Szemekbe zárt titkok – II. rész
Vajon a kutyák háziasítása segítette a modern embert, hogy megnyerje az evolúciós csatát a neandervölgyi emberrel szemben?
Ugyanakkor és ugyanazon a területen éltek. Ugyanúgy vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. Az egyik mégis kihalt, míg a másik benépesítette a bolygót. Számos elmélet született arra vonatkozóan, hogy vajon miért haltak ki a neandervölgyi emberek, de az, hogy a kutyáknak is köze lehet hozzá, egészen új és érdekes perspektíva. – Pat Lee Shipman értekezése; az előző rész folytatása.
Karen Lupo, a Washingtoni Állami Egyetem kutatója hasonló vizsgálatokat folytatott a Közép-Afrikai Köztársaság-beli Bofi és Aka erdők vadászó törzsei között. Ők dárdákkal, íjakkal, nyilakkal és hálókkal vadásznak, általában 10 kg alatti prédára. Bár a kutyák ebben az esetben minimális hatással voltak a vadászat eredményességére, a préda elejtéséhez szükséges időt azonban 41%-kal csökkentették (29 perc a kutyás vadászaton, 49,5 perc kutya nélkül). Minél gyorsabb a vadászat, annál kevesebb energiát emészt fel az emberek részéről. Ezeket a vadászkutyákat nem kezelték társállatként vagy kedvencként, és a kutató által hallott beszámolók alapján ezt az ötletet nevetségesnek találták a vadászok. Lupo egyébként ezért adta a „A kutya vadászatra való” címet a kutatási beszámolójának.
Tehát a kutyák háziasítása nyilvánvalóan növeli a vadászsikereket, a kutya és a préda méretétől függetlenül, és ez valószínűleg a paleolitikumban sem volt másképp. Ha tehát a neandervölgyieknek nem voltak kutyáik, a modern ember őseinek pedig igen, az elég egyértelműen billenti a mérleg nyelvét a fennmaradásért vívott versenyben.
Felmerül a kérdés, hogy a kutyák háziasítása vajon összefüggésben van-e a bekövetkezett anatómiai változásokkal és a fejlettebb kommunikációs képességekkel? A háziasítás kétirányú folyamat: az emberben például genetikai változások mentek végbe, hogy képessé váljon a tej megemésztésére. Ezek a mutációk számos alkalommal előfordultak eltérő csoportokban a szarvasmarhák háziasítását követően. Ehhez hasonlóan elképzelhető, hogy a következőkben leírt módosulás is hasonlóképpen jött létre.
Távol ülő szemek
Hiromi Kobayashi és Shiro Kohshima, a Tokyo Institute of Technology kutatói bebizonyították, hogy az összes emberelőd közül csak a modern ember rendelkezik a színes íriszt körülvevő, nagyfelületű szemfehérjével, illetve olyan szemhéjberendezéssel, amely a szemfehérjét láttatni engedi. A többi főemlős sclerája sötét színű, hasonló a szemet körülvevő bőr és a szemhéjak színéhez, ez, a japán kutatók szerint, arra szolgál, hogy elfedje, merre is néz az állat. Az emberek esetében a szemfehérje és a szemhéjak lehetővé teszik, hogy viszonylag nagy távolságról is látszódjon, merre nézünk, különösen, nagyjából vízszintes irányban. Az emberi szem ezirányú változása elképzelhető, hogy a tekintet kommunikációs szerepének erősödésére utal.
Michael Tomasello és munkatársai, a lipcsei Max Planck Intézet fejlődésantropológiai intézetének kutatói, ezt az ötletet felhasználva dolgozták ki a „kooperatív szem hipotézist”. Úgy gondolják, hogy az emberek közötti kooperációt az tette lehetővé, hogy őseink meg tudták ítélni, merre néz a másik. Úgy találták, hogy a főemlősök kevésbé követik a pillantást, mint a gyermekek, ráadásul, ha a fej iránya és a tekintet iránya ellentmond egymásnak, a főemlősök a fej irányát követik. A kutatók a vizsgált 14 csimpánz közül hármat ki is vettek a vizsgálatból, mivel azok egyáltalán nem voltak fogékonyak a tekintetre, és nem követték azt.
A fehér sclerát okozó mutáció az emberek körében univerzális, de alkalmanként főemlősök körében is megfigyelhető. A Gombe Nemzeti Parkban folytatott kutatásai során Dr. Jane Goodall megfigyelt két csimpánzt, valószínűleg testvéreket, akiknek fehér volt a sclerájuk, míg egy harmadik, nőstény csimpánznál felnőttként alakult ki látható szemfehérje. A mutáció azonban nem terjedt el, vagy tűnt fel újra a csoportban. Ebből is következik, hogy a szemfehérje kialakulása valami olyasmivel lehet összefüggésben, amelyet az ősi emberek gyakran, míg a csimpánzok nem, vagy csak ritkán végeznek. A csimpánzok ugyan kisebb prédára vadásznak, akár közösen is, de a hús mindössze az étrendjük 2%-át teszi ki. Ezzel szemben a paleolitikum emberei nagyvadakra vadásztak, amely a kalóriabevitelük jelentős részét fedezte. A vadászok számára a csendes kommunikáció nyilvánvalóan számos előnnyel járt – de rajtuk kívül még valakik tudtak olvasni a pillantásukból: a háziasított kutyák.
Téglás Ernő és kollégái, a budapesti CEU kutatói megfigyelték, hogy a kutyák akár egy videón is képesek követni az emberi tekintetet (ha előzőleg elnyerik a figyelmüket). Egy vizsgálatban, ahol a mozdulatlan beszélő pillantásának követése volt a feladat, a kutyák ugyanolyan jól teljesítettek, mint a gyermekek.
Miklósi Ádám és kollégái, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett kutatásaik során a farkasokat és kutyákat hasonlították össze. Azt találták, hogy a kutyák még a szocializált farkasoknál is sokkal inkább figyeltek az emberi arcokra. Bár a farkasok is remekelnek a tekintet követésével kapcsolatok feladatokban, ők nem várják az embertől az iránymutatást, ellentétben a kutyákkal. Miklósi és kollégái a háziasítás során alkalmazott szelektív tenyésztésnek tulajdonítják a megfigyelt viselkedést.
A látható szemfehérje univerzális elterjedése azzal is magyarázható, hogy így az emebrek nem csak egymással, de a kutyákkal is hatékonyabban tudtak kommunikálni. Annak köszönhetően, hogy a kutyák megtanultak a tekintetből olvasni, sokkal eredményesebb vadásztársakká váltak. Egyelőre nem áll rendelkezésre olyan genetikai vizsgálat, amely megerősítené, hogy a modern ember paleolitikumban élt ősei, illetve az ugyanebben az időszakban velük egy területen élt neandervölgyiek rendelkeztek-e már látható fehér sclerával, de ha a mutáció elterjedtebb volt a modern ősök között, az a kutyák háziasításának és az ember-kutya kommunikáció fejlettségének magasabb fokára utalhat. Genetikai vizsgálatok szerint a modern ősök és a neandervölgyiek keveredésére van bizonyíték, viszont a népességen belüli százalékos arány elenyésző, és elképzelhető, hogy a keveredés mértéke nem volt elégséges arra, hogy a fehér sclera elterjedjen a neandervölgyiek körében is.
Mi, emberek, a kutyák szemébe nézve olvasunk a gondolataikban, és a kutyáink is pont ezt teszik. Lehetséges, bár, még csak feltevés, hogy ez a kölcsönös kommunikáció segítette az emberi fajt a túléléshez.
A Szerzőről:
Pat Lee Shipman BA, MA, PhD., professzor emerita; a Pennsylvania-i Állami Egyetem nyugalmazott antropológia professzora. Szakterületei: paleoökológia, oszteológia, régészet, evolúció. Rendszeresen publikál, főbb kutatási területei között szerepel a kutyák háziasításának története, illetve a kutyák háziasításának az emberi evolúcióra gyakorolt hatása.
A cikk eredeti nyelven az American Scientist-ben jelent meg: https://www.americanscientist.org/article/do-the-eyes-have-it
Források:
Germonpré, M., M. Lázničková-Galetová and M. Sablin. 2012. Palaeolithic dog skulls at the Gravettian Předmostí site, the Czech Republic. Journal of Archaeological Science 39:84–202.
Goodall, J. 1986. The Chimpanzees of Gombe: Patterns of Behavior . Cambridge, MA: Belknap Press.
Kobayashi, H., and S. Kohshima. 2001. Unique morphology of the human eye and its adaptive meaning: Comparative studies on external morphology of the primate eye. Journal of Human Evolution 40:419–435.
Koster, J., and K. Tankersley. 2012. Heterogeneity of hunting ability and nutritional status among domestic dogs in lowland Nicaragua. Proceedings of the National Academy of Sciences of the U.S.A. 109:E463–E470.
Lupo, K. 2011. A dog is for hunting. In Ethnozooarchaeology , eds. U. Albarella and A. Trentacoste, pp. 4–12. Oxford: Oxbow Press.
Ovodov, N. D., et al. 2011. A 33,000-year-old incipient dog from the Altai Mountains of Siberia: Evidence of the earliest domestication disrupted by the Last Glacial Maximum. PLoS ONE 6(7):e22821.
Ruusila, V., and M. Pesonen. 2004. Interspecific cooperation in human (Homo sapiens) hunting: The benefit of a barking dog (Canis familiaris) . Annales Zoologici Fennici 41:545–549.
Téglás, E., et al. 2012. Dogs’ gaze following is tuned to human communicative signals. Current Biology 22:1–4.
Tomasello, M., B. Hare and J. C. Lehmann. 2007. Reliance on head versus eyes in the gaze following of great apes and human infants: The cooperative eye hypothesis. Journal of Human Evolution 52:314–320.