Csak a játékos kutya a jó kutya?
A kutyások körében van egy nagyon félreértelmezett irányzat, ami arról szól, hogy az a kutya a legjobb, amelyik nagyon pörög a labdáért vagy más apportért. Az évek alatt nagyon sokszor hallottam tapasztalt kutyások szájából, hogy ez vagy az a kutya mehet a levesbe, mert nem őrül meg a labdáért. De biztos, hogy ez így van jól? Tényleg az a jó, ha az amúgy is megfelelő apportkészséggel rendelkező kutyát már kicsi korától arra tanítunk, hogy megőrüljön a labdáért?
Ha józanul gondolkodunk, akkor fel kell ismernünk, hogy ez inkább káros, mint hasznos. Amikor kutyázni kezdtem, nekem is ezt tanították és jó pár kutyát neveltem így. Azok a kutyák, akiket ebben a felfogásban tanítunk, azt gondolják, hogy a labda mindig csak az övék, ezért például ha meglátnak egy másik kutyát játszani, akkor szó szerint megőrülnek. Úgy gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy ész nélkül pörögjenek a kutyák a labdáért, hanem hogy az apportkészséget olyan irányba fejlesszük, amire éppen az adott kutyának szüksége lesz a munkája során vagy a versenyeken. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy a kutyának ne a labdáról szóljon az élete. A labdázás legyen egy különleges valami, ami nem állandóan elérhető, csak különleges helyzetekben. Amióta rájöttem, hogy a labdával pörgetés nem jó, azóta igyekszem minden kutyánknak megtanítani, hogy nem mindig az övé a labda, például három eldobásból, legalább egyszer helyben kell maradnia és én megyek el a labdáért, vagy miközben ő helyben marad és dobálom a labdát a kezemben.
Természetesen motivációs eszközként is használok labdát engedelmességi feladatok tanításához, de kizárólag váltakozva a jutalomfalatos motiválással, illetve azt is megtanítom, hogy a labdáról vissza tudjanak váltani jutifalatra. Amikor engedelmességi feladatok gyakorlásakor labdával motiválunk és jutalmazunk, nem az a lényeg, hogy a kutya egy sikeres feladat után ész nélkül rohangáljon a labdával, miközben rágcsálja, hanem, hogy egy rövid időre megkapja, és azonnal visszahozza, hogy folytathassuk a gyakorlást. A tréning végén sem kifulladásig szoktunk labdázni, hanem három-négy dobás után, megkapják a “vége” vezényszót és a labdát eltesszük. Ettől lesz a labda különleges számára, hogy nem nem mindig elérhető. Attól nem különleges, hogy állandóan látja, állandóan birtokolja, rágcsálja, stb.
És hogy mennyire nem igaz, hogy amelyik kutya nem pörög, mehet a levesbe…. Scotti, a gyönyörű ordas német juhászom tavaly szeptemberben került hozzánk, előtte két hónappal, kb. nyolc hónapos korában valaki kitette egy kocsiból egy menhely előtt és továbbhajtott. Valószínűleg azért tették ki, mert nem pörgött eléggé a labdáért. Amikor hozzánk került és eleinte labdázni akartam vele, elfutott a labdáért, felkapta majd mielőtt visszaért hozzám ledobta a labdát és hátracsapott füllel, sunyítva jött hízelegni. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy mivel nem pörgött eléggé a labdáért, kényszerítették a labdázásra. Három hónap után aztán elkezdett játszani velem, de soha nem erőltettem semmit. Már szívesen ment a labdáért, de még sokáig nem merte odahozni. Aztán apránként fejlődött és kb. hat hónap után már tökéletesen apportírozott. Mindig higgadtan szemléli, ha más kutya játszik és nyugodtan dobálhatom előtte a labdát közömbösítés céljából. Minden szempontból nagyon tehetséges kutya és ha “munka” van, nagyon tud pörögni. Lehet, hogy valaki a “levesbe” szánta, mert nem pörgött ész nélkül, én viszont jelenleg IPO-ra készülök vele…
Bizonyára a “nagy” tapasztalt kutyások most csúnyákat gondolnak rólam, mert egy régi, szerintük bevált módszerről írtam negatív dolgokat. De mint mindig, most is leírom, nem szándékozom senkit semmiről meggyőzni, csupán leírom saját tapasztalataimat. Még csak annyit, hogy szerintem nem lehet kutyázni egy módszerrel, egy kutyásnak minél több módszert és kutyás sportot meg kell ahhoz ismerni, hogy mindig tudja a legjobb megoldást…
Pirka Ildikó
(kutyakiképző)
(Kutyabarát.hu)
