Saját KB bal
Saját KB jobb

Boldog születésnapot Csányi Vilmos!

80. születésnapja alkalmából sok szeretettel köszöntjük Csányi Vilmost, az ELTE Etológia Tanszék és a Családi Kutya Csoport alapítóját!

Csányi Vilmos akadémikus, emeritus professzor nem csak a hazai etológia megalapozásának érdekében tett sokat, hanem ott bábáskodott a kutyaetológia megszületésénél is. Születésnapja alkalmából Dóka Antal írásával köszönti az ELTE Etológia tanszék Családi Kutya Csoportja és a Kutyabarát.hu is.

“Szinte pontosan negyven éve… 1976. november vége. Harmadik éve járok ki Gödre és vad tempóban halazok. Egy fél év még, májusban bekötve le kell adnom a szakdolgozatot. Másodévesen Magatartásgenetika specire kezdtem el kijárni, mert a fölöttünk járó évfolyamból hárman is erősködtek, hogy ha valami értelmeset és érdekeset akarok csinálni, akkor ki kell mennem Gödre.

Van ott egy nagyon érdekes srác, Csányi Vilmos, aki izgalmas új dolgokat kezdett és nagyon jól csinálja. Kimentünk páran, végighallgattuk a tényleg újdonságokat adó érdekes kurzust. Az első és könnyen megszokható az volt, hogy a tanár nem előadott, hanem rengeteget beszélgettünk. A félév végi vizsga is szokatlan volt: ahogy másoknál megszoktam, vártam a húzós kérdéseket és felkészültem, hogy bizonyítsam a felkészültségemet. Ilyesmiről szó sem volt: lazán, kötetlenül elbeszélgettünk, majd közölte, hogy jeles. Teljesen paff voltam, hiszen lényegében szakmai dolgokról cseverésztünk ugyan, de semmi küzdelmet nem jelentett, bele sem izzadtam. Még inkább meglepett, hogy búcsúzóul rákérdezett: akarok-e náluk szakdolgozni? Persze rögtön beleegyeztem.

Utána kezdtem csak gondolkodni: de hiszen a halak szagától is felfordul a gyomrom és szédelgek, itt meg halakkal kell dolgozni. Úgy döntöttem, mindegy, csak kibírom. És három évig készültem a szakdolgozat előteremtésére. A téma az agresszió volt. Abban teljesen biztosak voltunk, hogy a paradicsomhal hímek agresszívek, ők működtek is rendesen. De a viselkedéskutatás akkor még igen gyerekcipőben járt, nem voltak jól használható módszerek, eszközök, mindent ki kellett találni. Azóta is bevált szokás szerint más területekről – a pszichológusoktól – igyekeztünk adaptálni. „Csak” a hipotézist kellett az új tudományterület, az etológia nyelvén megfogalmazni, majd az adatgyűjtéshez és a kiértékeléshez már lehetett a jól bejáratott eszköztárat alkalmazni. Nagy aggodalmamra a megfeszített munka ellenére még nem látszott az alagút vége, a határidő annál inkább.

Majdnem minden nap ebéd után, ha az időjárás engedte, közülünk valakivel a prof elment sétálni fél-, egy órát a parkba, vagy le a Duna partra. Ezek a séták igen kellemesek voltak (többnyire, persze a témától függött…). Informális beszélgetés közben előkerültek a szakmai és más problémák is, meghánytuk-vetettük a dolgot és egyezségre jutottunk. Vagy egyszerűen csak beszélgettünk. Ezen a november végi napon én lettem a kiválasztott. Elmentünk sétálni, hamar előkerült a szoros határidő. A „Na, hogy haladsz?” kérdésre aggályaimat kezdtem sorolni, felemlítve, hogy még egyáltalán nem tört rám a megvilágosodás.

– Te, mi lenne, ha kutyából csinálnád a szakdolgozatodat? 
– Ööö – eltartott egy pár másodpercig, mire a meglepetésből felocsúdva megpróbáltam a realitások talaján megkapaszkodni – se kutya nincs a telepen, se elég idő a témaváltásra, fél éven belül el kell vele készülni – próbáltam az aktuális tényeket vázolni.

– Ne izgulj, belefér! Lesz kutya! Elhiheted nekem, hogy te meg tudod csinálni. Neked volt kutyád?

És ezt követően több órát sétálgattunk, ki a kertből, le a Duna parti ártérre, majd vissza. Kinek milyen kalandjai voltak a kutyákkal, mit vett észre, mit lehetne összehozni témaként. Az akkoriban futó, csimpánzokkal végzett „nyelvtanítási” kísérletekről már többször beszélgettünk. Arra az ellenvetésemre, hogy az ilyen népek eddig kizárólag pszichológusok voltak és többnyire házaspárok, akik több évet veszkődtek egy-egy csimpánzzal, a prof elintézte azzal, hogy a kutya jobb és az egyedfejlődése is gyorsabb. Ott él a családban, és ügy tűnik, nagyon gyorsan sok mindent megért. 

– No igen, de nem gesztikulál, nem manipulálja a tárgyakat, a csimpánzokkal alkalmazott módszerek (süketnéma jelbeszéd, mágnestáblára rögzíthető plasztik lapocskák) talán mégsem lennének célravezetők. Különben is fordítva kellene: nem az állatokat megtanítani egy, az emberi nyelvhez hasonló rendszer használatára, hanem az ő rendszerüket kellene nekünk megtanulni, megérteni. Eddig egyetlen ilyen eset volt: a méhek táncnyelve. Egyetlen más faj esetében sem vette még senki a fáradságot, hogy negyven évnyi szisztematikus piszmogással megfejtse egy másik faj kódrendszerét és megértse az üzeneteket.

– Jó ötlet! Mi lenne, ha te tanulnál meg kutyául? Emlékszel a tacsinkra? Az öcsémmel elég hamar megtanultuk utánozni az idegen érkezését jelző nyüszögését. És amikor kipróbáltuk, működött! Hátha más esetekre is működne a dolog? Nem kell ahhoz negyven év… Martonvásáron most vannak puli kölykök, a jövő héten már nyolc hetesek lesznek, el lehetne hozni kettőt, egy fiút és egy kislányt.”

Így kerültek az első kutyák, Bukfenc és testvére az Etológia Tanszék elődjének tekinthető gödi Magatartásgenetikai Laboratóriumba. Ezzel olyan nyelvtanítási kísérletek indultak meg, amelyeket korábban csak főemlősökkel végeztek. Bukfenc mintegy negyven évvel előzte meg a korát.

Köszönet Csányi Vilmosnak, hogy kinevelt több nemzedék etológust, és Bukfencre lelve az 1990-es években (újra) elindította a kutyaetológiát!

ELTE Etológia Tanszék és a Családi Kutya Csoport, Kutyabarát.hu


Bukfenc

 

 

 

(kutyabarát.hu)

További érdekes cikkek
Hozzászólások
Töltés...