Az asszony és a kutya
A Népszava Szép Szó rovatában leltünk rá Dudás József írására. Megrendítő, elgondolkodtató, és szörnyű. Mindenki számára legyen tanulság a történet, mindenki tudja meg, hogy gonoszság az emberből fakad, és sokszor a kutya (is) csak áldozat.
„1955-ben hallottam a következő történetet zsidó nevelőapámtól, akinek viszont egy Auschwitzot megjárt barátja mesélte el, aki személyesen is látta az esetet.
A haláltáborból történő szabadulásuk után egy kisvárosban helyeztek el 60-70 csontsoványra fogyott túlélő férfit és nőt egy iskolában, hogy orvosi felügyelet mellett kezdjenek normálisan táplálkozni, mivel a hirtelen „túlevés” ugyanolyan veszélyes lehetett volna a szervezetükre, mint a halálra éheztetés. A néhány hónapos „kúra” után legtöbbjükön már látszódott a fokozatos, normál táplálkozás eredménye, letargikus állapotuk tovatűnt, kezdtek bizakodni, és érezték, hogy ismét emberekké válnak. De sajnos voltak olyanok is, akiken már nem lehetett segíteni. Vagy megbolondultak, vagy emberi roncsokká váltak.
Azok, akik fizikálisan stabilizálódtak, pár hónap után kikerültek a szigorú ellenőrzés alól és választhattak, hogy azonnal hazautaznak, vagy még maradnak orvosi felügyelet alatt az iskola falai között. Természetesen, akiknek közeli hozzátartozóik túlélték a vészkorszakot, s visszatérhettek régi környezetükbe, szinte kivétel nélkül a hazautazást választották. Akiknek egész családja elpusztult, egyelőre maradtak az iskolában, hiszen itt legalább biztonságban érezték magukat. Volt hol lakniuk, rendszeresen kaptak enni, és orvosi ellátásban is részesültek.
Ezekben a „szanatóriumokban” voltak férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Azok közül, akik kezdtek megerősödni, lassan visszatértek az „életbe”, sokan munkát vállaltak a városban. A közös szálláson különféle kapcsolatok is kialakultak, erős barátságok szövődtek, szerelmek születtek a párok között, mint ahogyan ez természetes velejárója az élettel mindenütt másutt is.
FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE
Szerelem szövődött egy lengyel nő és egy magyar férfi között is. Úgy tervezték, hogy beköltöznek egy városszéli elhagyatott tanyára, és ott élik továbbra közös életüket. A férfi egészségileg megerősödött, eljárt dolgozni egy építkezésre, az asszony a háztartást vezette. Mivel még gyengélkedett, és amúgy sem talált volna magának munkát, hiszen mielőtt elhurcolták a koncentrációs táborba, Lengyelországban egyetemi hallgató volt. A városban leginkább fizikai munkásokra volt szükség, ő még gyenge volt ehhez.
Fél év után az asszony kezdett unatkozni, és felvetette párjának, mi lenne, ha egy gyereket magukhoz vennének a sok elhagyott, szüleiket elvesztő tábori gyerek közül. Nekik nem lehetett közös gyerekük, mivel mindkettőjük átesett a táborban egy embertelen sterilizációs programon.
A hatóságok engedélyezték, választhattak maguknak egy gyereket, azzal a feltétellel, ha sajátjukként vállalják a felnevelését. Nagy boldogan egy 7-8 év körüli magyar kisfiú mellett döntöttek. A gyerek is örült az új családnak, és nagy szeretettel éltek hármasban.
Az egyik napi sétájuk közben megláttak egy farkaskutyát. Szép állat lehetett hajdanán, de a kóborlás, és az éhezés miatt nagyon lepusztult állapotban volt. Először nem is figyeltek rá, de ahogyan elmentek az állat mellett, a kutya kezdte őket követni, és nem tágított mellőlük egészen hazáig. A kisfiúnak megesett a szíve az állaton, és vitt neki egy szelet kenyeret, adott egy tál vizet. Az éhes kutya mohón megette a kenyeret, ivott és utána nyalogatni kezdte a kisfiú kezét, jelezve, hogy ő is tartozni szeretne valahova.
Egy hónap alatt a kutya már a család teljes jogú tagjává vált.
Szép nagy, fényes szőrű németjuhász lett belőle, mindenhova követte az asszonyt és a kisfiút. Éjjel őrizte az álmukat, és vigyázta a házat. Ha valaki közeledett a gazdikhoz, vagy a házhoz, megvadulva védte az övéit, és a területet. Ilyenkor meg kellett kötni, mert szinte őrjöngött, és látszott rajta, hogy képes volna széttépni bárkit, akit ellenségnek tekintett volna. Ha dühbe gurult, a gazdái is veszélyben voltak, kizárólag a családfő tudta magához téríteni és lecsillapítani a kutyát.
Az egyik alkalommal az asszony belázasodott, és ágyban kellett maradnia. A kisfiút küldte be a városba bevásárolni, akit szokása szerint a kutyája is elkísért.
Este, amikor a férfi hazajött a munkából, szokatlan csend fogadta a tanyán. Nem hallotta a család megszokott zajait, nem szaladt elé a kutya sem. Nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor a házhoz ért, földbe gyökeredzett a lába. Az ajtó előtt feküdt a felesége, előtte ült a kutya, szinte vigyázz ülésben. A kisfiú sehol. A férfi közelebb ment, és akkor látta, hogy a felesége pizsamája csupa vér, és már nincs benne élet. Amikor közelebb akart menni hozzá, a kutya rávicsorgott, jelezve, hogy ne közelítsen. Szólongatta a kisfiút, akit a végén a fáskamra mélyében talált meg. Szinte meg volt bénulva a félelemtől, és nem jött ki egy hang sem a száján.
A férfi tehetetlenségében kihívta a rendőrséget, de őket sem engedte a kutya az asszony közelébe menni, le kellett lőniük. A kihívott orvos megállapította, hogy az asszonyt a kutya valósággal szétmarcangolta.
Mindenki értetlenül állt az eset előtt.
A rejtélyes gyilkosság körülményei sokáig foglalkoztatták a családot is, a város lakóit is. A kisfiú egyik éjszaka felsikított álmában, apja a karjaiba vette és faggatni kezdte, mit álmodott. Akkor lassan elmesélte a tragédia napján történteket.
Amikor a ház közelébe értek, kiáltott az anyjának, hogy megérkeztek. Az asszony kijött a konyhaajtón, és elindult feléjük. A kutya abban a pillanatban ledermedt, elkezdett morogni, vicsorogni, és pár pillanat múlva ráugrott az asszonyra…
A férfi végre megértette, mi váltotta ki a kutyában ezt az őrült agressziót. A feleségén, amikor az eset történt pizsama volt. Egy csíkos pizsama.
A kutya teteme még ott hevert a dögkútnál. Amikor odalépett és alaposabban megnézte, észrevettre, hogy az állat combtövénél mintha valami tetoválás lenne. Jobban megnézte és akkor felismerte: az állat az SS állomány őrkutyája lehetett valamelyik koncentrációs táborban. A németek a fogolyőrzésre idomított kutyákat kölyök koruk óta arra képezték ki, hogy ellenségnek nézzenek mindenkit, aki csíkos rabruhát visel, ha kell, parancsszóra akár szét is tépjék. A csíkos pizsama láttán a kutya agya parancsot adott: „ölj!” Egy rab áll előtted, szabadon… És ez a parancs erősebb volt a hálánál, a szeretetnél is.
Ennyi volt a történet, amelyet én akkor, kisfiú létemre, nem is értetettem meg, de ennyi idő után ismét eszembe jutott, mert megint kísért a náci gyűlölködés.
A belénk oltott gyűlölet bármikor katasztrófához vezethet. Talán még meg lehetne állítani.”
Dudás József
(Népszava)
(kutyabarát.hu)
