Ki írta, és mikor a Szivárványhíd című verset?
Sok gyászoló gazdi talált már vigaszt a „Szivárványhíd” című vers soraiban. Ez egy egyszerű, rövid szabadvers a gazdájukat a túlvilágon váró kedvencekről. Ugyanakkor, talán nincs olyan gazdi, aki végig tudja olvasni meghatottság, esetleg könnyek nélkül. Annak ellenére, hogy talán ez a valaha írt leghíresebb állatokról szóló költemények egyike, a költő kiléte évtizedekig rejtély maradt. Egészen addig, amíg Paul Koudounaris író és történész fel nem kutatta a vers mögött álló tollat.
A skót Edna Clyne-Rekhy (akkor még csak Clyne) 19 éves volt, amikor 1959-ben meghalt labrador retrievere, Major. Édesanyja tanácsára a kutya halálát követő napon papírra vetette az érzéseit. Nem volt benne tervezés, nem szeretett volna maradandót alkotni. Egy interjúban a National Geographic-nek úgy fogalmazott: „Egyszerűen átfutott a fejemen, olyan volt, mintha a kutyámhoz beszélnék. Majorhoz beszéltem.”
A vers egy rétről szól, „a mennyországnak ezen az oldalán” van. Az elhunyt kedvencek itt játszanak egészségesen és boldogan, amíg várják, hogy gazdájuk csatlakozzon hozzájuk. Amikor eljön az idő, azok az állatok, akik meglátják a gazdájukat, odaszaladnak hozzá, és együtt mennek át a Szivárványhíd túloldalára, ahol örökké együtt lehetnek.
A „Szivárványhíd” kifejezi azt az erős köteléket, amely gyakran létezik egy ember és állata között. Legyen az kutya, macska, ló vagy bármilyen más állat. A vers népszerűségét részben teológiai homályossága adja, ami lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb vallású és hitű emberek is saját elképzelésükben értelmezzék. Maga a szivárványhíd az északi mitológiából ismert Bifröstöt idézi.
Edna Clyne-Rekhy verse azonban bármely felekezethez tartozó gazdinak vigaszt nyújthat. Mivel éppen abban a fájdalmas, ugyanakkor megnyugtató érzésben osztozik, hogy ugyan állataink eltávoznak az életünkből, de a szívünkben mindig velünk maradnak.