Lobogó vizslafülek nélkül már nem olyan jó futni

• Teljesen elképesztő és emberfeletti teljesítménynek tűnik, hogy valaki lefusson 245 kilométert. Hogy jut el valaki idáig? Hogy lesz valakiből ultrafutó? Nem is akármilyen, hiszen többször megnyerted a Spartathlont.

L.SZ.: Nem voltam nagy sportoló és nem is szerettem nagyon sportolni, tulajdonképpen csak 16 éve futok, 2003-ban kezdtem. Az első fiam születése előtt kezdtem el már kicsit mozogni, kocogni, de ez hamar véget ért,  mert veszélyeztetett terhes lettem.  Amikor a második kisfiam 2 éves volt, akkor már nagyon hiányzott valamilyen mozgás, hiányzott az érzés, amit a teljesítmény ad.  Nagyjából ekkor kezdtem el  komolyabban futni, a versenyek pedig ehhez képest nagyon hamar jöttek.  Augusztusban kezdtem el az edzéseket, és október 23-án már az első félmaratonomat futottam. Ez hatalmas távolság volt akkor számomra és ma is úgy gondolom, hogy óriási dolog, ha valaki lefut egy félmaratont.

Nem szeretem a telet és tudtam, hogy nem fogok futni télen, ha nem találok ki magamnak egy célt tavaszra. Így jött az első maraton ötlete. Heti kb. 40 kilométert futottam télen, és ebből aztán tavasszal meglett az első maraton. Négy hétre rá futottam még egyet, aztán nem sokkal rá még egyet. Ekkor terhes lettem a harmadik kisfiammal, amíg 1 éves lett nem indultam hosszú távú versenyen. Az első hosszabb táv egy 12 órás verseny volt, ahol nekem 6 órát kellett futnom váltóban. Életemben először futottam 6 órát egyben, és életemben először álltam a dobogó tetején ilyen versenyen. Aztán jöttek a következő kihívások, válogatott lettem 100 kilométeren, és ez már egy óriási dolog volt számomra. Éreztem egyértelműen, hogy jól megy az ultrafutás.
2006-tól 2010-ig rövidebb ultra távokat futottam, 12 óra, 100 kilométer. 2009-ben futottam egy olyan 12 órát, ami már 120 kilométer felett volt, ekkor gondoltam azt, hogy megpróbálom a 24  órát. Így jutottam el az ultrákig. Még ebben az évben futottam egy 24 órát, egy Ultrabalatont és egy Spartathlont. Az első 24 óra óriási pofon volt.

• Volt edződ, aki felkészített ezekre a versenyekre, vagy mindent a saját bőrödön tapasztaltál és tanultál meg?

L. SZ.: Az első 24 órás versenyre már volt edzőm. De 7 évig mindent a saját káromon tanultam meg. Nem voltak még futós fórumok, online közösségek, nem tudtuk mit kell enni, inni, nem is tudtunk  utánaolvasni semminek. Teljesen más világ volt.

• A Spartathlon mennyire volt nagy cél?

L.SZ.: Úgy gondoltam akkor, hogy ez nekem nem fog menni, tulajdonképpen rábeszéltek, hogy induljak. Aztán rájöttem, hogy minden csak addig extrém, amíg te magad nem csinálod meg. Én egy teljesen hétköznapi ember vagyok, van munkám, családom, gyerekeim, ha én meg tudom csinálni, akkor ez annyira nem extrém teljesítmény.

• Jó, de azért mégsem tudja mindenki, vagy bárki megcsinálni.

L.SZ.: De, egyébként majdnem mindenki meg tudja csinálni! Csak irdatlan munkát kell beletenni. Hosszú évek alatt, heti 16-17 óra edzéssel igenis elérhető cél. 2011-ben megnyertem, ezután még kétszer nyertem és kétszer voltam harmadik. Akkor kezdtem extrémebb versenyek után nézni. 2017-ben pedig elindultam a Badwateren.

• A Badwater-t a világ legkeményebb futóversenyének tartják az extrém körülmények miatt. 217 km a táv és a hőmérséklet átlag 45 fok körül van. Készült egy film erről a versenyedről Halálvölgy címmel, amelyet miközben néztem többször is felmerült bennem két kérdés. Az egyik, hogyan lehet képes erre egy ember, a másik pedig hogy miért választja valaki ezt a poklot önként?

L.SZ.: Azért, mert meg tudod csinálni! Megmutatod magadnak, hogy képes vagy rá, hogy fel lehet rá készülni. Közben nyilván éreztem, hogy nem jövök ide vissza többet, de a végén az érzés, hogy megcsináltad, mindent megér. Az 50 kilogrammos testsúlyommal 75 liter folyadékot ittam meg a verseny alatt. Orvosként tudom, hogy ez milyen veszélyt jelent a szervezetre és nagyon oda kell figyelni erre. De kellenek ezek a célok. Hogy valamivel kelj és feküdj, hogy valamiért nap mint nap tegyél, mert ezek a megtett dolgok minden nap boldoggá tudnak tenni. Nem csak akkor, amikor lefutsz egy versenyt. Ez egy nagyon nagy élmény és sokat hozzátesz az élethez. Ezek nélkül nem az lennék, aki most vagyok.

• Három kutya gazdája vagy, akik a futótársaid is. Hogy kerültek a családba, tudatos választás volt a vizsla?

L.SZ.: Mindig imádtam a kutyákat, gyerekkoromban is nagyon szerettem volna. Aztán jöttek a gyerekek, fel sem merült a kutya, volt elég tennivalónk. Amikor a legkisebb már ovis volt, akkor elkezdtem pedzegetni otthon a kérdést. Az első kutyánk Maszat éppen 9 éve költözött be hozzánk. Fogalmam sem volt a kutyákról, jól el is rontottuk, nem tudtuk mit kell vele csinálni. Állandóan meglépett, napokkal később került elő, nagyon problémás kutya volt, de vele kezdtem el futni, és hamar rájöttem, hogy eszméletlen jó kutyával futni! Maszat viszont maximum 1 órát bírt, így jött az ötlet, hogy kell nekem egy vizsla. Nagykanizsától nem messze volt egy alom, elmentem megnézni és elvesztem. Egy hét múlva már haza is hoztuk. Marci egy hatalmas nyúl, 35 kg, gigantikus termet. Vele kezdtem el igazán sokat futni, a leghosszabb távja 80 kilométer volt a Vértesben.

• A férjedet már a második kutyára is nehéz volt rávenni, hogy sikerült a harmadikat is becsempészni a családba?

L.SZ.: Nagyon kemény harc volt, egy jó féléves könyörgés után aztán lett még egy vizslánk, Mangó. Hamar beilleszkedett a csapatba, ő is imád futni.

• Miért pont vizsla?

L.SZ.: Az elsőnél azért, mert tudtam, hogy szeret futni és kitartó. Aztán amikor lett Marci, akkor már a természetébe is beleszerettem, és nem volt kérdés, hogy a második is vizsla legyen.

• Mit adnak a kutyák a futásodhoz? Motiválnak téged? Jobb velük futni?

L.SZ.: Nem szeretek már nélkülük futni. Annyira megszoktam, évek óta velük futok. Nekik mindig van kedvük futni, három méterről repülnek be a csomagtartóba, ha indulunk edzeni. Egy  versenyen, amikor kint vagyok a sivatagban, sokszor oda kell képzelnem a kutyákat, hogy átsegítsenek a nehézségen. Lobogó vizslafülek nélkül már nem jó futni, nem ugyanaz. Nagyon sokat hozzáadnak a futáshoz, egészen más velük menni, mint egyedül. Egyszerűen más lett miattuk a futás, hozzátették azt a pluszt, hogy akiket szeretek, mindig ott vannak velem. Ezen kívül Marci biztonságot is ad a hatalmas termetével.

• Mennyit bírnak a kutyák?

L.SZ.: Mangót nem lehet megállítani. Egyszer mértem GPS-szel a heti teljesítményét, tudtam, hogy többet megy, mint én. Számomra is megdöbbentő volt az eredmény, amíg én 120 kilométert mentem, addig ő 160-at. Felszántja az erdőt.

• Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb? A legnehezebb versenyedre, vagy esetleg
  valamelyik másikra?

L.SZ.: Nem érzem azt, hogy bármelyikre különösen büszke lennék. Hál’ istennek van egy halom dolog az életemben, amire büszkébb lehetek bármelyik futós teljesítménynél. A srácaimra például sokkal büszkébb vagyok!

• Akkor máshogy kérdezem, melyik volt a legverejtékesebb verseny?

L.SZ.: Két hónapja futottam le a Bigfoot ultrát az Egyesült Államokban, azt hiszem ez volt életem legkeményebb versenye. 4 nap alatt 5 órát aludtam. 200 mérföldes táv, hatalmas szintemelkedések, mentálisan nagyon megterhelő volt. Sokat hallucináltam az alvásmegvonás miatt. Sokkal durvább volt, mint amire számítottam. Fejben és fizikálisan is teljesen bedarált. Más versenyeken vannak körülötted, ezen a versenyen teljesen egyedül vagy. Sokszor azt sem tudod, hogy hol vagy, a hallucináció miatt nem tudod, hogy a valóságban, vagy valahol máshol. Nehéz ezt elmagyarázni, nagyon kemény volt, de egyben izgalmas és hatalmas élményt adott.

• Fogorvosként dolgozol, van 3 gyermeked, 3 kutyád, motivációs tréningeket tartasz, és  mindemellett még felkészülsz ilyen elképesztő versenyekre is. Mondd, hogy csinálod ezt?

L. SZ.: Sok múlik a szervezésen, minden percem be van osztva. Most már nagyok a gyerekek, könnyebb így, de nyilván szükségük van rám más módon, fontos, hogy sok időt töltsünk együtt. Az estéim felszabadultak, mert nem kell már a gyerekekkel tanulnom, így most elkezdtem tanulni angolt és edzőképzésre is járok, mindig találok valami elfoglaltságot. A jó logisztika a titka mindennek.

Természetesen Szilvinél nincs megállás, extrém tervekből idén sem lesz hiány nála…

Az interjú először és teljes terjedelemben a Kutyabarát Magazin  2019. téli számában jelent meg.

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Fotók: Szász Norbert, Racing the Planet, Lubics Szilvia