Halál – kísérők, 1. rész
|
Ha azt halljuk: állatszállító, elsőre talán nem is tudjuk pontosan behatárolni, mit is takarhat ez a foglalkozás. Elkezdhetjük felsorolni a feladatokat, amit Vancsura Róbert nap, mint nap ellátott: beteg, sérült, állatok utaztatása, állati tetemek elszállítása, elvadult állatok befogása, hamvasztás. A szakma azonban ennél sokkal összetettebb: kiképzőnek, pszichológusnak, terapeutának is lenni kell. Róbert is egy azon emberek közül, aki jelen van a kapunál élet és halál közt. És aki ott van, annak megértőnek, elfogadónak kell lennie, még akkor is, ha sok minden elfogadhatatlan. |
Lelkileg mennyire megterhelő?
Az állattal való munka nem, a gazdával való munka annál inkább az. Egy kutya nem alakoskodik, nem hazudik. A gazdával sokkal több probléma van. Az állat őszinte; ha az ember szereti, és kicsit is ismeri őket, akkor tudja, mire számíthat tőlük.
Mi a legnehezebb a munkájában?
A halál pillanata a kutyának és gazdának a legszemélyesebb magánügye. Mindig bele szoktam képzelni magam a gazda helyzetébe, és próbálom eldönteni, én az ő helyében mit tennék, hogyan viselkednék. Mindenki másképpen éli meg a stresszhelyzetet, amiben van, és másképpen tudja feldolgozni. Függ ez mindattól, hogy mennyire tanult, intelligens, honnan származik vagy hányan voltak testvérek, és még sorolhatnám. Ha az ember el tudja fogadni ezt a másságot, akkor nincs ebben semmi nehézség.
Meg lehet érteni azt is, aki a tépi a ruháját, és veri magát a földhöz, mert lelkileg jobban megviseli a társa elvesztése, de meg kell tudni érteni azt is, aki szinte odadobja a pénzt, mintha a szolgája lennék, és közli velem, hogy „Tessék, itt van, vidd!”. Volt ilyen, de mikor visszanéztem a házra, az az ember ott állt az ablakban, és láttam, hogy sír.
Gondolom, még ennél rosszabb is van.
Olyan is előfordul, aki felhív, hogy van egy tizennégy éves kutyája, és vigyem el. Kérdeztem, hogy na, jó, de hova visszük? Beteg talán, kórházba megyünk, vagy elaltatni kell? Azt mondta, őt nem érdekli, mit csinálok vele, csak vigyem el, neki nem kell. Ilyen is van. Na, talán ez az, amit már én sem tudok tolerálni.
Rengeteg sorsnak lehetett kis ideig a részese az évek alatt. Van olyan történet, ami valamiért mélyebb nyomot hagyott Önben?
Van. Az az idős, magányos férfi, aki huszonnyolc macskával olyan körülmények között élt, és úgy halt meg egy lakásban, amit az életben nem felejtek el. Eleve minden szempontból szörnyűség, ha valaki magányosan hal meg, de az a lakás nem állatnak és nem embernek való volt. Gyakorlatilag, amikor beléptünk, fel kellett lépni az ajtónál: körülbelül hatvan centire a padló fölött összekövesedett kosz, ürülék, ruha, élelmiszer és macskatetem. A bácsi egy heverő egyik sarkában feküdt összekuporodva, holtan, mert a heverő másik fele is tele volt szeméttel és macskákkal. Az állatok egytől egyig megfoghatatlanok, kezelhetetlenek, vadak voltak. Szörnyű volt. Nem tudom megérteni, hogy egy ember hogy juthatott idáig, de az állatokat sem, hogy hogy bírják ki ilyen körülmények között.
Sokszor elhangzott felém az a kérdés, hogy „Mondja, maga szereti az állatokat?” Igen, szeretem. De profi is vagyok. És hogy miben áll ez? Soha nem okozok fájdalmat értelmetlenül egy állatnak.
(Kutyabarát.hu)
ViNyL