A kutyák az első gyerekek – esetünk a sürgősségi osztályon

A minap a kisfiammal a sürgősségi osztályon kötöttünk ki. Szerencsére nem történt nagy baj, de ahhoz éppen elég volt az eset, hogy szülőként átéljem azt a különös érzést, amikor egyszerre kell aggódni, gyors döntéseket hozni, és közben nyugodtnak maradni.

Miközben a vizsgálatra vártunk, váratlan felismerésem támadt. Egészen jól boldogulok. Nyugalmat sugárzok, a kisfiam mosolyog, jókedvű egy teljesen idegen környezetben. Hogy megy ez ilyen jól? Hiszen az első gyerekem, először vagyunk ilyen helyzetben.

Ja, nem.

Aki egyszerre kutyás és szülő, valószínűleg megkapta már, hogy a kutya az első gyereke vagy a „nagytesó”. Bár a hasonlatnak vannak korlátai, de van benne igazság. Sok családban a kutya évekkel a baba előtt érkezik, és gyerekszerepbe kerül. Gondoskodunk róla, etetjük, ápoljuk, orvoshoz visszük. És mire megszületik az első humán gyermek, a már számtalan olyan helyzetet átélünk, amelyben valaki más jólétéért, egészségéért és biztonságáért kellett felelősséget vállalnunk.

A mindennapokban bőven vannak olyan tapasztalatok, amelyek meglepően jól átültethetők egyik szerepből a másikba.

A kutyáim például megtanították, hogy vészhelyzetben a pánik nem segít. Amikor egy kutya megsérül, rosszul lesz, vagy sürgősen állatorvoshoz kell vinni, a gazda hamar megtanulja, hogy az első feladat nem az ijedtség átélése, hanem a helyzet felmérése. Mi történt? Mennyire súlyos? Mi a következő lépés? És mivel szavakkal nem tudjuk elmagyarázni, hogy mi fog történni, de minden rendben lesz, kénytelenek vagyunk megtanulni valahogy „sugározni” ezt. Hogy ahol mi ott vagyunk, ott a kutyánknak nincs oka aggodalomra.

A sürgősségin ugyanez a gondolkodásmód segített. Nem azért, mert nem aggódtam a kisfiamért, hanem mert közben tudtam, hogy most nekem egy stabil sziklának kell lennem.

A kutyák megtanítják, hogy az orvosi beavatkozásoknál sokszor a mi viselkedésünk határozza meg, mennyire lesz stresszes a helyzet. Ha egy gazda ideges, feszült vagy kapkod, a kutya gyakran még nyugtalanabb lesz. Ezért tanuljuk meg fokozatosan a nyugodt jelenlétet: azt, hogy lehet egyszerre aggódni és mégis biztonságot sugározni.

Ugyanezt próbáltam tenni a kisfiam mellett is. Nem eljátszani, hogy minden rendben van, hanem azt mutatni, hogy ő nyugodt lehet, hiszen ott vagyok.

A kutyás évek során az ember azt is megszokja, hogy az egészségügyi ellátás része az életnek. Oltások, vizsgálatok, kisebb-nagyobb sérülések, gyógyszerezések, kontrollok. Olyan helyzetek, amelyekhez alkalmazkodni kell, amit úgymond „muszáj”, még akkor is, ha nem kellemes. Megtanuljuk, hogy egy kellemetlen beavatkozás néha szükséges, és hogy a rövid távú kellemetlenség hosszú távú segítséget jelenthet.

Talán ezért éreztem magam kevésbé elveszettnek a kórházi környezetben, mint vártam volna.

A legfontosabb tanulság azonban mégis az volt, hogy a gondoskodásnak vannak olyan alapjai, amelyek függetlenek attól, hogy kutyáról vagy gyerekről van szó. Figyelni valaki jelzéseire. Észrevenni, ha valami nincs rendben. Képviselni őt, amikor ő maga még nem tudja elmondani, mire van szüksége. És éreztetni, hogy bízhat bennünk, neki semmi oka aggódni, hiszen mi ott vagyunk és megoldjuk.

A kutyás életben sokszor azon van a hangsúly, hogy mi mennyi mindent tanítunk a kutyáknak. De néha egy-egy váratlan élethelyzetben kiderül, hogy igazából ők is nevelnek minket.

És én a sürgősségi váróban ülve nagyon hálás voltam ezért.