A Kálváriától továbbindulva volt némi fennakadás a jelzéssel – mármint nem találtam meg a felfestést, de legalább kipróbálhattam az iránytűvel tájékozódó képességemet, ami éppen egy szederbokrokkal és szilvafákkal szegélyezett ösvény felé terelt. Hogy, hogy nem, miután belakmároztam a friss gyümölcsökből, az utat is hamarosan megtaláltam. Innentől teljes volt a túra élmény, a lakott területeket és a szántókat magunk mögött hagyva erdei ösvényen, igazi börzsönyi hangulatban haladt tovább az út. Aki túrázott már a Börzsönyben, az tudja miről beszélek: patakok, nyílegyenes, hatalmas fák, vöröses, tiszta avartakaró – és a kedvencem, a fák koronáján szikrázóan játszó napfény, a dús lombok között behatoló sugarak játéka. Ebben a látványban bármikor el tudok veszni. Ha én lennék Odüsszeusz, akkor ez a jelenség lenne a szirének éneke. Hátat is fordítottam neki, mivel még jó pár kilométer volt hátra Kóspallagig, és sötétedés előtt szerettem volna megérkezni.

Elég hirtelen bukkantam fel a focipálya mellett, és a gyerekkoromra emlékeztető pletykapadok mellett diadalmasan – na jó, fáradtan, és csak egy kényelmes ágyra vágyva – baktattunk végig a főutcán, majd a templomtól Királyrét felé fordulva, az erdő szélén elértük az aznapi szállásunkat. A tulajdonos nagyon kedvesen fogadott minket. Tatyi kezdetben visszafogottan, majd később egyre bátrabban ismerkedett a két fekete mudival, akik csaholva kísértek minket a kis faházhoz, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni. A faház teraszáról csak a Börzsöny és az erdők látszottak, és épp időben érkeztünk, hogy a lenyugvó nap fényeiben gyönyörködhessünk. Állítólag csillaglesre is kiváló a hely, de én a csillagokat már nem vártam meg, hanem vacsora után bedőltem az ágyba, Tatyi pedig a lábamhoz kucorodva hortyogott az erdei csendben.

Másnap reggel a vártnál később ébredtünk, és az előző nap fáradságára egy makacs görcs emlékeztetett a vállamban. Úgy láttam, Tatyi sem pezseg túlságosan, szóval szépen, ráérősen kezdtünk készülődni. Élveztem a harmatos füvet, az erdők látványát és a friss, tiszta levegőt. A második napot nem terveztem túl, lesz, ahogy lesz, gondoltam, mivel semmilyen kötött időpont vagy szállásfoglalás nem várt. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy egész nap az erdei szálláson maradunk, olyan jól esett a pihenés. A második kávé után aztán erőt vettem magamon, és mire összecsomagoltam a hálózsákot, Tatyi is elkezdett életjeleket mutatni. Látszott rajta, hogy elfáradt előző nap – szóval úgy döntöttem, hogy csak Szokolyáig megyünk gyalog, majd onnan kisvasúttal fogunk Kismarosra érkezni. Visszabattyogtunk tehát Kóspallag központjába, ahol szemügyre vettük a templomot és az emlékművet, majd a számomra rejtélyes okból Zöld Paradicsom névre keresztelt ABC-ben vettem Tatyinak egy kis extra nasit, és el is indultunk a piros sáv jelzésen.

Hamarosan világossá vált, hogy az elmúlt napokban hatalmas mennyiségű csapadék eshetett itt, aminek következtében az ösvény sártengerré változott, a patakokon száraz lábbal való átkelés pedig csak gólyalábbal lett volna lehetséges.

Persze pont a talpán lyukacsos cipőm volt rajtam, de mindegy, legalább hamar telement vízzel és utána már nem volt olyan kellemetlen. A csapadékos időjárásnak köszönhetően viszont lépten-nyomon gombákba botlottam, és remekül elszórakoztattam magam azzal, hogy a gombás könyvemből megpróbálom azonosítani őket. Képtelen vagyok megjegyezni a gombák neveit, úgyhogy mindig új az információ.

A sárban felfelé caplatás után Tatyi úgy döntött, hogy ő akkor most pihenőt tart, és erre egy keresztbe kidőlt fatörzset szemelt ki – jegyzem meg, nagyon jó stratégiai érzékkel, mert egyrészt nagyjából félúton voltunk, másrészt pedig a fatörzsön kényelmes ülés esett. Alaposan beebédeltünk, és újult erővel és a tele gyomor boldog tudatával indultunk újra útnak. A talaj szerencsére szárazabbá vált, és minden különösebb nehézség nélkül elértük Szokolyát.

A falu határába érve megcsodáltuk az elpöfögő kisvasút szerelvényét – és egy kicsit jobban kiléptem volna, ha tudom, hogy két óra múlva jön csak a következő… Szokolya egyébként kedves település, a nem messze található Királyrét pedig kedvelt turistacélpont. Ott már többször jártunk, ezért nem éreztem égető vágyat a felfedezésre. Helyette a helyi „kulturális központot” vettem célba, ahol egy kávé mellett kellemesen elbeszélgettem a sörözgető törzsközönséggel a fakitermelésről, a dinnye árakról és természetesen a kutyákról. Mert a kutyák összehozzák az embereket.

A várva várt kisvasút pillanatok alatt Kismarosra repített minket, ahonnan Vácon keresztül kora estére haza is értünk a vonattal. Azt hiszem, a képet elnézve egyértelmű, hogy nem csak engem nem kellett ringatni a nap végén…

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.com; IG: @tatyiandme

Zarándoklatra vallásos indíttatásból indul az ember. Régen elsősorban a bűnbánat és az alázat vezette a keresztényeket arra, hogy akár több hónapon át tartó gyaloglással eljussanak egy kegyhelyre. Manapság az Isten keresése, a hit megélése vagy a közösség élménye éppoly motivációs erő. Sokan azért indulnak el egy hosszabb útra, hogy az egyszerűségben, az embert próbáló feladatban megtalálják magukat, vagy az élet mélyebb jelentését.

Én akkor fogadtam meg, hogy elindulok, amikor tavaly Tatyi nagyon beteg volt és a gyógyulása már nem rajtunk, vagy az orvosokon múlt – de fordult a kocka, és leküzdötte a betegséget. Elhatároztam, hogy ha tehetem, vele együtt fogok részt venni egy zarándoklaton. Az első nekifutásunk tavaly augusztusban rövidre sikerült, mivel a nagy melegben Tatyi nem bírta az iramot és ölben vittem, majd a vállamon, ami a túrahátizsákkal együtt már nekem haladta meg a fizikai teljesítőképességemet, és kb. 20 km után feladtam. Nem adtam fel azonban az elhatározást, és idén ismét csatlakoztam a Ferences zarándoklathoz Szobon. Szeretem a csoportos zarándoklat hangulatát, és azt a többletet, amit a társaság ad, mégis csak egy Szentmise erejéig maradtunk a csapattal. Tatyival kettesben indultunk neki a nagy kalandnak Márianosztrán keresztül Kismarosra. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem, hogy egyedül, csak Tatyi és én, baktassunk együtt az úton.

A zarándoklatoktól mindenki valami fantasztikus élményt vár. A megérkezés pillanata, a teljesítés, az Út, amelyen annyi tanulság és életre szóló bölcsesség tapad ránk, amelytől másnap másképp fog felkelni a nap. Azt hiszem, a Coelho könyvek és az amerikai filmek hatása ez, hogy ha valamibe belefogunk, akkor mindjárt sorsfordító élményeket várunk cserébe. Nálam ez nem így van. Nincs tűzijáték és nincs éljenzés, és ennek a történetnek a végén ne várjatok örök igazságokat és életre szóló tapasztalatokat, mert azzal nem szolgálhatok. Van viszont egy teljesen más érzés, egyfajta lassú nyugalom, türelmes nézelődés és szemlélődés, amely akkor fog el, amikor már le tudom lassítani a lépéseimet, és nem csak a következő megálló, a szintidőm, a hétköznapi problémáim zakatolnak a fejemben. Csak a kutyám és én vagyunk. Éppen ott és abban a pillanatban. Ezért is nehéz erről írni, mert ez egyfajta üresség, amelyet természeténél fogva nehéz szavakba önteni; és lehet, hogy ha Te elindulsz, teljesen mást fogsz tapasztalni.

A távhoz képest hosszú tervezgetés után bevásároltam magunknak kétnapi élelmet, elcsomagoltam, majd kicsomagoltam, majd újra elcsomagoltam mindent a hátizsákba, Tatyi pedig teljes lelkesedéssel rá is feküdt a cuccra és ott töltötte az éjszakát. Reggel aztán vonattal indultunk Szobra, ahol délre vártuk a zarándokcsoportot. Körülbelül egy órával korábban érkeztünk, így volt időnk felfedezni a kisvárost és sétálni egyet a Duna-parton, mielőtt a csoport megérkezett. Szob kedves és szépen rendezett település, a templom, a tér és a Duna-part hatalmas fák árnyékában fekszik, a házak előtt sok-sok virág nyílik, nagyon hangulatos és bájos városka.

A közös zarándokmise után hátamra vettem a zsákot és elindultunk a Mária út jelzésén Márianosztra felé, az aznapi célunk Kóspallag volt, ahol egy erdei faház várt ránk. Az első szakaszon a Mária út a Börzsönyi kék sávval párhuzamosan halad. Szobról kiérve lankás szántók között vezet a földút, két oldalt vadvirágok, a távolban itt-ott megpillanthatjuk a Duna víztükrét, előttünk pedig a Börzsöny vonulatai futnak. A tájékozódás és a terep is egyszerű, pont ideális arra, hogy belemelegedjen az ember a magányos mérföldkoptatásba. Mivel a napi távot nem terveztem túl, ezért ráérősen baktattunk, a Sukola-keresztnél megebédeltünk és egy kicsivel négy óra előtt értünk Márianosztrára. A település neve ismerős lehet a híres márianosztrai fegyház révén, vagy a pálos kolostor kapcsán, amelyet még Nagy Lajos alapított 1351-ben. A kolostor és a kegytemplom, valamint a börtön épülete is messziről látszik már az útról, mutatva az irányt.

Az épületegyütteshez képest a Mária út jelzése a falu központjától visszafelé, egy domboldalon halad tovább, először házak, majd később gyümölcsfák mellett. Itt megcsodáltuk az eddigi leghatalmasabb pulykát, amit valaha láttam. A gigászi bronzbarna jószág olyan tekintéllyel bírt, hogy Tatyi elfeledkezett ragadozó mivoltáról és csak hódolattal szemlélte. Lehet, hogy a pulyka hatására, de itt egy kissé belekeveredtem a jelzésekbe, ugyanis az addig párhuzamosan futó piros sáv és a Mária út szétválik, hogy az utóbbin a Kálváriához tehessünk egy rövid kitérőt. Aztán józan paraszti ésszel kikövetkeztettem, hogy a domboldal felé kell vennem az irányt, ha kálváriát keresek, és így egy rövid, de annál meredekebb szakaszt követően már a tölgyfák árnyékában heverésztünk Tatyival. Ránk fért a pihenés, és nem is siettünk sehova – nyugodtan kiélveztük a pillanatot és átadtam magam a panoráma látványának: a Dunakanyar, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny vonulatai szépen ölelik a szántóföldekkel tarkított lankákat.

A kápolna mellett, a dombon, olyan érzésem támadt, mintha nagyon távolról szemlélném a világot: mintha ezek a helyek, az ismerős utcák, a kedvenc kávézók – amelyek a valóságban csak 10-20 kilométerre vannak, – elérhetetlenek lennének. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor sikerült eltávolodnom a hétköznapi dolgaimtól és átadnom magam a pillanatnak. Tatyival sem volt ez másképp, eddigre már rájött, hogy ez most egy hosszabb túra lesz, nem csak egy séta, és boldogan csóválta a farkát, fetrengett a fűben és úgy általánosságban elégedett kutya benyomását keltette.

Folyt. köv.

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme.com; IG: @tatyiandme

1979-ben húzott túrabakancsot Rockenbauer Pál és csapata, hogy keletről nyugatra haladva, gyalogosan átszeljék hazánkat az Országos Kéktúra jelzéseit követve. A sorozat nem titkolt szándéka az volt, hogy az emberek kedvet kapjanak a gyalogos természetjáráshoz, Magyarország tájainak felfedezéséhez. Generációk nőttek fel azóta, és a kéktúrázás még mindig fénykorát éli. Több tízezren vágtak már neki a nagy kalandnak, és nem titok, hogy Tatyival mi is szeretnénk annak a szűk elitnek a soraiba lépni, akik a teljes 1164 km-t végigjárták.

A mi tízfőnyi csapatunk fizikai értelemben egyáltalán nem állt különleges emberekből. Voltak köztük régi »szervezett« turisták, és voltak olyanok, akik soha semmilyen természetjáró egyesületnek nem voltak tagjai. Tehát amit mi tízen megcsináltunk, azt – bízvást állíthatjuk – bárki megteheti. – Rockenbauer Pál

Az Országos Kéktúra egyben és szakaszonként is teljesíthető, ráadásul a szakaszok sorrendjét és azt, hogy egyszerre mekkora távot teszünk meg, mi választhatjuk meg. A lényeg az, hogy a pecsételőfüzetbe összegyűjtsük az összes pecsétet. Egyszerűen hangzik, és valójában az is, de rengeteg kalandot, kihívást és szervezést vállal az, aki nekivág a “Kéknek”. Persze, ahogy a közhely is tartja, a másfélmillió lépéses út is egyetlen lépéssel kezdődik… vagy valami ilyesmi 🙂 A modern technikának köszönhetően a Magyar Természetjáró Szövetség honlapján és a facebookon is aktuális információk állnak rendelkezésre, a Túratervező app-pal pedig lényegesen könnyebb a tervezés mint a hagyományos térképes-iránytűs módszerrel.

Ha kedvet kaptál, hogy kutyáddal együtt belevágjatok egy valóban bakancslistás kalandba, akkor szerezzétek be a pecsételőfüzetet és a túratérképet, és vágjatok bele! Az első lépésekhez adunk még pár tippet:

1. Mindig legyen nálad tintapárna! Ez azért fontos, mert a pecsételőhelyeken sokszor nincs, és nincs annál bosszantóbb, mint amikor a megtett kilométerek után nem tudsz egy jót pecsételni.
2. Tervezés: ne vállald túl magad! A Kéktúra honlapján fent van a 27 szakasz és a pecsételőhelyek. A szakaszokat nyugodtan bonthatod kisebbekre, nincs megkötés, csak figyelj, hogy a pecsételőhelyek közti szakaszokat egyben teljesítsd, mert így tudod követni a teljesítményedet.
3. Átlagosan kb. 4km/h-s sebességgel számolj, de vedd figyelembe a domborzatot is! Velünk egyszer megesett, hogy a napi etap után két napig alig bírtunk mozogni, annyira megterhelő volt a szintemelkedés.
4. Szállásfoglalás: szerencsére egyre több a kutyabarát szállás a kéken. Ha turistaházban, kulcsosházban vagy kempingben szálltok meg, egyeztess előre.
5. Bármelyik kutya alkalmas a túrázásra, de figyelembe kell venni a szükségleteiket, adottságaikat. Próbáljátok ki magatokat a természetben, mielőtt vándortúrába kezdetek.

Magyar Természetjáró Szövetség Kéktúra honlapja

Milyen felszerelésre lesz szükséged?

Hogyan készüljünk egy egynapos kutyás túrára?

Bujdosó-Szalay Adél / tatyiandme

(Kutyabarát.hu)

Forrás és képek: Magyar Természetjáró Szövetség, MTVA, Wikipedia; indexkép: Tomkó Ádám – Táj /flickr