Búcsúlevelet írt holdokló kutyája nevében

Egyik legnagyobb fájdalmunk, hogy kutyáink csak szívünkben élnek örökké. De bizonyos emlékek, érzések máshogy is fennmaradhatnak. Ez a gazdi, mikor megtudta, hogy kedvence haldoklik, megható levelet írt – kutyája nevében. Elő a zsebkendőkkel: ezt mindenki szíve legmélyéről fogja megsiratni.

„Tegnap furcsa nap volt. Nem tudtam kikelni az ágyból. A srác, akivel élek, felemelt. Megpróbáltam magam alá tenni a lábaimat, de azok valahogy nem akartak együttműködni. Azt mondta: „Ne aggódj, megvagy, haver.” Levitt a lépcsőn, ki az ajtón. Annyira kedves volt tőle. Annyira kellett pisilnem, hogy ott végeztem el, ahova letett. Általában ezt nem szoktam, de mindketten úgy döntöttünk, hogy ez most egy kivételes helyzet.
Elindultam lefelé a parkolón keresztül, arra a helyre, ahova minden kutya kakil – köztük én is. Éreztem, hogy a lábamat húzom a földön. „Milyen furcsa”, gondoltam. Aztán hirtelen éreztem, hogy wc-znem kell. Ott, a parkoló közepén. Általában ilyet nem tennék soha. Ellentmond a szabályoknak.

Az emberem feltakarította a koszt. Jó ebben. Zavarban voltam, ránéztem, ő pedig azt kérdezte: „Menjünk tovább, haver?”. Mentünk, de meglepően kemény volt. Mire elértük a parkoló végét, már szédültem. Megpróbáltam megmászni egy kis dombot, és majdnem elestem. Nem tudtam rájönni, mi folyik itt. Ő újra lehajolt, és végig simogatott. Jó érzés volt. Felemelt és hazacipelt. Még mindig össze voltam zavarodva, de örültem, hogy nem kellett hazagyalogolnom. Hirtelen lehetetlen távolságnak tűnt.

Örültem, hogy lefekhettem az ágyamra. Az emberem simogatott, és azt mondta: „Biztonságban vagy, haver.” Szeretem, ahogy ettől érzem magam. Tudom, hogy ezért teszi. Ő mindent jobbá tesz.
Megfogta a mancsom, és felhúzta az ajkam. Azt kérdezte: „Ó haver, fázol?” Fáztam. Az arcom és a mancsom is hideg volt. Írt egy pár embernek, aztán visszajött mellém, és simizett.
Pár perccel később még egy ember érkezett. Ő az egyik kedvencem, Jay-nek hívják. Ő is simizett, és azt kérdezte az emberemtől: „Hozzak egy takarót?” Rám terítettek egy plédet, és húú, ez jó érzés volt. Pihentem, ők pedig mindketten simiztek. De mindketten visszanyelték a könnyeiket.

Nem akarom, hogy sírjanak, megszakad tőle a szívem. Az én dolgom, hogy ők jobban érezzék magukat, de most kicsit fáradt vagyok és fázom. Sodródtam az alvás és az ébrenlét között, ők pedig végig ott voltak, hogy biztosak legyenek benne: jól vagyok.
Aznap az emberem elintézett pár telefont, és nagyon sok időt töltött velem. Hallottam, mikor azt mondja: „Holnap reggel 9… Rendben… Szólok, ha változik valami. Köszönöm, Dr. MacDonald.” Valaki mást is felhívott és azt mondta: „Sajnálom, le kell mondanom az estét.” Ahogy sodródtam az álomvilág felé, azt hiszem, újra hallottam sírni egy kicsit.

Este még több kedvenc emberem eljött. Olyan kedvesek voltak mind. Lenyalogattam a könnyeiket, amikor elég közel hajoltak az arcomhoz. Édes dolgokat suttogtak a fülembe, és azt mondták, hogy jó fiú vagyok.
Később este elég jól lettem ahhoz, hogy felkeljek, és megnézzem, ki jött. Fárasztóbb volt, mint amire emlékeztem, de mindannyiukat nagyon jó volt látni. Hallottam, hogy az emberem azt mondja: „Most először kelt fel a saját erejéből.” Mindenki nagyon örült, hogy felkeltem. Én is, de húú…, amikor az izgalom alábbhagyott, olyan fárasztó volt mozogni.

Amikor az utolsó látogató is elment, az emberem kivitt, hogy elvégezzem a dolgom. Amikor visszamentünk, a lépcsők kétszer olyan meredeknek és tízszer olyan hosszúnak tűntek, mint amire emlékeztem. Ránéztem az emberemre, ő pedig rám. Azt mondta: „Ne aggódj, megvagy, haver.” Felcipelt a lépcsőn.
Aztán még jobb lett! Az ágyam helyett odahívott, hogy aludjak az „ő” ágyában. Megismétlem: Az ágyban aludhattam az emberemmel együtt! Normális esetben megvan a saját ágyunk, de aznap éjjel összebújtunk, és olyan jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá. Azt gondoltam: „Ide tartozom. Soha nem hagyom el.” Habár nem éreztem túl jól magam, és néha még lélegezni is nehéz volt.

Úgy tűnik, pár hónapja kezdődött. Labdáztunk, és hirtelen elájultam. Nem tudom, mi történt, de azt hiszem, leállt a légzésem. Hallottam az emberem, ahogy a nevemen szólít. Nem tudtam mozgatni a tagjaimat. Felemelte a fejem, és a szemembe nézett. Láttam magam előtt, de nem tudtam megnyalni az arcát. Rám nézett, és azt kérdezte: „Benny, itt vagy?” Nem tudtam válaszolni. Rám nézett, és azt mondta: „Ne aggódj, haver, megvagy. Biztonságban vagy.” Elkezdtem a sötétség felé szédülni, de aztán sikerült egy mély levegőt vennem, és akkor újra láttam.
Elmentünk néhány orvoshoz, és azóta nagyon gyakran hallom azokat a szavakat, hogy „kardiomiopátia”, „rák”, „veseelégtelenség”. Csak azt tudom, hogy néha jól vagyok, néha meg… érted… nem. Az emberem tablettákat ad nekem.

Ma reggel hallottam, hogy az emberem felkel és lezuhanyzik. Visszajött a szobába, és olyan jó illata volt. Segített felkelni, de most sikerült magamtól is. Álltunk a lépcső tetején, és húú… még hosszabbnak és meredekebbnek tűnt. Azt mondta: „Megvagy, haver”, és lecipelt. Kinyitott egy konzervet, egy szuper finom kutya eledelt. Imádom azt a cuccot!
Jay megint felbukkant. Milyen klassz meglepetés! Mindketten nyugtalannak tűntek, de mindenki engem simizett. Olyan volt, mint egy előadás, ahol minden színész szomorú volt, de megpróbáltak boldognak tűnni.  Nem sokkal ezután még egy ember érkezett: orvosi nadrágot viselt, és én odahajoltam hozzá.

Hallottam beszélni őket. Mindenki az ínyemet és a mancsomat nézte. Hallottam, ahogy az orvosi nacis hölgy azt mondja: „Az Ön döntése, de gyakorlatilag ő már a kapuban áll. Nem akarom erőltetni, de ahogy nézem a színét, az is csoda, hogy képes felállni. „A mancsa és a pofája mellett, nézzen ide” – rámutatott az arcomra – „ennek rózsaszínűnek kellene lennie. Majdnem fehér, és egyre inkább sárgába hajlik.”
Az emberem és Jay bementek beszélgetni valamiről. Amikor visszajöttek, hallottam az emberem, mikor azt mondta: „Egyetértek. Nem akarok addig várni, amíg fájdalmai lesznek.” Bementünk. Az igazat megvallva, elég rosszul éreztem magam annak ellenére, hogy talpon voltam. Úgy tűnt, hogy az egész fejem hideg, a mancsaim fagyosak, és a hátsó lábaim mintha nem működnének rendesen.

Az orvosi nacis hölgy azt mondta: „Ezt izomba adom be. Ez egy nyugtató. Utána visszajövök, és végig tudja szeretgetni, amíg elalszik.” Az emberem megcsókolta az arcom, és a szemembe nézett. Próbált nem sírni. Az orvosi nacis hölgy beadott valamit a lábamba. Ránéztem az emberemre. Ő olyan fantasztikus! Mindig mellette leszek.
Ő és Jay simiztek, és a legszebb dolgokat mondták nekem – hogy milyen jó kutya vagyok, és milyen klassz munkát végeztem, és hogy milyen hálásak, hogy az életük része vagyok. Egy idő után az agyam elkezdett zizegni. Koncentrálj! Ránéztem az emberemre. Annyira szeretem.

Sodródtam megint. Koncentrálj! Látom az emberem. Nagyon szeretem őt. Mindig mellette leszek. Tudja ezt. Álmos vagyok? Koncentrálj! Mindig teljes szívemmel fogok ránézni.
Az orvosi nacis hölgy azt mondta: „Hihetetlen akarat ereje van, hogy Önnel maradjon. Igazán küzd. Nagyon megható.” Az emberem visszanyelte a könnyeit, és azt mondta. „Tudom. Ez a fickó értem él. Ő a legodaadóbb lélek, akivel valaha találkoztam.” Össze érintettük a fejünket, és lehunytuk a szemünket. Nem igazán tudom leírni: jól éreztem magam. Újra egymásra néztünk. Újra éreztem azt a zizegést, talán fekve jobb. Az emberem segített lefeküdni. Haver, jó érzés volt…Éreztem, hogy ő és Jay simizett, és hallottam, hogy beszélnek hozzám. Annyira szeretnek engem. Mennyire szerencsés vagyok! Aztán azt éreztem, hogy ezer és ezer kéz simogat. Mindenki, akit valaha ismertem, és szerettem, ott volt, simiztek, vakarták a fülem és azt a pontot a nyakam alatt, amitől mindig mozgott a lábam. Ezt mindenkinek ki kéne próbálnia! Fantasztikus!

Aztán éreztem, hogy az orvosi nacis hölgy megérinti a lábam. Meséltem már, hogy az emberemnek mindkét térdemet meg kellett műttetnie? Titániumot kaptam, és elég jól szolgáltak, de tudod… mostanában már kicsit nyikorogtak.
Ahogy mindenki simizett, az orvosi nacis hölgy egy másik tűt szúrt a lábamba, de ezúttal, ahogy a folyadékot benyomta, a lábaim meggyógyultak! A térdeim tökéletesek lettek! És ahogy éreztem, hogy végig árad a testemen, a rák is eltűnt! És utána a veséim is jobban lettek! És végül, még a szívem is teljesen egészséges lett! Úgy éreztem, mintha az összes betegségemtől elrugaszkodtam volna. Fantasztikus!

Láttam az emberemet, Jay-t, és Shelly-t, aki a házunkban lakik. Úgy tűnt, mintha összebújtak volna valami fölött. Odamentem megnézni. Úgy nézett ki, mint… nem tudom. Úgy nézett ki, mintha én lennék, de mintha nagyon beteg, kimerült lennék. Az arc elmosódott, így nem igazán tudom megmondani, de úgy tűnt, mintha az a fickó ott szenvedett volna.
Elmondhatom: az emberem egyszerre volt megkönnyebbült és nagyon nagyon szomorú. Annyira szeretem. Ránéztem arra a héjra, aminek olyan formája volt, mint nekem, aztán ránéztem… Azt hiszem, amiatt a héj miatt volt szomorú. Keresztül ugráltam a szobán, mint egy bohóc, de úgy látszott, hogy ők inkább komorak akarnak maradni, és arra a valamire akarnak koncentrálni, amit még mindig simiztek és puszilgattak.
Az emberem nagyon szomorú volt. Odahajoltam hozzá, ahogy azelőtt milliószor, de most nem volt ugyanolyan. Olyan volt, mintha egy felhő lenne a teste, és én áthaladtam volna rajta. Ezért odasétáltam, jókisfiú módjára leültem mellé, és a szívem azt súgta az ő szívének: „Ne aggódj, haver. Biztonságban vagy.”

Soha nem fogom elhagyni. Ő tudja ezt.”

 

 

 

(kutyabarát.hu)

Forrás: Shareably
Facebook – Benny Pointer