A kutyaszar a vakok legnagyobb bosszúsága az utcán

Mint kutyabarátok, kötelességünknek érezzük továbbítani az üzenetet és teljes egészében egyetérteni vele. Egyben felhívni mindenki figyelmét arra, hogy amíg tele vannak a városok járdái, közterületei kutyák által otthagyott kakival, addig hiába küzdünk azért, hogy a társadalom elfogadja a kutyásokat, elfogadja a kutyákat egyenrangú városlakóknak. Csak mi, kutyások tehetünk erről és ellene!

Az origo cikke legyen mindenkinek egy kicsit motiváló is, hogy figyeljen oda környezetére, figyeljen oda másokra. A cikk egy vak ember mindennapjaiból ragadja ki a városban való, általa tapasztalt közlekedési nehézségeket.

Hogyan vezessünk egy látássérültet, hogyan szólítsuk meg, hogyan fogjunk vele kezet? Egy vak tanácsai.

Magyarországon a vakok és gyengénlátók száma pontosan nem ismert az adatvédelmi törvény és az önbevalláson alapuló felmérések miatt, becslések szerint 60-80 ezren lehetnek. Dr. Tolnayné Csattos Márta, a Vakok Állami Intézete elemi rehabilitációs csoportvezetője csaknem negyven éve foglalkozik látássérültekkel. Nyolc évvel ezelőtt egy betegség következményeként ő maga is elveszítette a látását. Arról kérdeztük, hogy milyen a város egy látássérült számára, mi az, ami megnehezíti a hétköznapi életét.

A kutyapiszok a legnagyobb bosszúság

Tolnayné szerint a látássérültek számára a legnagyobb bosszúságot az utcán hagyott kutyapiszok jelenti. A Budapest utcáira is oly jellemző figyelmetlenség látók számára sem jelent különösebb örömet, egy gyengénlátó számára viszont csaknem elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb belelépjen egybe, annak minden kínos következményével együtt. Ráadásul látássérültként eltávolítani is lényegesen nehezebb a piszkot a cipőről.

Az utcán további kellemetlen meglepetés lehet egy nyitva hagyott pinceajtó, az ideiglenesen kihelyezett reklámfelületek, táblák, sittes zsákok vagy lomok. Az utcai segítségnyújtással kapcsolatban – noha többnyire a jószándék vezérli a cselekvőt – sok a rossz példa. Bár a látássérültek többsége mindig örül a segítő szándéknak, vehemensebb gyengénlátók időnként indulatosan reagálhatnak a rosszul kivitelezett segítségnyújtásra, és ez az élmény akár el is veheti a próbálkozó járókelő segítő kedvét.

(a képen: egy párizsi plakát hívja fel a figyelmet a vakok nehézségeire a kutyakakik miatt)

Kínos helyzetek

A szakember szerint különösen kellemetlen a hétköznapi közlekedés során, amikor a látó járókelő siet, és nem tud vagy nem akar segíteni, de kiadja a feladatot egy másik járókelőnek úgy, hogy odarángat valakit és közli, hogy majd a kiszemelt járókelő segíteni fog. Ez kínosan érinti a látássérültet, hiszen akarata ellenére ráncigálták bele a szituációba a másik járkelőt, ráadásul nem is biztos, hogy szükség van segítségre.

Hasonlóképpen zavaró, amikor valaki messziről kiabál a látássérült számára nehezen értelmezhető utasításokat: például, hogy vigyázzon, ám az nem derül ki, hogy mire kéne vigyáznia. Általában nem szerencsés messziről kiabálni vakoknak, valós veszély esetén a legjobb, ha csak annyit mondunk, hogy Állj!, a többit ráérünk később megmagyarázni.

A bothasználattal kapcsolatban tudni kell, hogy a látássérült gyakran a környezet letapogatására használja, az ismert, fix pontok segítenek ugyanis a tájékozódásban, tehát nem feltétlenül kell nekiállni aggódni, amikor azt látjuk, hogy egy vak ember a botjával egy oszlopot, egy bódé szélét vagy egyéb utcai tárgyat tapogat.

Hogyan segítsünk egy látássérültet az utcán?

Budapesten és sok más városban a gyalogos- és járműforgalmat egyaránt a sietség és a túlterheltség jellemzi. A város zajos, ami látássérültek számára fokozottan zavaró, valamint számos terület hiányosan akadálymentesített. Amennyiben úgy látjuk, hogy látássérült társunk bizonytalankodik, bátran kérdezzük meg, hogy van-e szüksége segítségre. Ha nemleges választ kapunk, fogadjuk el, a segítséget soha nem szabad erőltetni.

Ha elfogadja a segítséget, akkor általában úgy a szerencsésebb, ha mi nyújtjuk felé a karunkat és a látássérült megkeresi, majd megfogja azt, de meg is kérdezhetjük, mit szeretne inkább, karolni vagy kart nyújtani. Ezek után elkezdhetjük a kísérést, melynek során mindig mi haladjunk kicsivel előrébb, soha ne toljunk magunk előtt látássérült embert.

Ha szűkületen, ajtón haladunk át, akkor is mindig mi haladjunk elöl, és mielőtt elkezdjük az áthaladást, tájékoztassuk szóban látássérült társunkat, hogy mi történik, hol vagyunk. Amennyiben lépcsőznünk kell, szóljunk mindig előre, hogy lépcső következik, mondjuk meg a lépcső irányát (azaz hogy felfelé vagy lefelé kell lépni), valamint egy pillanatra meg is állhatunk a lépcső előtt és a lépcsőzés végén is. Mozgólépcső esetén is természetesen ugyanezek a szabályok érvényesek, ekkor azonban különösen fontos, hogy a lépcső végéhez közeledvén figyelmeztessük a kísért személyt, hogy legyen ideje felkészülni a lelépésre.

Ha szóban próbálunk segíteni egy látássérültnek, győződjünk meg róla, hogy helyesen jelezzük-e a jobb és bal irányt: mindig a látássérült irányából határozzuk meg az oldalakat. Ugyancsak alapszabály, hogy a kísérés végeztével csak akkor hagyjuk magára a segített személyt, ha meggyőződtünk róla, hogy tudja, hol van, és hogy mi milyen irányban található.

Hogyan kommunikáljunk egy vak emberrel?

A nem látássérültekben gyakran felmerül, hogy látássérültekkel való beszélgetés során mennyire kell vigyázni a látást valamilyen formában magukban foglaló szókapcsolatokkal, kifejezésekkel. Sokan feszengenek az olyan kifejezésektől, mint például: meglátjuk, viszontlátásra, nézzük csak, lássuk csak… stb. Tolnayné véleménye szerint azonban ezek a kifejezések annyira beépültek mindennapjainkba, és jelentésük annyira eltávolodott a látástól mint érzékszervi funkciótól, hogy egyáltalán semmiféle rossz érzést nem kelt vakokban a használatuk, sokkal inkább kellemetlen, amikor érezhető a látó félen, hogy feszeng, és kínosan kerüli ezeket a szavakat.

A kommunikáció megkezdésekor felmerülhet továbbá, hogyan fogjunk kezet egy vak emberrel. Ki nyújt kezet kinek? Noha logikailag ésszerűnek tűnhet, hogy a látássérült fél nyújtsa először a kezét, hiszen a látó fél látja, hogy mit és hol kell megfogni, szakértőnk szerint a látássérült számára mégis az a kívánatosabb, ha a látó fél nyújt kezet, méghozzá a látássérült kezének finom megérintésével. Ezáltal elkerülhető az a nem ritka, és meglehetősen kellemetlen helyzet, amikor a látó fél vagy zavarában, vagy mert nem érti, hogy mi történik, nem fogadja el a felé nyújtott kezet.

 

Gullai Nóra
origo.hu

 

 

(kutyabarát.hu)