Halál – kísérők, 3. rész
Nem mindenki hiszi, hogy a földi maradványok közelsége jobban a közelünkben tartja szerettünk emlékét. Van, akinek elég, ha emlékezik, de van, akinek fizikai való kell, hogy érezze: nem veszítette el teljesen a társát.
Varga Balázs édesapja nyomán szinte belenőtt a kisállattemető üzemeltetésébe. Egy szolgáltatást nyújt, amire bizonyos embereknek szükségük van: egy helyre, ahol biztonságban, nyugalomban tudhatják azt, aki megérdemli. A megszámlálhatatlan kereszt mind egy-egy lelket jelöl, akiknek gazdájuk, és a hely is őrzi az emlékét.
Nehéz volt beleszokni?
Fiatal koromban furcsa volt, aztán rájöttem, hogy a sors ezt adta nekem. Szeretem, legalább nem sablonos. Most már, mondhatom, hogy mindennapossá vált a munkám furcsasága az életemben. Nekem is van több kutyám, maximálisan át tudom érezni, de ha mindent magamra vennék, hamar tönkremennék pszichésen. Saját állataim is vannak itt.
Elsőként nyitottatok meg Magyarországon?
Úgy tudom, egész Kelet-Európában ez volt az első. Már idestova húsz esztendeje van nyitva. Nem volt egyszerű: körülbelül húsz vagy huszonöt féle szerv kellett hozzá, hogy meg tudjuk nyitni: a tűzoltóságtól kezdve minden. Az emberek először nem értették, nem tudták elképzelni, mi ez: azt hitték, hogy dögtemető.
Milyen a gazdák hozzáállása a temetés után? Járnak ki például ápolni a sírokat?
Egy bizonyos réteg, körülbelül három-négy százalék az, aki rendszeresen kijár. Valaki minden héten, valaki csak havonta-kéthavonta. A legnagyobb része esetleg halottak napján, karácsonykor vagy egy évben maximum egyszer-kétszer jön. De van olyan is, aki a temetéssel úgy érzi, lerótta a kegyeletét, és soha többet nem jár erre. Nekem semmi gondom ezzel, legalább az az emberség megvolt benne, hogy méltó módon vett tőle búcsút, és nem dobta ki a kukába vagy az út szélére.
Volt olyan kliensünk, aki a költözéskor keresett meg bennünket: kimentünk, exhumáltuk az állatát, és kihoztuk ide a temetőbe. De olyan is előfordult, hogy aki itt, nálunk temettette el, amikor panelházból sikerült kertes házba költöznie, akkor a csontokat innen vittük el, és ott, az új ház kertjében temettük el újra.
Gondolom, a sok kutya mellett más állatoktól is búcsúztak már itt a tulajdonosok.
Vadászgörény, hörcsög, papagáj, galamb, teknősbéka, minden van. Egyszer, mikor még édesapám volt itt, egy férfi egy kisebb dobozt hozott magával. Egy kis, feketés kéz lógott ki belőle, úgyhogy apám természetesen ragaszkodott hozzá, hogy belenézzen, nehogy valami élő legyen benne, akár egy csecsemő. Akkor vette észre, hogy egy kis majom volt.
Láttam egy lópatkót az egyik síron. Hogy kerül ló a kisállat-temetőbe?
Azt még édesapám engedélyezte. Sokan azt hihetik, hogy biztos egy híres versenyló tulajdonosa volt, aki így döntött, pedig nem. Egy kis öregember hívta fel édesapámat. Azt mondta, az öreg igás lova nagyon beteg. Lassan el fog menni. Nagyon szerette, a ló nagyon sok pénzt keresett neki, sokat köszönhet neki, így meg akarja adni neki ezt a végtisztességet. Így került ide az első, azóta egy versenyló is „befutott” közénk.
Sőt, még fehér tigris is van a temetőnkben. Az Amerikai Egyesült Államokból jött egy cirkuszos csapat, és szerencsétlen tigrisek olyan vadhúst kaptak itthon, amit söréttel lőttek ki. Ólommérgezésben meghalt a hím és a nőstény is.
(Kutyabarát.hu)
ViNyL