Miért ugatnak a kutyák?
Az, hogy miért ugatnak a kutyák, már régóta foglalkoztatja az embereket. Sokan meg is fogalmazzák véleményüket, például amikor a szomszéd Morzsi éjszaka éberen felügyel.
Mi most nem a közvetlen okokra, hanem inkább evolúciós távlatokra tekintenénk vissza. Az ugatás ugyanis rendkívül érdekes. Egyrészt, mivel tudjuk, hogy a kutya az első háziasított állat, aki számos tulajdonságában alkalmazkodott az emberrel való léthez. Például megtanult olvasni a kézmozdulatainkból, tudja követni, hogy hová nézünk és azt is tudja, hogy látjuk-e ha rosszalkodik vagy nem. Egy ennyire intelligens lénytől joggal elvárható lenne, hogy ne tegyen olyat, amivel bosszant, idegesít minket, sőt, egyenesen az agyunkra megy. Az ugatás pedig ilyen.
Másrészt, tudjuk, hogy a kutyák ősei, a farkasok nem ugatnak. Tehát az ugatás nem egyfajta genetikai örökség, amit a kutya még a farkas-időkből cipel a hátán. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy annak, hogy a kutyák ugatnak, valamiféle adaptív előnye lehetett az emberrel közös múltjukban.
Erre utalhat az is, hogy az emberek felfigyelnek a kutyaugatásra, hasonlóan, mint ahogy a gyermeksírásra is. Mindkettő „hat az idegrendszerünkre”. Ráadásul, szintén a gyereksíráshoz hasonlóan, a kutyák ugatását is egész jól tudjuk értelmezni. Pusztán a hangból tudjuk, hogy a kutya idegent ugat, őrző-védőzik, magányos vagy játszik. És ezt azok az emberek is felismerik, akiknek sosem volt kutyájuk. Tehát az ugatás jelentéssel bír a számunkra.
Következésképpen, valószínűleg valamikor a múltban éppen mi, emberek szelektáltuk az ugató kutyákat azok ellenében, akik nem ugatnak. Ennek feltehetően a vadászat, a közös munka, de leginkább a nyájterelés és a terület őrzése kapcsán láthattuk előnyét. Ezt támaszthatja alá az is, hogy a „legugatósabb” kutyák között szép számban akadnak terelő és jelző kutyák.