„A kutyák segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz, a lelkünkhöz”
Interjú Barabás Évivel
Barabás Évi nemcsak ismert és elismert műsorvezető és szerkesztő, de legendás kutyabarát is. Hugó kutyája többször feltűnt már a Fókusz stúdiójában is, Évi volt a Kutyabarát Balaton kampány nagykövete és az Év Kutyabarát Helye díjátadó háziasszonya többször is. Bátran állíthatjuk, szinte bármire kapható, ha kutyákról van szó. De vajon honnan ered a kutyák iránti rajongása? Milyen volt a kutyatartás régen és most, hogy élte túl kutyái elvesztését, és mit adnak neki a négylábú szőrmókok? Többek között ezekről beszélgettünk Évivel.
Kezdjük is azonnal a gyerekkorodnál, hogyan kezdődött a kutyák szeretete, és mikor kerültél hozzájuk közel először úgy igazán?
Az a fajta gyerek voltam, aki megőrült a kutyákért. Nem tudom megmondani, honnan jött ez a vonzódás, de már egészen pici koromban imádtam őket, talán még a Jézuskától is kértem kutyát karácsonyra. Kis településen, Bonyhádon születtem és ott is nőttem fel, egy nagy udvarban sok szomszéddal és szomszédgyerekkel. A mellettünk lévő faluban a nagyszüleimnél mindig volt kutya, az az igazi falusi, láncon tartott házőrző. Bogár, Muki és hasonló nevű puli vagy németjuhász-félék. Esőben, sárban, hóban kint az ól mellett. Félelmetesnek látszottak, nagyon sajnáltam őket, alig vártam, hogy odamehessek hozzájuk és simogassam, vakargassam őket. Nagyszüleim esténként, amikor a baromfikat elzárták, gyakran szabadjára engedték az éppen aktuális házőrzőt, aki egész éjjel figyelhette a rókákat. Aztán vagy hazajött vagy nem. Számomra az volt a legnagyobb boldogság, ha én is elmehettem szabadon a kutyával és a nagybátyámmal a közeli erdőbe. Ezek a házőrzők azt hiszem annyira hálásak lehettek a szabadságért és figyelemért, hogy emlékeim szerint tökéletesen viselkedtek.
A másik varázslatot a bonyhádi vásártéren éltem meg. Hétvégenként néhány ember vonult ott fel német juhászkutyákkal, akik különböző feladatokat hajtottak végre. Emlékszem, ott álltam elbűvölve, nagyjából óvodás korú lehettem és nem értettem, hogyan értik ezek a kutyák, hogy mit akarnak tőlük az emberek és az emberek hogyan képesek megértetni velük, hogy ők mit akarnak tőlük? Annál nagyobb boldogságot, mint ez az összhang ember és kutya között, nem tudtam akkoriban elképzelni.
Korai rajongásod ellenére viszonylag későn sikerült elérned, hogy kutya kerüljön a családba. Mik voltak a kifogások, és végül hogyan érkezett meg az életedbe a legelső négylábú szerelem?
Általában a szomszédokra hivatkozva utasították el mindig a kutyakérdést a szüleim, a nagy közös udvarban ez teljesen elfogadható indoknak tűnt nagyon sokáig. A lakásban tartás akkor még nem volt opció. Egyébként nemcsak kutyát szerettem volna, hanem egy kiscsikót, akivel együtt nőhetünk fel. Ezzel kapcsolatban a szüleim tettek egy könnyelmű ígéretet, ha tele lesz a malacperselyem megvehetem a tűzifát hordó bácsi lovát. A persely tele lett, a lovat persze mégsem vehettem meg. Ez volt életem első nagy csalódása. Később megmentettünk egy macskakölyköt a húgommal és a kis vörös cica, Rozsdás lett az első velünk élő, saját állatunk. A szobánk falán viszont továbbra is gyűltek a kutyás poszterek, anyuval minden új kutyás képeslapot megvettünk, és még külföldről is kaptam jó sokat. A gyűjteménynek ma is csodájára járnak a gyerekek. Azt hiszem a szüleim sokáig bölcsen, tudták halogatni, hogy legyen kutyánk. Természetközelben nőttek fel, nagyon jól tudták, hogy ha egy gyerek kutyát kap, az nagyrészt a felnőttek gondja és felelőssége lesz, mintha egy harmadik gyerek érkezne a családba, akiről mindig gondoskodni kell.
Aztán amikor gimnazista lettél, váratlanul gazdi lettél.
Igen, anyu váratlanul hazaállított egy dobozzal, amiben egy apró kölyökkutya volt. A kolleganője megzsarolta, hogy ha nem viszi haza, akkor ott fog elpusztulni, mert sorsára hagyja. Így lett az első kutyánk Vakarcska, a tacskó. Imádtuk, sokat foglalkoztunk vele, de persze a szüleim voltak igazából az állandó, felelős gazdik.
Volt akkoriban olyasmiről szó, hogy felelős és helyes állattartás?
Szóba sem került. A felelős állattartás kifejezés nagyon mai, pár éve a közgondolkodás, a köznyelv része. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a nagyszüleim, ahogy a szüleim is tisztelettel, szeretettel gondoskodtak a haszonállatokról, a természet részeként éltek, azt használva, építve és nem kizsákmányolva. A kutya- és macskatartás leginkább a városi környezetben változott meg nagyon. Azt hiszem, nevezhetjük forradalmi változásnak, ami az elmúlt évtizedben történt Magyarországon a kutyával való együttélésben. Minden szempontból. Óbudán például már több kutya van, mint gyerek. A döntéshozóknak, a gazdaság szereplőinek is tudomásul kell ezt venni. Egyre több szálloda, vendéglátóhely nyit a kutyások felé, egyre inkább észreveszik, hogy ez egy fizetőképes nagy közösség és érdemes velük foglalkozni. A felelősség mindannyiunk oldaláról megmutatkozik, a kutyások részéről is. A Kutyabarát.hu kakitündér kampányát ezért is tartom hihetetlenül fontosnak. Mert nem lehet úgy élni, hogy a városok utcái bűzlenek az ott felejtett csomagoktól. Ha egy gazdi felelőtlenül ott hagyja, azzal nem csak annak okoz bosszúságot, aki szagolja, vagy belelép. Az amúgy is törékeny kapcsolatot teszi tönkre, a még meglévő távolságot mélyíti kutyások és nem kutyások között.
Ahogy a kutyátlan emberek sem egyformák, úgy a kutyások sem azok, de hinnünk kell benne, hogy mindenki képes a fejlődésre, változásra. Ezért fontos a folyamatos párbeszéd és edukáció.
Most nagyon őszinte leszek, Picur kutyámmal az elején én sem szedtem össze a kutyakakit mindenhol. Mert valahogy vidéken máshogy éltünk a kutyával. Ma már viszek magammal egy palackban vizet, ha a városba megyünk, és nemcsak összeszedem, de még fel is locsolom, ha olyan helyre sikerül.
Vakarcs volt az első nagy kutyás veszteséged.
Vakarcs egyik kölyke, Golyóka még sokáig velünk volt szerencsére. Az anyja akkor halt meg, amikor nyári diákmunkásként Stuttgartban takarítottam egy kórházban. A keresztapáméknál laktam és egyik éjjel Vakarcska ugatására riadtam. Nem tudtam visszaaludni. Másnap délután kaptam a hírt, hogy meghalt. Hosszú levélben búcsúztam tőle, az összes közös élményt felidéztem, sírt az egész család, amikor elolvasta. Jóval később vesztettem el a szüleimet, mégis utánuk, Picur kutyám halálakor éreztem a teljes összeomlást. Mintha a kutya elvesztésével zuhant volna rám a magány érzése, mintha mindenkit gyászoltam volna egyszerre. A gyászt nehéz megélni, sok szempontból tabu még mindig nálunk, akit veszteség ért gyakran érezheti úgy, hogy egyedül marad a fájdalmával. A környezete sokszor tanácstalan, senki sem tudja hogyan és mit beszéljen a másikkal, miközben gyakran csak az értő, elfogadó, tapintatos meghallgatás is elég lenne. A kutya, az imádott társállat elvesztése utáni érzésekkel, fájdalommal talán még kevésbé tud mit kezdeni az, akinek nincs ilyen kötődése.
Hosszú évek óta vagy a Magyar Hospice Alapítvány önkéntese, többször láttad már milyen szolgálatot tud tenni egy kutya.
Nagyon megrendítő, szép és fontos dolog, hogy a Hospice házban ott lehet a haldoklóval a kutyája. Sőt, hospice önkéntes kutyus is szokott „dolgozni” velünk. Hihetetlenül fontos, hogy ott legyen annak, aki vele élte le az életét. Fontos, hogy ne csak a barátok, családtagok, emberek legyenek velünk az út végén, hanem négylábú társunk is. A kutyákkal való találkozást egyébként minden kisiskolába bevinném, nem csak oktatási anyagként. Az élő, érző állatokkal való találkozásra helyezném a hangsúlyt. Szeretni tanulunk meg általuk. Édesanyám bőrdíszművesként gyerekeknek tartott foglalkozást, ahova vitte magával a következő kutyánkat, Golyófia Dömét. Az egyik gyerek állandóan bele akart rúgni, bántani akarta, mígnem anyu megkérdezte tőle, hogy miért nem simogatja meg inkább. Mire Pisti így válaszolt: „Miért, meg lehet simogatni?” Onnantól kezdve megosztotta még a tízóraiját is a kutyával, és egészen máshogy viszonyult hozzá. Megszelidítették egymást. Új ember született. Ezért tartom fontosnak a találkozást.
Mikor lett az első felnőttkori saját kutyád?
Vakarcs kölyke, Golyó még sokáig élt a szüleimmel. Mindig várt haza, úgy éreztem egyszerűen nem lenne vele szemben tisztességes, ha hazaállítanék csak egy másik kutya szagával is. Szerettem, fontos volt számomra, és megfogadtam, hogy amíg ő él, addig nem lesz másik kutyám, bár már minden feltétel adott hozzá, hogy lehessen. Miután Golyó 16 évesen elment, Picur teljesen véletlenül érkezett hozzám. Vendégségben voltunk egy családnál, akik befogadtak az utcáról egy vemhes kutyát, aki állandóan hozzám bújt, mellettem volt. Meg is jegyeztem vacsora közben, hogy ez a hálás kutya akar nekem adni egy kölyköt. A többi már történelem, így lett Picur, aki nemcsak az én életemet, de nagyon sok barátomét is megváltoztatta. Picur miatt van lakásban tartott kutyája az unokatestvéreméknek, a keresztfiam pedig már 3 tagú falkával él. Még a barátnőm is örökbefogadott egy csodagombócot, miután megismerte Picurt, pedig ő korábban átment az út túloldalára, ha kutyát látott. Picur vele születetten intelligens és okos volt. Ösztönösen jól viselkedett állatok és emberek mellett is, nagyon együttműködő, kedves természettel, és még babusgatni is lehetett. Talán lehetett volna terápiás kutya, ha elég tájékozott és felkészült lettem volna. Picur kölyke Hugó, a mostani kutyám, aki egészen más alkat, és lélek, mint az anyja. Pasi, vagyis ivartalanított kan. Kevésbé önálló és alkalmazkodó, viszont nagyon szeret tanulni, és labdamániás akár az apja.
Mennyi ideig voltál két kutya gazdija?
Éppen elég ideig ahhoz, hogy örökre falkás gazdinak érezzem maga. El tudom képzelni, hogy újra legyen több kutyám is, valamikor. Egyelőre Hugóé a terep nálunk. Ő is már 12 éves.
Szerinted mi a legjobb dolog a kutyás életben? Miért kell, hogy legyen kutyád?
Nyitva tartja a szívedet. Az emberek közötti kommunikációban nagyon hiányzik nekem az a fajta türelem és figyelem, amire a kutya képes. Ha kutyával mennék tartani szeretet-órát, vagy önismereti órát, akkor ez lenne a legfontosabb, amit átadnék. A kutyák képesek arra, hogy elfogadják, befogadják a környezetüket, és ne akarjanak rajta változtatni. Csak örülnek neki, ahogy van. A kutyák képesek szavak nélkül is figyelni egymásra és ránk, csupán jelzésekkel is tudnak egyértelműen kommunikálni, és ha figyelünk rájuk, pontosan értjük, mit szeretnének. Az ember megtanult beszélni, a szavainkkal mégis mennyi bajt és fájdalmat tudunk egymásnak okozni. KI tudjuk fejezni egyértelműen a gondolatainkat? Beszélünk egymással, egymáshoz, igazi nyitott befogadás, figyelem nélkül azonban csak félreértjük egymást. A szavak éppannyira megnehezítik az emberek közötti kommunikációt, mint amennyire megkönnyítik azt. A kutyák segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz, a lelkünkhöz, a lassabb, természetesebb élethez. A kutya és az ember közötti kapcsolat, semmihez sem hasonlítható. Két egymásnak idegen intelligencia megpróbál egymásra hangolódni, megismerni, megérteni, elfogadni, megszeretni, együttműködni – lehet, hogy a kutyák segítségével valahol a távoli jövőben még a földönkívüli intelligenciával is megszelidíthetjük egymást?
Az interjút készítette Bohata Krisztina (Kutyabarát.hu)
Fotók: Chikán Erika Fotográfus és Barabás Évi
