Saját KB bal
Saját KB jobb

A hely, ahol a kivert kutya is újra bízni kezd

Nyáregyháza mellett, az erdő mélyén van egy tanya, ahol csoda történik a sorsukra hagyott kutyákkal: a szomorú kivirul, a sovány kikerekedik, a magányos gazdisodik. – olvasható a hir24.hu-n

Az egyik kezemben mobil, a másikban pedig egy nyomtatott leírás, amit Zsuzsától kaptam arról, hogy jutunk el hozzájuk. Mélyen, valahol a Nyáregyháza melletti erdőben járunk, ott, ahol még a GPS is simán eltéved: kétoldalról fák sorakoznak, amiket csak néha vált fel egy-egy tisztás, vagy erdőirtás. “Itt kell lennie” – mondom magamnak egyre bizonytalanabbul, ám még mielőtt végleg elvesznénk, szerencsére meglátjuk a farönkökből álló kerítést, a ház mellett pedig Zsuzsát, aki vadul integet.

Tollasi Zsuzsa, a Vigyél Haza Alapítvány fiatal önkéntese, párjával a városi nyüzsgés elől menekült ide, az erdő mélyére, hogy aztán megvalósíthassák azt, amiről nekem csak egy szó jut eszembe: kutyaparadicsom. A kis házban és a hozzá tartozó hatalmas udvaron jelenleg tizenhárom védencükkel élnek: ők részben saját kutyák, részben olyan lelencek, akik ideiglenesen laknak náluk. Most épp öten.

Lelencek, vagy sem, amikor megérkezünk, mindannyian egyszerre jönnek a kapuhoz szagmintát vételezni rólunk, és üdvözölni a gazdit. Zsuzsa előremegy, majd int, hogy kövessük. A rengeteg kutya láttán némileg elbizonytalanodunk, ezért bíztatólag azt is hozzáteszi, menjünk bátran, mert egyikük se bánt. Követtük.

Egy vizslával kezdődött…

Bántásról tényleg szó sincs. A következő percekben képtelenség egy lépést tennünk anélkül, hogy egy nedves orr, vagy épp egy bundás hát kerülne a kezünk ügyébe. Bodza, Heidi, Mischa, Frida, Csibészke és a többiek egymással versengenek a simogatásért. Nincs morgás, se egyéb rendzavarás.

Így is van ez jól, hiszen ennyi kutyánál már egy apróság is elég lenne, a verekedéshez. De itt látszik, hogy mindenkinek jut a jóból. Nincs nézeteltérés. Öröm van, és érdeklődés. Néhány perccel és éppen ugyanennyi jutalomfalattal később, a kedélyek meg is nyugszanak, és Zsuzsa is szóhoz jut. A kutyakozmetikusként dolgozó lány a kezdetekről mesél, abból az időből, amikor még a Havana-lakótelepen lakott két saját kutyájával, de újra és újra eszébe jutott az ideiglenesség gondolata. “Szerettem volna tudni, milyen lehet együtt élni egy vizslával. Így kezdődött” – meséli.

Az ideiglenes befogadás persze nem úgy megy, hogy valaki jelentkezik, majd rábök a neki legjobban tetsző kutyára azzal, hogy “ezt szeretném”. Nem. Az önkéntesek az Alapítványtól olyan kutyát kapnak, ami a személyiségükhöz és az életmódjukhoz a leginkább illik. Hogy miért? Nos, “mert egy kölyökkutya nem valószínű, hogy jól érzi magát valakinél, aki alsóhangon legalább napi 12 órát dolgozik. De például egy intenzív ápolásra szoruló jószág se való éppen mindenkinek. Kell egy beszélgetés, és ott eldől, kihez ki passzol” – mondja Zsuzsa.

“Jobban figyelek rájuk, mint a sajátjaimra”

Zsuzsához is így került első ideiglenese, Adél, aki aztán végül “futó kapcsolatnak” bizonyult. A kutyus alig egy hónap után már gazdisodott is, Zsuzsa ennek ellenére még most is pontosan emlékszik rá. Pedig azóta négy év telt el. Elköltöztek. Sok minden megváltozott. Egyetlen dolog maradt csak állandó: a kutya. Az viszont minden mennyiségben.

“Azért most egy ideig biztos nem vállalunk majd újabb kutyát… Teltház van” – mondja nevetve Zsuzsa, és végignéz a lába előtt elterülő kicsi-nagy, öreg-fiatal kutyákból álló szőnyegen. Amikor arról faggatom, jelent-e náluk bármilyen különbséget a napi rutinban, az ha egy kutya “ideiglenes”, szinte gondolkodás nélkül válaszolja, hogy igen. Aztán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hozzáfűzi: “A máséra jobban figyelek, mint a sajátomra, aki már minden rezdülésemet érti.”

Merthogy Zsuzsának túl azon, hogy neveli, tanítgatja és gondozza a lelenceket, ideiglenes befogadóként az is feladta, hogy alaposan feltérképezze az új jövevényt. Hogy tudja: minek örül, miért hálás, mire háklis, hol a gyenge pontja. Mindezt azért, hogy a végleges gazdinak már könnyű dolga legyen. Mindehhez persze idő kell, és egy jó nagy adag türelem.

“Innen csak jobb helyre mennek”

Tele van sikertörténetekkel. Csillogó szemmel sorolja azokat, akiket már örökbeadtak. Aztán Vandáról beszél, legújabb büszkeségéről, aki mint mondja, egy zsémbes lányzó volt, mikor hozzájuk került. “Azzal adták le az Illatosra, hogy túl sokat ugat, és csak azt felejtették el hozzátenni, hogy rettentő bizonytalan és hajlamos oda-odakapni, ha valami nem tetszik neki.”

Jó néhány hétbe beletelt, mire Zsuzsáék meg tudták nyitni a négyéves kutyát, de szerencsére sikerült. Vanda ma már inkább kimarad a balhéból, és újra bízik. “Ez látszik a szemében, és ennél nincs jobb érzés.”


A cikk teljes terjedelmében ITT olvasható.

 

 

(kutyabarát.hu)

 

 

Forrás: hir24.hu

 

 

További érdekes cikkek
Hozzászólások
Töltés...