Az állatokat felvonultató viadalok, “szórakoztató” műsorok története az ókorig nyúlik vissza, legismertebb példája a véres mulatságnak a római kori amfiteátrum, amelynek kegyetlenségeiről számos könyv és film készült.
Az amfiteátrumi műsorokban medvéket, oroszlánokat, bikákat, leopárdokat és egyéb veszélyes és erejükről híres állatokat állítottak szembe esélytelenebbnek tartott ellenfelekkel, például bárányokkal, kutyákkal vagy rabszolgákkal. A kiválasztott ellenfeleket aztán beengedték az arénába, és megkezdődött a sokszor életre-halálra szóló küzdelem, amelyet a publikum lelkes éljenzéssel díjazott. Hogy ne legyen teljesen egyoldalú a küzdelem, sok praktikát bevetettek: 3-4 kutyát eresztettek egy medve ellen, vagy a rabszolga kezébe adtak egy tőrt, hogy ne végezzen vele annyira gyorsan az oroszlán, így sem a vesztes, sem a győztes nem úszta meg sérülés és szenvedés nélkül a viadalt. A viadalok az egész Római Birodalom területén elterjedtek, majd annak bukása után a keleti régiókban maradtak fent. A bikaviadal a mórok révén jutott el Spanyolországba. Annak idején még nem a mai torreádor a bika ellen felállásban, hanem a bikákat más állatokkal, főleg kutyákkal bőszítették, majd hagyták, hogy a szerencsétlen stresszes állatok a lehető legnagyobb kárt tegyék egymásban. Spanyolországból a Habsburgok spanyol házasságai révén Ausztriába is eljutott a viadalok híre, és 1710-ben Bécsben megnyitották az első Hetztheatert. A Hetz a német hajtóvadászat szóból származik, és arra utal, hogy a hajtóvadászat során a vadat kutyákkal felverik és hajtják a vadászok felé. (Jól érzékelhető a magyar “heccelni”, azaz bosszantani, megzavarni, felpaprikázni szó eredete.)
Magyarországon 1780-ban, Lipótvárosban, nyílt meg a heccszínház, ahol “2 nagy verekedő és ragadozó medve, 2 kis verekedő és ragadozó medve, 1 ragadozó medve, 1 erdélyi hecc medve, 1 verekedő és táncoló medve, 4 ragadozó farkas, 2 hecc farkas, 1 nagy erdei szarvas, 1 dán szarvas, 3 ló, 1 szamár, 1 fekete extra tűzkutya, 9 medvefogó kutya, 4 bikafogó kutya, 2 farkasfogó kutya, 7 disznó- és ökörfogó kutya, 4 közönséges csaholó kutya” alkotta a társulatot. Ugyan a lovakat és a szamarat csak teherhordásra használták, így is 42 állat, közöttük 28 kutya volt kitéve a folyamatos kegyetlen viadaloknak, majd ahogy az üzlet beindult, az állományt folyamatosan bikákkal és egzotikus vadállatokkal bővítették.
A heccszínházban 2000 ülőhely volt, amely az akkor 35 000 fős lakosságszámhoz viszonyítva nem mondható kevésnek, mégis állandó teltházzal üzemelt a létesítmény, sőt, hosszú sorok kígyóztak minden vasárnap, a bejutásra várva.
“Vasárnapokon véget nem ér… a kocsik, lovasok áradata… Mindenki arra-felé igyekszik, minden rendű és rangú ember; gyenge nőszemélyek, akik elájulnak ölebük egyetlen vakkantásától, rosszul lesznek egy nyomorék koldus láttára: …hidegvérrel nézik végig, hogyan tépik szét vérszomjas ebek szegény bikának és ökörnek a fülét, hogyan marcangolja szét a medve… a védetlen, gyönge bárányt, és tapsolnak, sőt hahotáznak a szerencsétlen, elgyötört állatok fájdalomkiváltotta üvöltésén.” – írta 1790-ben megjelent, Reisen nach St. Petersburg című útinaplójában a német Lebprecht a pesti heccről.
Nemcsak a városba látogatókat, de a budapesti közönséget is megosztotta a szórakoztatásnak ez a kegyetlen formája, és többen felemelték a hangjukat ellene, és bár a városvezetésben is megvolt a hajlandóság, nem találtak módot a népszerű intézmény bezárására. Egyes emberek (már akkor is) mulatságosnak találták az állatkínzás válogatott módjait, és maguk is “hecckutyákat” kezdtek tenyészteni, amelyeket aztán a heccszínházban engedtek egymásra, és fogadásokat lehetett kötni, melyikük marad életben. De kutyaviadalokon kívül még egyéb értelmetlen kegyetlenségeket is műsorra tűztek:
„Róka vagy néha más állat is a mint futni akarna egy nagy ponyván által, melyet egy néhány emberek fognak és rángatnak két felől, magassan fel-vetődik a levegőbe, s ismét visszaesik a ponyvára, megént fel vetődik és ismét visszaesik, mig nem meg-szédül s gyakran el is vész.” – számol be a Magyar Hírmondó.
Az 1790-es évek során a heccszínházban az állatviadalok kulturáltabb szórakozásnak adták át a helyüket, felvonultatott egzotikus állatokat és lovasbemutatókat tekinthetett meg a közönség – ilyen szempontból a hecc az állatkert és cirkusz elődjének tekinthető.
A századfordulón aztán Pest Város tanácsa úgy döntött, hogy végleg bezárja a heccszínházat, és a helyén megépülhetett a Szent István Bazilika elődje, a lipótvárosi plébániatemplom. Nincsenek arról adatok, hogy a heccszínház 20 évnyi fennállása során hány medve, bika, kutya, róka, farkas és egyéb állat végezte az emberi kegyetlenség áldozataként, de számunk több ezerre tehető.
Nemcsak kegyetlen szórakozásnak, de egyenesen felfoghatatlannak tartunk minden olyan “szórakozást”, amely bárkinek a szenvedésébe kerül. Már többször is felhívtuk a figyelmet arra, hogy az állatos cirkuszt, a delfinshow-kat miért kerüljük. Álláspontunk szerint minden élőlénynek joga van ahhoz, hogy fájdalom, szenvedés és kínzások nélkül élje le az életét. Aki ezzel nem tud azonosulni, annak talán érdemes belegondolni, hogy tudományos kutatások bizonyították, hogy a gerinces állatok képesek félelmet és fájdalmat érezni, ugyanúgy, ahogy mi, emberek.
