kutyabarát.hu)

Fotók: Chikán Erika Fotográfus és Barabás Évi

Interjú dátuma: 2021. március

ciusAz interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2021. tavaszi Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Földes Eszter az egyik legsokoldalúbb fiatal színésznő, aki számos színházi- és filmes munkája mellett népszerű tévés sorozatok állandó szereplője. Emellett pedig színdarabokat ír és rendez, valamint remek szinkronszínész is. Férjével, Lovasi András zenésszel két közös darabot is készítettek, melyben Eszter íróként és rendezőként, András pedig Kiscsillag zenekarával szereplőként vett részt. A „Semmi Konferencia” és az „Idáig tudom a történetet” mind a színházkedvelőknek, mind pedig a Kiscsillag rajongóknak egyedülálló élményt nyújtanak. András előbb volt kutyabarát, mint Eszter, azonban ma már ő sem tudná elképzelni az életét kutyák nélkül.  

Kutyabarát.hu: Művészcsaládban nőttél fel, volt helye nálatok kutyának vagy bármilyen háziállatnak?

Földes Eszter: Nem, nem volt. Apukám fél a kutyáktól. Anyukám a patika tisztaság híve, soha nem tudna együtt élni semmilyen állattal. Én szerettem volna állatot, de ezt sosem említettem a szüleimnek, mert felesleges próbálkozás lett volna. Abszolút lehetetlen volt. Vettem egy egeret 11 éves koromban, amit egy adidas cipősdobozban tartottam, és egy iskolai barátnőmnél lakott. Ő behozta nekem minden nap a suliba, ott éltünk lelkiéletet, óra alatt a cipősdobozban volt, szünetben felültettem a derekamon megkötött pulcsim csomójára, onnan nézelődött, befúrta a fejét, így sétálgattunk a folyosón. Nem élt sokáig sajnos.

Hogyan találd rád aztán az első „igazi” háziállatod?

Az érettségi évében elköltöztem az akkori szerelmemhez. Érettségi után nyáron, egy fülledt augusztusi napon nyitott ablaknál aludtunk és égtelen gyerekmacska nyávogásra ébredtünk. Természetesen én nem bírtam, és lementem megnézi, ki lehet az. Zseblámpával mentünk a hang irányába, mellettünk elhagyatott magánterület volt benőve gazzal. Onnan jött a hang. Átmásztam a drótkerítésen, meg is sérültem, de egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy megtaláljam a hang kis szőrös forrását, és egyszer csak ott volt. Egy foszladozó dobozban üldögélt egy gyönyörű kis cirmos, amiből nem tudott kimászni, olyan pici volt. Mintha kincset találtam volna, olyan boldog voltam. Hazavittük. A Kincső nevet kapta. 10 évet élt. Csodálatosan humoros, játékos cica volt. Nagyon hiányzik.

Most is van egy cicád, ő hogy lett a család tagja?

Mielőtt Andrással megismerkedtem, pár hónappal előtte Fehér Tibor (osztálytársam volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen) talált egy kis trikolor szépséget. Szinkronban találkoztunk, és megkérdezte, Földes nem kell egy macska? Mondtam, dehogynem!!! Másnap el is mentem érte. Ő Panna, a család kifinomult, puha, elomló hercegnője.

Pannára még visszatérünk, de előbb mesélj kicsit arról, hogy gyerekkorodban mennyire voltál „kutyás”? Volt meghatározó kutyás élményed? 

Nem volt. Egyáltalán nem voltam kutyás, mindig cicát vagy nyuszit szerettem volna. Sőt el nem tudtam képzelni, hogy egy kutyával éljek. Úgy éreztem nekem túl sok lenne az a fajta ragaszkodás, ami a kutyákban van. Az életformánk miatt sem láttam magam előtt, hogy kutyás család legyünk. András viszont kutyás. Ő többször mondta, örülne, ha lenne kutyánk.

Végül két kutyátok is lett. Hogy kerültek hozzátok?

Igen, egy kollégám megosztott egy fotót az egyik közösségi oldalon, egy kis fehér gombócról gomb szemekkel, akit bedobtak a kertjébe, de ő nem tudta megtartani és gazdit keresett. Megláttam a képet, azonnal rohantam Andrishoz, hogy nézd, ő az, elhozzuk?!  Azt mondta, hozzuk el. Másnap már mentünk is érte. Épp húsvét volt. Nekünk kiskutyát tojt a nyuszi. Ő Málna, akivel azóta összenőttem. Aztán miután a kisfiam Álmos Fülöp megszületett, úgy éreztem, szeretnék még egy kiskutyát. Nem tudom, mi miatt vett erőt rajtam ez a vágy, de elkezdtem nyaggatni Andrist, mit szólna hozzá. Azt mondta, ha lesz jogosítványom, lehet még egy kutya. A jogsim meglett, és pár hónap múlva szembe is jött velem az Aprajafalva Yorki Fajtamentő Alapítvány egyik kis árvája. Emlékszem, épp Prágában voltunk a Karinthy Színház színeiben a Baba című kétszereplős előadásunkkal a Gavran fesztiválon. Megkerestem őket, de sajnos a kutyus gazdisodott. Utána nem találtam másik kutyust, hiába keresgéltem. Aztán ez év februárjában rám írt az Aprajafalva, hogy érdekelne-e  még a kutya. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, írtam azonnal, hogy persze, érdekel. Pár nap múlva meg is hozták hozzánk. Semmit nem tudtam róla, csak éreztem, hogy ő lesz az. 10 év körüli, szívbeteg, süket, máltai selyem. Ő Marci. És most kerek a család.  Vannak még halaink is, és karácsonyra a Jézuska hozott még két csodalényt nekem: Axelt és Arielt, két axolotl. Az axolotlok nagyon különleges kis lények, neoténiás kétéltűek. Nem szeretik a magányt. Pár éve akadtam rájuk, és azonnal szerelem volt. Szóval hozzánk minden új életet a villámcsapásként érkező szerelembeesés hoz.

Szép nagy falka, gratulálok! Mesélsz egy kicsit róluk?  Ki hogy viselte, amikor megérkezett a családba a kisfiatok?

Panna nagyon finom lelkű, kedves,  érzékeny, óvatos, félénk macska, és ami érdekesség, hogy hermafrodita.  Soha nem karmolt meg, nem szokott undok lenni. Kertes házban élünk, de soha nem megy el. Visszahúzódó, nem szereti a nagy társaságot, nyüzsgést. Egy bújógép.

Málna fiatal, energikus és öntörvényű. Megválasztja, kivel köt bizalmat. Van benne tartás, nagyon komoly tud lenni, de játékos is. Ösztönösen megérzi, minek mikor van helye, ideje, és meghúzza a határait. Kiegyensúlyozott összhang van köztem és közte. Álmos érkezése borzasztóan megviselte. Hosszú hónapokba telt, mire megtalálta új helyét a csoportdinamikában. Nem kifejezetten rajong egyelőre Álmosért, de tiszteletben tartja, hogy ő van, és már néha-néha kicsit játszik is vele.  Minden állat nagyon igényli, hogy tudjon kettesben is lenni velem. Erre igyekszem odafigyelni. Pancsikát Málna érkezése sokkolta, így Álmos már meg sem kottyant neki. Panninak én vagyok a minden és egyetlen. Álmost egyáltalán nem engedi magához közel. Málnával és Marcival intelligensen elvannak egymás mellett. Finom barátkozás van csak, de rajongás nincs. Marci egy csendes, szelíd lélek, tele szeretetéhséggel, látszik rajta, hogy nem volt könnyű élete, de ugyanakkor szüksége van magányra is, hogy el tudjon picit vonulni. Csendes nyugalom árad belőle, de kifejezetten szereti a társaságot.  Miután megszületett a kisfiam, sokszor volt lelkifurdalásom, hogy ha megfeszültem is, nem tudtam annyit törődni Pannival és Málnával, amennyit azelőtt megszoktunk. Nem volt könnyű sem nekem, sem nekik. Mostanra beállt az új egyensúly.

Szigorú gazdi vagy?

Nem vagyok szigorú, de következetes, az igen.

Rendszeresen láthatunk a legjobb magyar sorozatokban, színházban játszol, rendezel, darabokat írsz, a Karinthy Színház művészeti vezetője voltál és még sorolhatnánk. Közben megérkezett a kisfiad és jelenleg a járványhelyzet miatt megállt a színházi élet. De mindezek előtt hogyan fért bele egy ilyen pörgős és hektikus időbeosztásba több kutya is? 

Valahogy nem okozott soha fejfájást, hogy oldjuk meg. 3-4 órát elvan Marci is és Málna is a lakásban. Ha hosszabb időre maradnának egyedül, akkor jönnek velem. Szerencsére kutyabarát helyeken dolgozom. Mindenhol szívesen látják őket. Nekem nem okoznak plusz gondot, nem érzem tehernek. Szeretek együtt mozogni velük. Ha esetleg egy hosszabb utazásra megyünk vagy repülünk, Andris lányai vállalják a kutyus pesztrát. Nagyon szeretik a kutyákat. Pannára pedig legjobb barátnőm, Nóra szokott vigyázni. Szóval biztonsággal, szeretettel, könnyedén meg lehet oldani.

Szekszárdról származol, úgy tudom, a mai napig támogatod a helyi menhelyet. Érzékenyen érint a gazdátlan kutyák sorsa?

 Abszolút. Mint minden állatbarát, én is attól lennék a legboldogabb, ha minden szőrös kis lélek, szeretetben tudna élni és meleg otthona lenne.

Aggódós anyuka vagy? Mennyire engeded a kutyás-babás összebújást, és Álmos Fülöp hogy jön ki a kutyusokkal? 

 Nem vagyok egyáltalán aggódós. Vigyázok a kisfiamra amennyire az egészséges, de hagyom, hadd szerezzen tapasztalatokat, hadd próbálgassa a szárnyait. Én ott vagyok biztos háttérországnak. Nem irányítom, csak terelgetem. Figyelem, hogy az ő személyisége milyen, mi jó neki, mi érdekli, mire hogy reagál. Az állatainktól nem kell féltenem, sose bántanák. Úgyhogy nyalakodás, puszilkodás, minden mehet, ami jól esik.

A járvány minden bizonnyal keresztülhúzta rengeteg tervedet és munkádat, mivel töltöd a karantént, hogy telnek a napjaid?  

Rengeteget főzök, kertészkedünk sokat. Méhecskehotelt építettem. Rengeteget játszunk, kirándulunk.  Minden felkérést, ami az online térben adódik, igyekszem kihasználni.  Olvastam meséket, verseket, énekeltem jótékonysági gálán, Laposa Zsófival beszélgettem online borkóstolással egybekötve, főztem online. Egy étterem vegán májust tart, receptversennyel egybekötve, amit másodmagammal zsűrizem. Elkezdtem jelnyelvet tanulni. Szóval próbálom hasznosan, aktívan tölteni. Természetesen a könyvek, filmek, lustálkodás is helyet kap.

Tudod már hogyan tovább a járványhelyzet után? Hol láthatunk, hol találkozhatunk veled legközelebb?

Még nagyon képlékeny a jövő. Vannak kilátásban lehetőségek. Például egy monodráma ötlete. De ezekről még korai lenne beszélni. Ami biztos, hogy még a nyáron folytatódik a Mintaapák forgatása. És nyitottan várom, tele tettvággyal és energiával, mit hoz a jövő.

/ szerk.: az interjú készítésének ideje: 2020. májusa/

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Az interjú először és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinba jelent meg.

Fotók: Földes Eszter, TV2/Mintaapák

Kutyabarát.hu: – Köztudottan imádod a kutyákat, ha jól tudjuk Édesapád is nagy kutyarajongó volt. Gyermekkorodban is voltak kutyusaitok? 

Koós Réka: Igen, jól tudjátok, Apukám nagyon szerette a kutyákat, emiatt több házőrzőnk is volt. Először egy Szamos névre hallgató kuvasz (még én neveztem el), imádtam. Sajnos, azonban többször rátámadt az öcsémre és egyszer rám is, úgyhogy új gazdit kellett neki keresni, de jó helyre került. Ezután két moszkvai őrkutyánk lett, akik arról voltak nevezetesek, hogy az elsőt Apukám hozta be az országba. Ők nagyon jámbor, hatalmas, folyton nyáladzó jószágokként éltek velünk. Utánuk jött Mozart, aki egy világgyönyörűséges rottweiler volt, okos, mint a nap és félelmetes. Sosem bántott volna ennek ellenére minket, pedig a kislányom akkor született, amikor ő még élt. Őt nagyon szerettük. Miután meghalt, Apukám már nem is akart kutyát többet. Ő egyébként úgy tekintett az ebekre, mint házőrzőkre, azt vallotta, hogy akkor boldog a kutya, ha kutyaként élhet, soha nem jöhettek be a házba, ők barátok voltak inkább neki, nem társak. Emiatt nem is tudtam milyen az, amikor az ember igazi társként él a kutyájával, ahogy most mi. Egészen új lett nekem ez a helyzet, Müzli most 5 éves, úgyhogy már 4 és fél éve van kutyám.

– Jelenleg 2 kutyus gazdája vagy. Hogyan kerültek hozzád? Mesélsz egy kicsit róluk?

K.R.: Müzlit a Szentendrei Árvácska Menhelyről hoztuk el. Sokat nyaggatott a kislányom, hogy szeretne kutyát. Én ellenálltam. Sokat dolgoztam, nem bíztam abban, hogy számára – ahogy sok gyereknek – nem csak egy fellángolás lesz a kutyaimádat, nem marad-e majd rám minden feladat. Belevágtunk, és nagyon nem bántam meg! Rozi imádja őket, lankadatlanul. Müzli egy közepes keverék, kopó és tacskó ősökkel feltehetően. Egy szent. Pöcök, aki most lett három éves, közepes méretű gyönyörű tacsifiú, bolondulok érte. Ő egy kolléganőm, Simon Bogi kutyájának a kölyke. A páromnak szántuk születésnapjára, de volt azért abban egy nagy adag önzés is… Természetesen, mi is nagyon akartuk.

– Bár most a jelenlegi helyzetben Te is több időt töltesz otthon együtt a kutyáddal, mint a legtöbb gazdi, de egyébként hogyan tudod megoldani a fellépéseid mellett az ellátásukat?

K. R.: Miután a család össze-vissza él, mindig van velük valaki. Ha napközben itthon vagyok, ami azért gyakori, nincsenek egyedül. Ha elindulok az előadásra, nemsokára hazaér a párom, akkor ő van velük. Vele amúgy is nagyon jól járnak, mert ő az a fajta, aki először ölelgeti össze a legjobb barátait (azaz a kutyákat), és csak azután köszön nekem… Amíg Rozival kettesben laktunk, hasonló volt a felállás: Rozi hazajött az iskolából, és ha esetleg mentem dolgozni, akkor ő foglalkozott velük.

– Szoktad vinni magaddal őket akár megbeszélésekre, akár étterembe, kávézóba, esetleg fellépésekre? Szoktatok együtt utazni, pihenni menni?

K.R.: Amíg Müzli egyedül volt, majdnem mindenhova vittem ahova lehetett. Ő nagyon szófogadó, simán el lehet vinni egy koncertre, az öltözőben boldogan alussza végig a műsort, előtte a hangbeálláson a lábam mellett ül. Amióta Pöcök van, ez sajnos lehetetlen. Ő igazi tacsi: szófogadó, de azért mindent meg kell nézni, szaglászni, miután hívom, még rá kell pillantani a környező fűszálakra… Egyszóval két kutyára már nem lehet figyelni, ha az ember dolgozik, mert munka közben azért mégiscsak dolgoznom is kell. A párom pedig nem nézi jó szemmel, ha csak az egyiket viszem, mert akkor mit gondol a másik, esetleg büntiben van?

– A közösségi oldaladon rengeteg megosztás van elveszett vagy talált kutyusokról. Mennyire érzed szívügyednek az állatvédelmet?

K.R.: Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szívem közepén lesznek a kutyák, az állatok. A régi vélekedés az, hogy a kutya házőrző, sétáltatni nem kell, ha elmegy, majd visszajön, minek kóricál? Hála Istennek ez a felfogás veszendőben van, de miután „vidéken”, Tahitótfalun lakom, itt azért nap mint nap szembejön még ez a nézet. Rengeteg „önsétáltató” kutya van, ezt a hozzáállást egyáltalán nem értem, mi van, ha elüti egy autó, ha ellopják? Sajnos sokszor bele is ütöm a dologba az orrom, posztokat írok a helyi közösségi csoportba, hogy ezt meg ezt a kutyát vittem ma sétálni az erdőbe, mert mellénk szegődött.
Van például egy nagy fekete kutya itt a környéken, Bleki névre hallgat, imádjuk, rendszeresen jön velünk sétálni, sokszor itt vár az ajtó előtt. Az ő gazdájával például kialakult egy jó viszony, úgyhogy van ilyen is… Vagy volt például egy csodaszép malamut, aki rendszeresen csatangolt a környéken: amióta szóvá tettem a csoportban, nem jön. Nagyon remélem, hogy azért, mert a gazdijai észbe kaptak.

– Jelenleg hogyan telnek a napjaid? A kutyusaid jelenléte segít átlendülni ezen az időszakon?
/az interjú 2020. május elején készült/

K.R.: Ez az időszak számomra sokban hasonlít és sokban különbözik attól, ahogy mindenki más is megéli. Nem titok, hogy az első héten munkanélküliek lettünk a párom is és én is. Először lubickoltunk a sok itthoni teendőben, ugyanis december végén költöztünk ide egy másfél évig tartó felújítás után, egy félkész házba. Örültünk, hogy lesz időnk folytatni a munkát, kicsit haladósabban. Közben Anyukám házát is ki kell üríteni, mert ideköltözött mellém, nagy örömünkre. A családi fészek hatalmas, és a munka hetek óta tart, tehát nemhogy nem unatkozom, de már egyenesen nem is csinálok mást, csak selejtezek és dobozolok. Közben persze nekünk sem jó ez a helyzet, az ember egy idő után haszontalannak érzi magát munka nélkül. Faramuci dolog ez, ha panaszkodom, azt mondják maradjak csendben, nekem semmi bajom nem lehet, ha nincs munkám, vagy miért nem gondolkoztam előre. Ha meg azt mondom: juhéj minden oké, akkor meg a szememre vetik, hogy nem érzem át az emberek nehéz helyzetét. Természetesen átérzem, és nagyon elkeserít, hogy ennek milyen következményei lesznek, sőt ezek a következmények már el is kezdődtek…
A kutyákra visszatérve, most több időm van velük menni az erdőbe, a Duna-partra, ami a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Isten biztosan jókedvében teremtette a Dunakanyart, nagyon hálás vagyok, hogy itt lakhatok

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, hol találkozhatunk majd veled, remélhetőleg mihamarabb?

K.R.: Amikor beütött a karantén, éppen „Ezerszerelem” című koncertsorozatom első állomásán voltunk túl, szóval nagyon várom, hogy folytathassuk. Májusban lennének a Mary Poppins előadások a Madách Színházban, azt jelenleg még nem tudom, hogy marad-e a színház zárva. Júniusban a Mamma Mia! menne, de ennek a sorsát sem tudjuk. Sok fellépés van a naptárban, meglátjuk… A házfelújítás és Anyukám költözése miatt nem kezdtem a koncertemen kívül új bemutatóba, projektbe, nem lett volna rá időm. Remélem, hogy az „Ezerszerelem” mihamarabb folytatódhat, azt tényleg nagyon várom, és a szerepeim is hiányoznak már. Én extrovertált ember vagyok, jól érzem magam a kollégák között, szeretek velük találkozni. Ha lehet, inkább a turnébusszal megyek és nem külön, szeretek velük beszélgetni, röhögni. Ez most nagyon hiányzik!

(Kutyabarát.hu)

Interjú dátuma: 2020. május 03.

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Fotók: Koós Réka

 

– Két kutyád van, hogyan kerültek hozzád? Vásároltad vagy örökbe fogadtad őket?

– Egy vásárolt és egy örökbefogadott kutyám van. A fiatalabbik Tesó néven fut, egy Jack Russell terrier, őt vásároltam a kistestvérem (22 éves öcsém) unszolására. A munkám révén elég elfoglalt vagyok, így az öcsémmel abban maradtunk, hogy ha lesz kutya, akkor majd ő is segít és vigyázni fog rá. A Jack Russell fajta egyébként a Maszk című filmből jött, én addig nem ismertem ezt a fajtát, csak képeket láttam róla és nagyon tetszett. Megmondom őszintén, hogy nem olvastam utána, hogy az egyik legkonokabb terrierfajta a világon. A másik kutyám Macesz, aki egy keverék kutyus, őt örökbe fogadtam.

– Hogy jött az ötlet, hogy még egy kutyád legyen és miért választottad az örökbefogadást másodszorra?

– Amikor Tesó hozzám került próbáltam vele pórázon sétálni az utcán, de ment mindenfelé, csak arra nem, amerre kellett volna. Ezt a produkciónkat látta meg véletlenül az arra haladó Gábor (azaz Csikós Gábor kutyatréner, akit egyébként már évek óta, Pécsről ismerek), és aki üzent nekem később, hogy ő kutyákkal foglalkozik, és úgy látta, hogy szükségünk lenne egy trénerre. Elkezdtünk járni Gáborhoz kutyaiskolába és ezzel párhuzamosan elkezdtem érezni, hogy Tesónak szüksége lenne egy kutyatársra, akivel levezetheti az energiáit. Eredetileg úgy terveztem, hogy Tesót majd viszem magammal mindenhova, de aztán hamar rájöttem, hogy ő nem az a típus, aki nyugodtan elvan egy stúdióban. Gábor aztán az egyik tréning során megemlítette, hogy van nála egy Macesz nevű keverék kutya, aki jól passzolna Tesó mellé. Először megijedtem, hogy mit fogok én két kutyával csinálni, de első látásra beleszerettem Maceszbe és nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy magamhoz veszem. Azóta így éldegélünk hármasban.

– Egyértelműen nehezebb két kutyával, érzed a különbséget?

– Nyilván, ha két kutyád van, azonnal duplázódnak a költségek. Az állatorvos, az ellátás, az etetés, minden. Úgy látom viszont, hogy mind a kettőnek jót tesz a másik, nagyon érdekes párost alkotnak. Egy Jack Russell és egy „félvér” pitbull…

– A két kutya közül láthatóan Tesó az energikusabb, jársz vele rendszeresen tréningre?

– Igen, folyamatosan tanulunk. Tesónak már hozzászoktam a terrier jellegéhez, vele minden egyes kimozdulás egy kaland. Egy pillanatra nem nézek oda, hajlamos azonnal kikerülni a látótávolságomból és valami disznóságban meghemperegni. Minden nap tanulok valami újat a kutyáktól, ezáltal magamról is, ez egy érdekes belső utazás is egyben.

– Az életed nem egy jól megszokott napi rutin szerint zajlik, a fellépések miatt hektikusak a napjaid, és sokat utazol. Hogy látod, nem okoz a kutyáknak ez problémát?

– Én abszolút úgy látom, hogy a kutyák is ugyanolyan különbözőek, mint ahogy minden ember más és más. A kutya egy idő után átveszi a gazdi ritmusát és számára az lesz a természetes. Amikor én késő éjszaka érek haza és reggel 10-ig alszom, akkor ők is alszanak velem, és együtt indítjuk a napot ébredés után. Amikor elutazom hosszabb időre, akkor pedig panzióba jönnek Gáborhoz.

– Tesó és Macesz az első kutyáid, vagy már korábban is voltál gazdi?

– Gyerekkoromban édesanyámmal yorkshire terrierünk volt, de vele nem jöttem ki túl jól, valahogy nem találtuk meg a közös hangot. Az előző párkapcsolatomban viszont volt két csivavánk, akiket nagyon szerettem. A szakítás után úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk elválasztani egymástól őket, így egy hétig nálam voltak a kutyák, egy hétig nála. Ez egy idő után viszont már terhes volt mindkettőnk számára, így végső döntésként a volt páromnál maradtak a kutyák. Pár hónap telt el és már nagyon éreztem a hiányukat, így jött Tesó. Kicsit más egyedül tartani két kutyát, de ahogy idősödöm a szabadidőmben már egyre jobban visszahúzódó életet élek, inkább sétálok a kutyákkal, vagy csak együtt pihenünk a kanapén.

– Mennyire vagy „para gazdi”?

– Eleinte nagyon féltős gazdi voltam és „be voltam tojva”, ha póráz nélkül sétáltunk és odébb mentek a kutyák. Nekem kellett eljutnom odáig, hogy magabiztos legyek a kutyákkal kapcsolatban.  Próbálom hagyni őket, hogy kutyák legyenek, ezt folyamatosan tanulja az ember. Mi nem csökkentjük a távolságot, mint „A kis hercegben”, hanem folyamatosan növeljük.

– Szoktatok együtt utazni, nyaralni?

– A kisebbik kutyusom még csak egy éves, Macesz pedig január óta van velünk, így együtt még nem utaztunk el távolabbra, de sokat járunk kirándulni, erdőbe vagy a Hajógyári-szigetre. Együtt is sétálunk és külön is szoktunk, Maceszt például a múltkor a Budapest Parkba is magammal vittem és nagyon jól érezte magát. Később mindenképp szeretnék majd velük elutazni egy kutyabarát nyaralóhelyre.

– Van még valakinek kutyája az együttesben?

– Csak nekem van, néhányuknak már gyerekeik vannak, egyedül én vagyok kutyás a csapatból.

– A Punnany Massif gyakran részt vesz jótékonysági fellépéseken, kiáll jó ügyek mellett. Állatvédelem mellett is felszólaltatok már. Számodra is fontos az ilyen tevékenység?

– Igen, én személyesen is részt veszek jótékonysági eseményen vagy adománygyűjtésben. Mindig segítek, ha van rá módom. Sokkal hosszasabb szervezést igényel egy zenekarral közös projekt, így nem lehet mindig arra várni, hogy összeálljon egy nagyszabású rendezvény.

– Mit gondolsz a felelős állattartásról, mennyire változott meg a véleményed, amióta kutyád van.

– Foglalkoztat a kérdés, hiszen két kutyám van.  Macesz egy bull típusú keverék és amióta ő van, látom, hogy milyen sokan félnek az ilyen kutyáktól, és nagyon sok előítélet van vele szemben. Jó lenne, ha ezeket levetkőznék az emberek, hiszen rossz kutya nincs, csak rossz gazdi.
Amikor az első kutyát vásároltam a közösségi oldalamon kértem segítséget, hogy merre induljak. Sokan leteremtettek, hogy ne vásároljak, hanem fogadjak örökbe, hiszen annyi gazdátlan kutya van a menhelyeken, akiket meg kell menteni. Ezt elfogadom, de a tenyésztett kutyáknak is szükségük van jó gazdákra. Figyelni kell persze arra, hogy honnan vásárolunk. Tesó tenyésztőjével az első alkalomkor 3,5 órát beszéltünk telefonon, meg akart róla győződni, hogy az életvitelem megfelelő a kutya tartására, hogy ki tudom fizetni a költségeit, hogy milyen körülmények között szeretném tartani. Ez is része a felelős állattartásnak. Az örökbefogadásra váró kutyák sincsenek „ingyen”. Sokan felháborodnak, ha egy menhelyen egy jelképes összeget kérnek az örökbefogadásért, ami az addigi költségeket fedezi, de ha valaki ezt sem tudja kifizetni, akkor nem lehet felelős gazdája egy kutyának. Akkor tud valaki jó gazda lenni, ha a szeretet és gondoskodás mellett az alapvető szükségleteit is tudja biztosítani a kutyának, ami viszont pénzbe kerül.

– Mi okozza neked a legnagyobb problémát a kutyák nevelésével kapcsolatban?

– Tesónál a behívás egyértelműen. Ő nagyon konok, mindig visszajön, de fogja magát és egyszer csak elrohan a nagyvilágba. Sokat gyakorlunk és mindig van nálam jutifalat, az hatással van rá.

– Van most egy kutyás projekt, amin dolgozol. Mit lehet erről tudni?

– Egy kutyás közösségi teret építünk, kutyafuttató, napközi, később egy panzió is tervben van. Szeretnénk egy romkocsmás jellegű vendéglátó egységet is létrehozni, ahol gazdik és kutyák jó társaságban együtt lehetnek. Bízunk abban, hogy itt tudunk majd olyan előadásokat is tartani, melyek hasznosak lesznek minden gazdi számára. Amíg pedig tart az oktatás vagy a napközi, addig a gazdik tudnak inni egy jó sört, jó társaságban. Nagy álmom elérni azt, amit Spanyolországban láttam, hogy a belvárosban a kutyák póráz nélkül lazán elvannak egymással. Itthon pedig azt lehet látni, hogy feszes pórázzal sétálnak, látszik, hogy a kutya a domináns.  Jó lenne, ha a gazdák egy kicsit jobban foglalkoznának a helyes kutyatartással és járnának rendszeresen oktatásra, mert rossz kutya nincs, csak olyan gazda, aki nem tudja kezelni a kutyát. Nálunk tehát lesz oktatás is.

– Hogy állt össze ez a projekt? Mióta tervezgetitek?

– Jó pár hónapja tervben van. Ez egy nagyon sok lépcsőfokos történet, amiből még sok lépés vissza van. A vendéglátó egység még nincs telepítve például. Szeptember 16-ra tervezzük a nyitást egy mini fesztivállal, bográcsozunk, ismerkedünk. A hely befogadó képessége limitált, így egy kis klub jelleggel szeretnénk majd működtetni, tagsági kártya jellegű rendszerben. Tehát nem egy ingyenes kutyafuttatóról beszélünk, itt nem szeretnénk olyan gazdikat, akik nem foglalkoznak a kutyájukkal és ezzel esetleg valamilyen galibát okoznak.

– Mennyire veszel részt tevékenyen a munkában?

– Az operatív kérdések megvitatásánál mindig ott vagyok, de a dolgok nagy része a nyár alatt készült, úgyhogy nem tudtam itt lenni, hiszen ahány nap, annyi városban voltam a fellépések miatt. Későbbiekben természetesen ki szeretném venni a részemet ebből is.

 

Macesz és Tesó hétköznapjairól Wolfie sokszor oszt meg képeket az Instagram oldalán, érdemes követni őket (@wolfie_mc).

Az interjú először és teljes terjedelmében a Kutyabarát Magazin 2019. őszi számában jelent meg.

Bohata Krisztina
(Kutyabarát.hu)

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

A gazdik döntő többsége már ismeri a halálos betegséget, védekezik ellene és az éves szűrővizsgálatokra is rendszeresen eljár. Ugyanakkor egyre több a veszélyeztetett terület, valamint az egyéb szúnyogok által terjesztett betegségekkel is számolnunk kell.

Magyarországon az Alföld a legproblémásabb terület, ott már a vadállomány is fertőzött. Emellett hazánk nyugati, valamint keleti részén is egyre több megbetegedésről számolnak be az állatorvosok.

Ezzel párhuzamosan a pozitív tendenciáról is beszélni kell. Többek között a Bayer szívférgesség elleni kampányának köszönhetően, a cég 2018-as adatai szerint a kutyatulajdonosok 74 százaléka tudja, hogy az egyetlen megoldás a megelőzés, a szúnyogok elleni folyamatos védekezés.

Viszont az új megbetegedésekre még nem mindenki készült fel. A Leishmaniasis, egy hazánkban eddig ismeretlen megbetegedés, amelyet a lepkeszúnyog terjeszt és az emberekre is veszélyes lehet. Dr. Aladics Balázs, a Bayer Állategészségügy délkelet-európai vezetője szerint az új kór esetében is a védekezés és a tudatosság az egyetlen megoldás:

„Úgy gondoljuk, hogy tudatosan kell hozzáállni a szívférgesség kérdéséhez. Nagyon fontos leszögeznünk, hogy a helyzet dinamikusan változik, ezért komplexen kell kezelni a kérdést. A betegség terjedése mindenképpen óvatosságra int, de azt is látnunk kell, hogy a külföldi örökbefogadásokkal vagy a nyaralásokkal is behurcolható egy-egy betegség. Ezért is lényeges a rendszeres éves szűrővizsgálat, valamint a repellens (vérszívást megakadályozó) védekezés. Örülünk annak a nagyfokú, az európai régión belül kiemelkedő tudatosságnak, amely Magyarországot jellemzi, ennek köszönhetően meg tudunk birkózni az új betegségekkel is.” 

Idén a szívférgesség napján Dr. Bognár Lajos, az Agrárminisztérium élelmiszerlánc-felügyeletért felelős helyettes államtitkára, országos főállatorvos, Dr. Baji Balázs, klinikus, világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnoki ezüstérmes magyar gátfutó, Sziládi-Kovács Tibor, a Kutyabarát projektvezetője és Vranesics Csaba László, szúnyoggyérítési program szakértő is a jó ügy mellé állt. Mellettük Czippán Anett és Balázs László, a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat vezetője, Dr. Varga Orsolya, segítőkutya-kiképző és Nyíriné Kovács Marcsi, vakvezetőkutya-kiképző is hangsúlyozta a megelőzés fontosságát.

2019 június elejétől már elérhetők a Kutyabarát Magazin nyári példányai is, melyek külön balatoni térképpel kerülnek terjesztésre!

Keressétek partnereinknél – a magazin lelőhelyek listáját hamarosan megosztjuk Veletek!

Forrás: Kutyabarát.hu

Index kép: pexels.com