Eutanázia, a legnehezebb döntés – előtte, közben, utána – 2. rész
A legtöbbünk életében elérkezik az a nap, amikor meg kell hoznunk a döntést. Az eutanázia témája nem egyszerű, hiszen ilyenkor arról döntünk, hogy kutyánk élete folytatódjon tovább, vagy véget érjen. Ez pedig elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy valaki, aki talán mindenkinél közelebb áll hozzánk, megszűnik létezni. A cikk első részében a halálról és a halállal való szembenézés nehézségéről írtunk, a következőkben az eutanázia felé vezető útról lesz szó.
Ahogy a társállatok családtaggá válnak, párhuzamosan változik az is, ahogy az állatorvosok kezelik a halál és az ahhoz vezető út kérdését. Szerencsére, az állategészségügyben van választásunk, hogy a méltóságot az élet mindenáron történő meghosszabbítása elé helyezzük. Ahogy a fájdalomcsillapításnak is hatékony eszközei állnak rendelkezésre. És, természetesen, az eutanázia.
Van választásunk
Az eutanázia egy lehetőség. Nem teszi könnyebbé számunkra a kutyánk elvesztését. Nem lesz jobb utána, és nem csillapítja azt az űrt, ami hátramarad. Az eutanázia nem rólunk szól. Hanem arról, hogy megállíthatjuk a szenvedést, elvehetjük a fájdalmat, amikor már tudjuk, hogy nincs visszaút. Az állatot kezelő állatorvos és a gazdi közös mérlegelésének eredménye, hogy jókor hozzuk meg a döntést. Akinek volt már hasonlóban része, az tudja, hogy eljön az a pillanat, amikor a kutyák készek elmenni – készek arra, hogy az életüknek vége legyen. Ennek orvosi, az állat állapotában megfigyelhető jelei vannak, amelyet az állatorvos érzékel. Illetve érzelmi, az emóciók szintjén, az állat kommunikációjában megnyilvánuló változások is jelzik. Ezt a gazdik látják. Talán, csak, nem akarjuk látni. Hiszen tudjuk, hogy ha megtörténik, akkor az végleges, visszafordíthatatlan. Elveszítjük őt. És ezt kimondani szívszorítóan nehéz.
Vissza akarjuk tartani, hogy még velünk lehessen. Pedig ezzel csak a haláltusáját nyújtjuk meg. De az élet elvesztése, az, hogy mindenáron meg akarjuk hosszabbítani, nagyon emberi. Ahogy a bevezetőben is írtuk, nem tudjuk elengedni. Egyrészt azért, mert nem tudjuk, mi vár ránk a halál után, és ez félelmetes. Másrészt pedig azért, mert tudjuk, hogy a szerettünk halála annak az iszonyatos fájdalomhullámnak a kezdete, ami a mélybe ránt és ott tart, amíg ki nem tudunk evickélni belőle. Magával ragadja a szívünk egy darabját, és már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Az, amit a halál elvesz tőlünk, soha, semmi sem fogja tudni pótolni.
Nem csoda hát, hogy halogatjuk a döntést, és kapaszkodunk az utolsó szalmaszálba. Ugyanakkor, ezzel éppen annak okozunk felesleges és elkerülhető szenvedést, akit a legjobban szeretünk. Ideje van az elmúlásnak. Vegyük észre, és hallgassunk a belső bölcsességünkre.
Folytatjuk…
Szalay Adél / Kutyabarát.hu
Képek: Photo by Boys in Bristol Photography: https://www.pexels.com/photo/back-view-of-an-elderly-man-walking-with-his-dog-on-seashore-11725643/; Photo by Plato Terentev: https://www.pexels.com/photo/crop-woman-caressing-cute-dog-with-fluffy-fur-6166214/; Photo by Pixabay: https://www.pexels.com/photo/golden-retriever-greyscale-photography-159492/; Photo by Ylanite Koppens: https://www.pexels.com/photo/grayscale-photography-of-dog-2479241/