Kilenc boldog év

Egy kutya befogadása a lakásunkba, az életünkbe olyan, mintha egyszerre házasodnánk meg és vállalnánk gyereket. Már nem lehet olyan hévvel bulizni és kimaradni, napokra eltűnni valamelyik barátnőnkkel a városban, és még az utazást is sokkal több szervezés előzi meg, hiszen előbb megbízható embert/helyet kell találni a négylábúnak. A kutya átír mindent, de néha erre az átírásra nekünk van nagyobb szükségünk. Ilyenkor talán nem is mi, hanem későbbi társunk keres magának gazdit, valakit, akinek egycsapásra megváltoztathatja az életét.

Beregi Tamás regényének főhőse, a harmincon túli Bertram szinte kéri, hogy valami vagy valaki változtassa már meg végre a kiégés felé araszoló életvitelét. Legtöbbször hajnalban ér haza a bulikból, gyakran részegen, délben kel másnaposan, és így tovább, újra és újra, miközben nyugdíjas szülein és a vasárnapi ebéden kívül nincs biztos pont az életében. Laza kocsmabarátságok és szerelmek tarkítják az útját. És még egyéb „társait” is elveszíti: a törpepapagáj kirepül az ablakon, az ékszerteknőc éhen hal az ismerősöknél, amíg ő külföldön van, a macskája pedig egyszerűen átpártol a szomszédasszonyhoz, és már csak piszkítani jár a lábtörlőjére. Ne szépítsük: Bertram élete kész csőd.

Pedig lenne miből építkezni. Egyrészt nosztalgiával tekint vissza azokra az időkre, amikor még Samuval, az óriás schnauzerrel együtt voltak fiatalok és boldogok. Másrészt hősünk messze nem tehetségtelen: a képzőművészetben és az irodalomban is lenne helye, hiszen rajzol és ír, és nem is rosszul. A régóta érlelt nagy műve, a szerényen Magnum Opusként emlegetett verses regénye is csak arra vár, hogy végre időt szánjon rá és befejezze.

Ám ehhez elő kellene kotornia magából a régi alkotókedvet, félretenni a megkeseredettséget. Remekül megírt vitriolos rész, amikor a kéziratot megmutatja az ország legnagyobb könyvkiadójánál dolgozó főszerkesztőnek, aki kiselőadást tart arról, hogy milyenek a mai sikeres könyvek a slamköltősztártól az erotikus thrillereken át az életvezetési tanácsokig. Nem csoda hát, ha Bertram azzal a meggyőződéssel jön el a találkozásról, „hogy itt vége nemcsak a művészi karrierjének, de az életének is”.

Aztán mentő ötlete támad: mi lenne, ha örökbe fogadna egy kutyát. Az ötletet lázas keresés követi a menhelyek honlapján, majd a helyszínen is, de egyik sem tetszik meg neki. Ám egy nap megpillantja Lulut, a kis méretű keveréket, akinek az egyik szeme barna, a másik pedig kék. Szerelem első látásra. Miután átmegy az örökbefogadás tesztjein – a kutya látogatása leendő lakhelyén, próbasétáltatás –, Lulu beköltözik hozzá. (Arról, hogy mi mindent érdemes megfontolni, amikor egy menhelyről magunkhoz vesszük leendő társunkat, érdemes elolvasni Laura Vissaritis könyvét. Itt írtunk róla. És akit az érdekelne, hogy a kutya milyen nyomot hagyott az ember történelmében, művészetében, mítoszaiban, akkor a VAU című könyvet ajánljuk fellapozni. Erről itt olvashat.)

Persze ahogy az lenni szokott, a kutyatartás sem fenékig tejfel. És bizony Bertram is számos hibát elkövet: az első alkalommal, amikor a szőnyegre pisil, elfenekeli Lulut, aki a farkát behúzva iszkol be az ágy alá, és ott lapul remegve. A fenyítés előhozta belőle rövidke előéletét, amikor hajléktalanok között élt, és nem egyszer bántották. Beregi könyve azért is igen felemelő és megkapó, mert őszintén beszél ezekről. Arról, hogy Bertram kétszer is ottfelejti a kutyát: egyszer a posta, egyszer meg az uszoda előtt köti ki, és megy el nélküle. Aztán egy féléves ösztöndíj miatt kell a szüleinél hagynia Lulut. Mindannyiszor iszonyú lelkiismeret-furdalás az ára a feledékenységnek és a kényszerű döntésnek. Lulu végül gyökeresen megváltoztatja Bertramot, aki pedig benne egy kétlábú társra talál, befejezi a művét, és valódi boldogság köszönt be az életébe. Ám végül mindezt beárnyékolja egy tragédia, amelyre nincs gyógyír…

Az Egyszer egy kutya egyszerre Lulu regénye, az önmagát, alkotókedvét és a sikert is megtaláló Bertram átalakulásáé, illetve arról is mesél igen finom eszközökkel, hogy a nagy nehezen megtalált idill mennyire törékeny. Milyen sokat lehet nyerni egy négylábú társsal, és mi mindent lehet veszíteni. Arról ír pontos és gazdag, önreflexiókkal személyessé tett nyelven, hogy kutya és a gazdája közötti kapcsolat éppoly meghatározó lehet, mint életünk bármely viszonyulása barátokhoz, nőkhöz, rokonokhoz. Sőt: bizonyos szempontból egy kutya barátsága mélyebben és teljesebben érint meg minket, hiszen ritkán tapasztalunk ilyen feltétel nélküli, önzetlen odaadást és hűséget.

Nagyon kellett már egy igazi kutyás regény a magyar irodalomnak. Talán Fekete István Bogáncsáig kell visszamenni ahhoz, hogy hasonlót találjunk pedig – ahogy ezt Beregi műve is bizonyítja – igen nagy lehetőségek rejlenek benne. Hiszen ennek révén hitelesen tud beszélni az új generáció útkereséséről és megrekedéséről, az alkotás nehézségeiről és a sikerhez vezető útról, illetve hogy miként élhetjük meg a veszteségeinket és találhatjuk meg az örök élet titkát.

Beregi Tamás regénye, kiegészítve Kumi Obata, a Tokióban élő illusztrátor elegáns és éteri rajzaival, remek olvasmány a szó legjobb értelmében. Fel- és megráz minket, de arra is képes, hogy végül bölcs belenyugvással rakjuk le.

BEREGI TAMÁS legutóbbi művei: Noctambulo; Pixelhősök; Egyetleneim.

(x)

(Kutyabarát.hu)