Abszurd humorával kis túlzással az ország felének segít jókedvűvé és gördülékennyé tenni a hétköznap reggeleket. Bár az ismert reggeli rádióműsor alapja a humor, Jani ezt a platformot is gyakran megragadta arra, hogy természetvédelemről, környezettudatosságról, vegetáriánusságról vagy állatvédelemről beszéljen. Vadon Jani azon ritka hírességek egyike, aki ezekben a témákban kimondottan jártas, gyakorlott és hiteles. Várfoglalók című műsorával olyan helyekre kalauzolja el a nézőt, hogy még a kanapén kucorgók kedvét is meghozza a kiránduláshoz, országjáráshoz, túrázáshoz.

A természet szeretetére, kincseire, környezetünk értékeire hívja fel a figyelmet, kutyája pedig valószínűleg több helyen túrázott és kirándult már az országban, mint a legtöbb ember. Tira, a németjuhász keverék saját Instagram oldalán hirdeti a kutyás kirándulást és a boldog gazdis-kutyás létet. A fotókat elnézve nem is gondolná az ember, hogy Tira nem volt mindig ilyen boldog, kedves és jól nevelt kutya, aki profin pózol egy-egy fotó elkészítése közben. Janival többek között a kutyás életről, a küzdelmes útról, a felelősségvállalásról és az óhatatlanul elkövetett hibákról is beszélgettünk.

Amikor megkerestünk ennek a beszélgetésnek az ötletével, említetted, hogy általában nem vállalsz interjú felkéréseket. Velünk mégis kivételt tettél, amit ezúton is nagyon köszönünk. Megkérdezhetem, hogy miért?

Igen, ez így van, nagyon ritkán adok interjút. Nem tartom fontosnak. Szerintem túl sokan és túl sok dologról formálnak véleményt manapság. Nem gondolom, hogy nekem is véleményvezérnek kellene lennem. Amit el szeretnék mondani az életemről és az értékrendemről, azt a közösségi médiában megteszem. Amit ott nem találnak meg az emberek rólam, arról pedig nem nagyon akarok beszélni. Hogy veletek miért tettem kivételt? Alapvetően az az oka, hogy kutyás magazinról van szó, és én mindig is kutyás voltam. Mondhatnám, hogy mindig családtagok voltak nálunk a kutyák, de ez nem lenne igaz. Régóta családtagok, de nem voltak mindig azok, csak velünk éltek. Ez pedig már egy fejlődésnek, egy lelki érésnek, felfogásbeli változásnak a következménye. Egyrészt fontosnak tartom, hogy erről a folyamatról beszéljünk, másrészt azért vállaltam a beszélgetést, mert a mi kapcsolatunknak Tira kutyánkkal van egy üzenete. Szeretném, ha látnák az emberek, hogy egy nagyon terhelt hátterű, szörnyű körülmények közül mentett kutya, megfelelő kezekben, rengeteg odafigyeléssel és foglalkozással élményekben gazdag teljes életet élhet.

Volt olyan időszak az életedben, amikor nem volt kutyád?

Egy rövid ideig nem volt csak, családi okok miatt. Akkor született a kislányunk, de hangsúlyoznám, hogy nem azért nem volt kutyánk, mert szerintem egy csecsemő mellé nem való. Az egyik legszomorúbb dolognak tartom, amikor egy kutyáról azért mondanak le, mert “féltik tőle” a kisgyereket. Nem félteni kell a gyereket a kutyától, hanem hozzászoktatni az új élethelyzethez. Ha pedig beletörik a bicskánk, szakember segítségét kell kérni. Felelősségtudat, hozzáállás és sok-sok türelem kérdése az egész. Pont úgy, mint egy kisgyerek nevelésénél. A legproblémásabb kutyából is csodás dolgokat lehet kihozni, erre pedig Tira az élő példa.

Visszatérve a kérdésedre, a kutyák mindig részei voltak az életemnek. De régebben egészen másként álltunk hozzájuk, mint most. Gyerekkoromban sok traumatikus élményem volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabadultak meg a kutyáktól. Láttam erdőben fához drótozott egykori “kedvenceket” és más borzalmakat is. Nem mondom, hogy ma már nem ennyire barbárok az emberek, hiszen ma is lehet rémtörténeteket hallani, de talán valamit javult a helyzet. Ugyanakkor az állatkínzás a mostani, elvileg felvilágosultabb társadalomban is jelen van. Mintha egyes emberek a kiszolgáltatott állatokon élnék ki a frusztrációjukat. A régebbi korokban vagy azért becsülték meg a kutyát, mert státusszimbólum volt, vagy azért mert fontos volt a család számára, mint munkakutya, mint haszonállat. A pásztorok pl. tudták, hogy ha nem gondoskodnak a kutyáikról rendesen, akkor ottmaradhatnak a legfontosabb munkatársuk nélkül. Mert ők olyan munkát végeztek és végeznek időnként ma is, amit az emberek nem tudnak elvégezni. Mi, emberek tudunk dolgokat, megtanulunk dolgokat, de egy kutyának az ösztöneinek köszönhetően szinte a vérében van a tudás. Egy kutya képességei ebből a szempontból sokkal komplexebbek, mint egy emberé. Tanulni is tud és ösztönei is vannak. Ebből a kettőből olyan hibrid képesség rendszer alakul ki, amivel sok helyzetben felülmúlnak minket.

A beszélgetésünk elején említetted, hogy bár mindig volt kutyád, egészen más szerepet töltöttek be az életedben régebben, mint most. Milyen volt régen kutyásnak lenni?

Komoly fejlődéstörténete van annak, hogy Móni, a feleségem és én is megtanultunk “kutyául” az évek során. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy azért, mert sok időt töltött kutyákkal, már ért is hozzájuk. Bevallom ezt én is elhittem magamról. Gyerekkoromban nálunk a kutya a ház tartozéka volt, a szó klasszikus értelmében. A kert nem játszótér, hanem egy kis háztáji gazdaság volt. A kutya pedig láncon élt egy kutyaházban, ez volt a természetes. Ez a hetvenes években volt, amikor még az is normálisnak számított, hogy a kutyát este kiengedték, “elment egyedül sétálni” és reggel meg beengedték.  Persze, hogy tele volt a kerület állandóan nem várt szaporulattal… Apám mindemellett imádta a kutyáinkat. Például minden nap masszírozta Robi nevű németjuhászunk fülét, hogy “szépen álljon”, jól táplálta, kefélgette a szőrét, de láncon tartotta. Akkor “így szerették” a kutyákat. Robika egyébként csodás kutyus volt, nagyon jó genetikájú, nagyon okos, sajnálom, hogy nem kapta meg azt a gondoskodást, amit ma már megadnék neki. A lelkiismeret furdalásomat és tévedéseimet Tirával próbálom most helyrehozni. Amikor kiderült róla, hogy problémás kutya, ezért sem adtuk fel. Nem mondhattunk csődöt, nem ronthattuk el még egyszer!

Tira érkezése előtt azonban még más kutyák is voltak az életedben, akik szépen feladták a leckét. Mit tanultál tőlük?  

Igen, voltak nagyon kemény és problémás kutyás éveink. Ezek nagy része meggondolatlanságból és tudatlanságból fakadt. Mindenesetre olyan leckék voltak, melyeknek a mai tudásomat és kitartásomat köszönhetem. Robi mellé például a nővéremék hazahoztak egy rottweiler kölyköt, Digót. Nagyon cuki volt, de hamar kiderült, hogy két ivaros domináns kan együttélése mennyire problémás. 13 évig éltünk úgy, hogy gyakorlatilag sehova nem tudtunk hosszabb időre elutazni. Mindig velük kellett lenni, nem tudtuk vinni őket sehova, de az soha nem merült fel, hogy valamelyiknek másik gazdát keressünk.  Ez a 90-es évek elején volt, és akkor még az sem jutott eszünkbe, hogy egy szakemberhez forduljunk. Nem láttunk a problémára megoldást.

Közben pedig Mónival és az újszülött kislányunkkal elköltöztünk egy lakótelepre, a negyedik emeletre. Visszajártam hozzájuk sétálni, etetni, egészen a halálukig. Először Robi ment el, Digó pedig néhány hétre rá követte a barátját… Utánahalt. Még úgy is nagyon megrázó volt, hogy én már nem éltem velük együtt. A lakótelepi lakásból aztán sikerült visszaköltöznünk a kertvárosba és az első gondolatunk az volt, hogy legyen egy kutyánk. Utólag azt mondom, hogy még az akkori választásunk is meggondolatlan volt. De már annyira akartunk egy új kis kedvencet, hogy sajnos hagytuk magunkat kizárólag az érzelmeink által vezérelni. Pedig egy felelős döntéshez racionalitásra is szükség van.

Kerestünk egy tenyésztőt. Mielőtt folytatom a történetet, fontosnak tartom elmondani, hogy azóta a kutya vásárlásának már a gondolata is kilúgozódott belőlünk. Ma már biztosan mondhatom, hogy soha többet nem fogunk pénzért kutyát venni. Örökbefogadni fogunk még, de venni nem. Csak akkor adok egy kutyáért pénzt, ha tudom, hogy azzal megmentem. Én sem a tenyésztést, sem a szaporítást nem támogatom. Addig, amíg több tízezer gazdira, családra váró kutya van a menhelyeken, az embereknek át kéne jobban gondolniuk, hogy honnan választanak kedvencet!

Robi és Digó után még azonban tenyésztőt kerestetek, és egy fajtatiszta bokszert vásároltatok. Miért pont bokszer?

Igen, Denike, a bokszer költözött hozzánk. Egy tündér, csoda kis kutya volt. Én mindig nagyon szerettem a molosszereket és a hasonló típusú kutyákat. Tudom azonban, hogy az a fajta pofaberendezés, egyedi stílus, ami nagyon tetszik a bokszerekben, bulldogokban, mopszokban, inkább átok a kutyáknak, mint áldás. Nagyon aranyosak, de nagyon komoly egészségügyi problémákkal kénytelenek együtt élni mind a kutyák, mind a gazdik. Denike egy jó kiállású, azonban nem túl bátor kutyus volt. Úgy ugatott, hogy minden vakkantással egyet hátra lépett. Ha valaki állt a kapuban, csak azt látta, hogy a kutya tolatva ugat, és egyszer csak eltűnik a ház mögött. Végtelenül szelíd és kedves cukiság volt. Akkoriban azonban nagyon sokat kellett dolgoznom, Móni pedig otthon volt a kislányunkkal. Nem tudtunk vele sem eleget foglalkozni. Nagyon sok csodás pillanatunk volt együtt, de ugyanakkor mégiscsak egyfajta aranykalitka volt az élete. Sok szeretetet adott nekünk és mi is neki, de az életmódunk megkötötte a kezünket. Most már tudom, hogy akkor jobb lett volna egy kisebb termetű kutyát választani a 45 négyzetméterbe, pláne, hogy akkor már Miklós macskánk, “a testet öltött gonosz” is velünk volt. Aztán Denike is elment. Tudjuk, hogy egy kutyásnak annyiszor szakad meg a szíve, ahány kutyát elveszít. Denike halála is borzasztóan megviselt minket. Dupla agytumora lett, nem lehetett műteni. A mindig vidám, csupa öröm, játékos kislány, hétről-hétre épült le, “egy mogorva mamikává vált”, akinek már fájt az élet. Nagyon nehéz volt elengedni. Miután elment, azt mondtam, hogy egyelőre nincs több kutya. Nem azt mondtam, hogy soha többet, csak időt kértem. 5-6 évet, hogy éljünk tovább, dolgozzuk fel a halálát, és ha újra készen állunk rá, akkor jöhet egy újabb négylábú családtag.

Végül ehhez képest mennyi idő telt el Denike halála és Tira érkezése között?

Fél év. Móni és a lányom, Virág elkezdte rágni a fülemet, de én határozottan mondtam, hogy nem! Aztán addig puhítottak, folyamatosan kiskutyák képeit mutogatva a neten, hogy egy nap eljött a pillanat, amikor elkezdtem hajlani rá én is. Valahogy felkeveredtünk a Hachiko Állatvédő Egyesület oldalára, és megláttuk a kölyök Tira fotóját. Akkor még Trixie-nek hívták és két nagy “radar” füle mellett a szemei ragadták meg a figyelmünket, amik azt kérdezték: “Ugye nem kell már sokat várnom rátok?” Megláttuk és kész, el is dőlt a sorsunk. A Hachiko egyébként elég komoly feltételeket szab az örökbefogadáshoz, amiket ha nem tudsz betartani, jogukban áll az állatot visszavenni. Szerintem ezzel az égvilágon semmi gond nincs, ez is csak azt bizonyítja, hogy ők igazán szívükön viselik az általuk mentett és örökbeadott kutyusok sorsát!

Tira tehát jött, látott, elrabolta a szíveket és beköltözött. Ezután jött a feketeleves?

Igen, gyorsan kiderült, hogy Tira baba egy szuper szenzitív, agresszív, nehezen kezelhető kutya. Valószínűleg azért is, mert egy ablaktalan garázsban született, ahol testvéreivel és az anyukájukkal együtt tartották bezárva, éhhalálra ítélve. Ennek a traumatikus időszaknak a lelki nyomait, szerintem egész életében cipeli majd. Aztán ahogy beköltözött hozzánk, nagyjából elszabadult a pokol. Pozdorja lemezzel kellett elbarikádozni a nappalit, hogy ne kapja szét apró darabokra. Elég gyorsan felismertük, hogy itt komoly probléma lehet, és ez így nem fog működni. Muszáj valamit tennünk. És ha ennek az a módja, hogy reggeltől estig foglalkozni kell vele, akkor nincs más út, Móni ezt fogja tenni!

4 hónapos korától a mai napig heti kétszer járunk vele kutyaiskolába. Óriás küzdelem volt Tirával az első időszak, de ki kell hangsúlyoznom, hogy ez elsősorban nem az én küzdelmem volt, hanem a feleségemé. Leginkább az ő érdeme, hogy Tira most már bárhol vagyunk, szuper jól nevelt is tud lenni, nem generál és kerüli a konfliktusokat.  De az első időkben nem egyszer történt meg, hogy Móni sírva jött haza a kutyasétáltatásból. Tira ugyanis minden egyes kerítésnek nekiugrott ahol kutya volt, nem lehetett közösségbe vinni, nem lehetett vele utazni, sem egyedül hagyni. Egy rémálom volt! Egyedül a másik fenevad, Miklós tudta kordában tartani!

Próbáltátok saját magatok megoldani a helyzetet, vagy azonnal szakemberhez fordultatok?

Nem próbálkoztunk, szakember segítségét kértük. Tudtam, hogy attól, hogy 46 éven keresztül volt mellettem egy vagy több kutyus, még nem tudok róluk eleget, főleg egy ilyen probléma megoldásához. Sokan túl büszkék ahhoz, hogy ezt beismerjék. Egy dologban biztosak voltunk, hogy nem visszük vissza! Nem fogok az állatmentők szemébe nézni, és azt mondani, hogy “Bocs, ez nekem nem megy! Nincs egy nyulatok?”. És ez nemcsak az egómról szólt, sőt elsősorban nem arról. A kutyának egy ilyen hátraarc, megfutamodás a részünkről óriási trauma lett volna, ami valószínűleg még inkább elmélyíti a lelki problémáit. Mi eltökéltük, hogy ez a kutya a családunk tagjaként nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott életet fog élni velünk. Hogy beszáll az autóba és elmegyünk kirándulni minden gond nélkül. Hogy velünk alszik egy légtérben. Hogy jön velünk étterembe, kávézóba, áruházba. Hogy nem lesz agresszív sem kutyával, sem emberrel. Akkor még nem tudtuk, mikorra érjük ezt el, de elértük. Most így élünk. De ez egy nagyon kemény, hosszú út volt, és még most sem ért véget.

Mennyi idő után éreztétek azt, hogy kezd változni a helyzet, hogy van eredménye?

Nagyjából egy év. Addig szinte semmi eredményét nem láttuk. Egy év kínkeserves, verítékes, kőkemény meló, főleg a párom részéről, de nem volt más út. Ha valaki megspórolja ezt a munkát, az olyan óriási terhet vesz magára, ami agyon tudja nyomni az embert. Ha az ember feladja, ha nem hiszi el, hogy egy problémás kutyával lehet valamit kezdeni, ha visszaviszi a menhelyre, mert nem így képzelte, mert túl nehéz, mert a kutya “javíthatatlan”, akkor igenis csődöt mond. Mert minden kutyával el lehet jutni egy olyan szintre, ahol már nem okoz gondot. Tira nagyjából hét éve heti kétszer jár kutyaiskolába a mai napig Benke Andráshoz a kőbányai Happy Dog-ba. Fontosnak tartom megemlíteni a nevét, mert nagyon sokat köszönhetünk neki. Szerencsére rögtön hozzá kerültünk, ő pedig sokat foglakozott már hasonlóan problémás kutyákkal, úgyhogy voltak tanácsai bőven. A Tirával való közös életünk tehát a rengeteg öröm és fantasztikus élmény mellett folyamatos munka is, ami nem ér véget egy tanfolyammal vagy a kutyaiskolával. Hiszem, hogy minden problémára van megoldás, csak fel kell ismernünk a saját korlátainkat, meg kell találni a megfelelő szakembert, a megfelelő utat és persze rengeteg kitartásra, türelemre és időre van szükség. Fontos, hogy ezzel tisztában legyenek az emberek, mielőtt egy kutyus a családjuk tagjává válik, mert később minden perc befektetett munka kamatozni fog!

Nézzétek meg, milyen szuper helyeken túrázik Tira és Jani: Instagram/fruskatiruska

Az interjú teljes terjedelmében és eredetileg a Kutyabarát Magazin 2023. őszi számában jelent meg. 

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Szekeres Adrien lassan 25 éve az életünk része, egy generáció énekesnője, örökérvényű dalokkal, megkérdőjelezhetetlen tehetséggel és sokoldalú szakmai tudással. 2007-ben az „Olyan, mint Te” című száma végérvényesen beírta magát a magyar zenetörténelembe, a legsikeresebb magyar dal lett a rádiókban. Adriennel nem találkozunk „celeb” műsorokban és új lemezekkel sem jelentkezik évente. Számára az éneklésből a színpad és a közönség a legfontosabb, az oda-vissza áradó szeretet és energia, az alkotás ilyen formája. Pár hónapja pedig belépett életébe egy új szerelem, akit Estellének hívnak.

Láthatóan óriási a szerelem közted és Estelle között. Mikor lettél ekkora kutyás, vagy ez a rajongás csak Estellének szól?

Soha nem volt kutyám, gyerekkoromban egy kilencemeletes panelben laktunk, így esélyünk sem volt kutyára. Felnőttként, családanyaként pedig már úgy éreztem, hogy nem fér bele az életünkbe.  Inkább szülök még egy gyereket – gondoltam -, mert az egy idő után kimegy pisilni és megcsinálja magának a reggelit, mint ahogy a gyerekeink ezt már meg is teszik és el is intéznek magukkal kapcsolatban szinte mindent. Ezzel párhuzamosan viszont keletkezett bennem egy rettenetesen nagy hiányérzet. A gyerekek már 18 és 16 évesek, a kirepülés határán vannak, inkább már a saját dolgaikkal foglalkoznak.

Ahogy egyre nagyobbak lettek, úgy jött a vágy egy kutya iránt. Nem tudtam pontosan milyet szeretnék, csak azt, hogy kistestű legyen. A férjem nagyon kedves volt, kaptam tőle egy plüsskutyát a házassági évfordulónkra, egy barátnőmtől pedig pórázt kaptam, mondván, majdcsak megérkezik hozzá a kutya is. De valahogy senki nem akarta lehinni, hogy én tényleg akarok egyet. Aztán amikor jött a karantén, eldöntöttem, hogy vagy most lesz kutyám vagy soha. Van egy unokatestvérem, aki egy híres, profi groomer, az ő segítségét kértem a fajta kiválasztásában. Ő lett aztán a kutyus keresztanyja is, és ezt a feladatát nagyon komolyan veszi.

Végül hogyan választottad ki a koreai máltai selyemkutyát? 

Egy igazi ölebet szerettem volna. Nálunk az egész család ölelgetős, puszilgatós, simogatós típus. Szükségem van az érintésre, simogatásra és én is szívesen teszem ezt. Olyan kutyát szerettem volna, aki szintén ilyen, aki hagyja magát babusgatni, szeretni.  A máltai pedig pont ilyen. Nagyon kedves és szereti, ha szeretgetik, még azt is, ha fésülgetem. Aztán már csak az volt a kérdés, hogy kisfiú vagy kislány legyen, végül a kislányra esett a választás. Egy lelkiismeretes, nagyon profi és gondos olasz tenyésztőtől érkezett hozzánk a kiskutyánk. Olyan paksamétával engedte el Estellét, hogy még a magyar állatorvos is rácsodálkozott a vizsgálatok alaposságára. Nem vagyok nagy kutyás, nincsenek tapasztalataim, nem mertem ebben kockázatot vállalni. Megnyugtató érzés, hogy tudom, teljesen egészséges és minden rendben van vele. Sajnos van olyan tapasztalat a családban, hogy egy rossz tenyésztőtől vásárolt, egészségügyi problémákkal küszködő kutyával élnek együtt. Ez mindenki számára megterhelő. Amennyire lehet, biztosra mentem, de nyilván így sem lehet mindent kiszűrni.

Milyen volt a hazaérkezés Olaszországból, hogy teltek az első napok?

Én annyira, de annyira vártam már, hogy 16 hétig tűkön ültem. Igyekeztem magamat csillapítani, de nem nagyon sikerült.  Konkrét szakmai felkérésnek mondtam nemet azért, mert tudtam, hogy nekem augusztus 26-án Velence mellett kell lennem, és el kell hoznom a kutyát. Lett volna egy több hétig tartó projektem, de nem vállaltam el a kutya érkezése miatt. Állandóan a tenyésztő oldalain lógtam és néztem, hogy mikor születnek kiskutyák, és melyik alomból kapjuk meg a miénket. Azt tudtuk, hogy 16 hetes koráig nem hozhatjuk el. Aztán egyszer csak küldött a tenyésztő egy felvételt egy 5 hetes kutyusról, őt ajánlotta nekünk.  Majd később videót készített 3 kiskutyáról, ezek közül választottuk ki, hogy melyik legyen. A családban mindenki ugyanazt a kutyust választotta, és mint kiderült, a korábban küldött 5 hetes kutyus is ő volt. Innentől indult egy nagyon izgalmas, várakozással teli időszak. Mindig nagyon vártam egy fotót, videót róla, hogy jól van, szépen fejlődik. A születésétől végig kísértem a kis életét. A tenyésztő nagyon együttműködő volt, így amikor elhozhattuk, már közel állt hozzám, szinte már ismertem.

Gyönyörű helyről hoztuk el. Anyukát és apukát is bemutatták nekünk egyenként, majd megkaptuk végre Estellét is, aki hihetetlenül picike volt. Összesen 1,5 kg volt a súlya. Jázmin lányom arcát végignyalta, majd a karomba vettem és gyakorlatilag rám tapadt a kutya. Az út nagyon hosszú volt, de Estelle végig jól viselkedett. Hazaértünk, felvittük a lakásba, ott körbeszaglászott. Betettük a kis ágyikójába és reggelig aludt.

Hogyan készültél az érkezésére, azon kívül, hogy borzasztóan vártad?

Négy könyvet is elolvastam, hogyan kell egy kölyökkutyát tanítani, szoktatni. De az az igazság, hogy semmivel nem volt dolgom. Készen kaptuk a kutyust, egy csomó dologra megtanították már a tenyésztőnél.  Már akkor úgy evett, hogy megállt egy méterrel a tányérjától, majd amikor én elléptem, akkor ment oda és kezdett el enni.

Hogy alakult át az életed, amióta veled van? Újraindult az élet Covid után, már ebbe kellett a kutyust beilleszteni. Mennyire zökkenőmentes?

Hétvégén, amikor koncertezünk, akkor a lányok vigyáznak rá. Volt olyan helyzet, amikor viszont nem tudtam otthon hagyni, egymás után kellett tévéfelvételre, koncertre, fotózásra mennem és vittem magammal mindenhová.  Ez nagyon megterhelő volt számára. A sok helyszín és sok új környezet nagyon stresszelte.  Szerencsére karantén után került hozzánk, így már az első pillanattól jövünk-megyünk, viszem, ahová csak lehet, de nincs velem 0-24-ben.

Két hónapja van veletek Estelle, van már valamilyen kialakult véleményed arról, hogy alapvetően miben változik meg az ember élete, ha kutyája lesz?

Sokan riogattak ezzel, hogy megváltozik az egész életünk. Érzem, hogy milyen kötöttséget jelent, de közben meg egy akkora szeretetgombóc és olyan sok érzelem van benne, hogy a nehézségek eltörpülnek mellette. Lemondással egyelőre nem nagyon jár, mindent megoldunk vele kapcsolatban. Ami a legnagyobb ajándék, hogy újra látom gügyögni, csacsogni, cukiskodni a kamaszgyerekeimet. A 18 éves lányomból is előhozta azt a cuki énjét, amit utoljára 3-4 évesen láttunk. Nagyon kedves oldalát domborítja ki a gyerekeknek is. Engem egyébként lelassított, mert mindig félek, hogy rálépek. Egészen más lett a dinamikám otthon.

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára jártál, mely akkor az egyetlen ilyen iskola volt az országban. Voltak színészi ambícióid is, vagy már akkor is az éneklésre koncentráltál?

Úgy mentem oda, hogy színésznő szerettem volna lenni. Énekeltem és sok versmondó versenyt is nyertem. Színjátszó körökbe is jártam, néptáncoltam és tornáztam is, és még jól is tanultam. Ez az iskola nekem a főnyeremény volt. Ott aztán láttam, hogy milyenek a tehetséges színészek, és 1-2 év alatt rájöttem, hogy én mégsem szeretnék színésznő lenni. Az éneklés viszont jobban ment a többieknél, és itt vált egyértelművé számomra, hogy a zene lesz az én utam.  A suli után Sík Olgához jártam énekelni, majd Kővári Judithoz. Ő azt mondta, hogy ha pár évvel korábban kerülök hozzá, akkor operaénekest csinál belőlem. Odáig jutottunk, hogy felvételiztem a zeneművészeti egyetemre magán énekszakra, de akkor volt három hónapos a nagyobbik lányom, éppen hogy csak túl voltam a szülésen. Nem vettek fel, és nem is próbáltam meg többször, de továbbra is tanultam klasszikus műveket. Megmaradt szerelemnek. Nem hittem el magamról, hogy jó operaénekes lennék. Egészen addig nem is mertem közönség előtt operát énekelni, amíg Harazdy Miklós, a Magyar Állami Operaház korrepetitora meg nem erősített ebben.

Jellemző rád, hogy másoktól kérsz megerősítést? Fontos számodra a visszajelzés, vélemény, még ilyen szakmai múlttal és sikerekkel is?

Az az igazság, hogy én nagyon irigylem azokat az embereket, akiknek óriási önbizalmuk van. Nekem ebből mindig kevés volt. Egészen 2019-ig tanultam énekelni, minden héten jártam szorgalmasan énektanárhoz, mert azt gondoltam, lehet ez még jobb, és még mindig van mit tanulni. Egyébként is azt gondolom, hogy ez olyan, mint egy sportolónak az edzés. A tudás és a tanulás mindig része volt az életemnek. Amikor olaszul énekeltem, akkor például olasztanárral készültem a koncertekre. Ez a mentalitás nem feltétlenül jó, szerintem annak sokkal könnyebb, aki nem ilyen. De én így érzem jól magam. Lehet, hogy lehetne jobban csinálni, lehetne sikeresebbnek lenni, de azt mondom, hogy egyensúlyban van az életem, és tökéletesen elégedett vagyok vele. Rendben van a házasságom, a családom, a pályám. 23 éve vagyunk házasok Gáborral, a gyerekeken látom, hogy jó úton járnak. Énekeltem Andrea Bocelli-vel, énekeltem Magyarország legnagyobb koncerttermeiben, legnagyobb színpadokon. Elégedett vagyok mindennel.

Az interjút készítette: Bohata Krisztina/Kutyabarát.hu

Fotók: Chikán Erika Fotográfus

Az interjú dátuma: 2021. november

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2021. évi téli Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Barabás Évi nemcsak ismert és elismert műsorvezető és szerkesztő, de legendás kutyabarát is. Hugó kutyája többször feltűnt már a Fókusz stúdiójában is, Évi volt a Kutyabarát Balaton kampány nagykövete és az Év Kutyabarát Helye díjátadó háziasszonya többször is.  Bátran állíthatjuk, szinte bármire kapható, ha kutyákról van szó. De vajon honnan ered a kutyák iránti rajongása? Milyen volt a kutyatartás régen és most, hogy élte túl kutyái elvesztését, és mit adnak neki a négylábú szőrmókok? Többek között ezekről beszélgettünk Évivel.

Kezdjük is azonnal a gyerekkorodnál, hogyan kezdődött a kutyák szeretete, és mikor kerültél hozzájuk közel először úgy igazán?

Az a fajta gyerek voltam, aki megőrült a kutyákért. Nem tudom megmondani, honnan jött ez a vonzódás, de már egészen pici koromban imádtam őket, talán még a Jézuskától is kértem kutyát karácsonyra. Kis településen, Bonyhádon születtem és ott is nőttem fel, egy nagy udvarban sok szomszéddal és szomszédgyerekkel. A mellettünk lévő faluban a nagyszüleimnél mindig volt kutya, az az igazi falusi, láncon tartott házőrző. Bogár, Muki és hasonló nevű puli vagy németjuhász-félék. Esőben, sárban, hóban kint az ól mellett. Félelmetesnek látszottak, nagyon sajnáltam őket, alig vártam, hogy odamehessek hozzájuk és simogassam, vakargassam őket. Nagyszüleim esténként, amikor a baromfikat elzárták, gyakran szabadjára engedték az éppen aktuális házőrzőt, aki egész éjjel figyelhette a rókákat. Aztán vagy hazajött vagy nem. Számomra az volt a legnagyobb boldogság, ha én is elmehettem szabadon a kutyával és a nagybátyámmal a közeli erdőbe. Ezek a házőrzők azt hiszem annyira hálásak lehettek a szabadságért és figyelemért, hogy emlékeim szerint tökéletesen viselkedtek.
A másik varázslatot a bonyhádi vásártéren éltem meg. Hétvégenként néhány ember vonult ott fel német juhászkutyákkal, akik különböző feladatokat hajtottak végre. Emlékszem, ott álltam elbűvölve, nagyjából óvodás korú lehettem és nem értettem, hogyan értik ezek a kutyák, hogy mit akarnak tőlük az emberek és az emberek hogyan képesek megértetni velük, hogy ők mit akarnak tőlük? Annál nagyobb boldogságot, mint ez az összhang ember és kutya között, nem tudtam akkoriban elképzelni.

Korai rajongásod ellenére viszonylag későn sikerült elérned, hogy kutya kerüljön a családba. Mik voltak a kifogások, és végül hogyan érkezett meg az életedbe a legelső négylábú szerelem?

Általában a szomszédokra hivatkozva utasították el mindig a kutyakérdést a szüleim, a nagy közös udvarban ez teljesen elfogadható indoknak tűnt nagyon sokáig.  A lakásban tartás akkor még nem volt opció. Egyébként nemcsak kutyát szerettem volna, hanem egy kiscsikót, akivel együtt nőhetünk fel.  Ezzel kapcsolatban a szüleim tettek egy könnyelmű ígéretet, ha tele lesz a malacperselyem megvehetem a tűzifát hordó bácsi lovát. A persely tele lett, a lovat persze mégsem vehettem meg. Ez volt életem első nagy csalódása.  Később megmentettünk egy macskakölyköt a húgommal és a kis vörös cica, Rozsdás lett az első velünk élő, saját állatunk.  A szobánk falán viszont továbbra is gyűltek a kutyás poszterek, anyuval minden új kutyás képeslapot megvettünk, és még külföldről is kaptam jó sokat. A gyűjteménynek ma is csodájára járnak a gyerekek. Azt hiszem a szüleim sokáig bölcsen, tudták halogatni, hogy legyen kutyánk. Természetközelben nőttek fel, nagyon jól tudták, hogy ha egy gyerek kutyát kap, az nagyrészt a felnőttek gondja és felelőssége lesz, mintha egy harmadik gyerek érkezne a családba, akiről mindig gondoskodni kell.

Aztán amikor gimnazista lettél, váratlanul gazdi lettél.

Igen, anyu váratlanul hazaállított egy dobozzal, amiben egy apró kölyökkutya volt. A kolleganője megzsarolta, hogy ha nem viszi haza, akkor ott fog elpusztulni, mert sorsára hagyja. Így lett az első kutyánk Vakarcska, a tacskó. Imádtuk, sokat foglalkoztunk vele, de persze a szüleim voltak igazából az állandó, felelős gazdik.

Volt akkoriban olyasmiről szó, hogy felelős és helyes állattartás?

Szóba sem került. A felelős állattartás kifejezés nagyon mai, pár éve a közgondolkodás, a köznyelv része. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a nagyszüleim, ahogy a szüleim is tisztelettel, szeretettel gondoskodtak a haszonállatokról, a természet részeként éltek, azt használva, építve és nem kizsákmányolva.  A kutya- és macskatartás leginkább a városi környezetben változott meg nagyon. Azt hiszem, nevezhetjük forradalmi változásnak, ami az elmúlt évtizedben történt Magyarországon a kutyával való együttélésben. Minden szempontból. Óbudán például már több kutya van, mint gyerek. A döntéshozóknak, a gazdaság szereplőinek is tudomásul kell ezt venni. Egyre több szálloda, vendéglátóhely nyit a kutyások felé, egyre inkább észreveszik, hogy ez egy fizetőképes nagy közösség és érdemes velük foglalkozni. A felelősség mindannyiunk oldaláról megmutatkozik, a kutyások részéről is. A Kutyabarát.hu kakitündér kampányát ezért is tartom hihetetlenül fontosnak. Mert nem lehet úgy élni, hogy a városok utcái bűzlenek az ott felejtett csomagoktól. Ha egy gazdi felelőtlenül ott hagyja, azzal nem csak annak okoz bosszúságot, aki szagolja, vagy belelép. Az amúgy is törékeny kapcsolatot teszi tönkre, a még meglévő távolságot mélyíti kutyások és nem kutyások között.

Ahogy a kutyátlan emberek sem egyformák, úgy a kutyások sem azok, de hinnünk kell benne, hogy mindenki képes a fejlődésre, változásra. Ezért fontos a folyamatos párbeszéd és edukáció.

Most nagyon őszinte leszek, Picur kutyámmal az elején én sem szedtem össze a kutyakakit mindenhol. Mert valahogy vidéken máshogy éltünk a kutyával. Ma már viszek magammal egy palackban vizet, ha a városba megyünk, és nemcsak összeszedem, de még fel is locsolom, ha olyan helyre sikerül.

Vakarcs volt az első nagy kutyás veszteséged.

Vakarcs egyik kölyke, Golyóka még sokáig velünk volt szerencsére. Az anyja akkor halt meg, amikor nyári diákmunkásként Stuttgartban takarítottam egy kórházban. A keresztapáméknál laktam és egyik éjjel Vakarcska ugatására riadtam. Nem tudtam visszaaludni. Másnap délután kaptam a hírt, hogy meghalt.  Hosszú levélben búcsúztam tőle, az összes közös élményt felidéztem, sírt az egész család, amikor elolvasta.  Jóval később vesztettem el a szüleimet, mégis utánuk, Picur kutyám halálakor éreztem a teljes összeomlást. Mintha a kutya elvesztésével zuhant volna rám a magány érzése, mintha mindenkit gyászoltam volna egyszerre. A gyászt nehéz megélni, sok szempontból tabu még mindig nálunk, akit veszteség ért gyakran érezheti úgy, hogy egyedül marad a fájdalmával. A környezete sokszor tanácstalan, senki sem tudja hogyan és mit beszéljen a másikkal, miközben gyakran csak az értő, elfogadó, tapintatos meghallgatás is elég lenne. A kutya, az imádott társállat elvesztése utáni érzésekkel, fájdalommal talán még kevésbé tud mit kezdeni az, akinek nincs ilyen kötődése.  

Hosszú évek óta vagy a Magyar Hospice Alapítvány önkéntese, többször láttad már milyen szolgálatot tud tenni egy kutya.

Nagyon megrendítő, szép és fontos dolog, hogy a Hospice házban ott lehet a haldoklóval a kutyája. Sőt, hospice önkéntes kutyus is szokott „dolgozni” velünk. Hihetetlenül fontos, hogy ott legyen annak, aki vele élte le az életét. Fontos, hogy ne csak a barátok, családtagok, emberek legyenek velünk az út végén, hanem négylábú társunk is. A kutyákkal való találkozást egyébként minden kisiskolába bevinném, nem csak oktatási anyagként. Az élő, érző állatokkal való találkozásra helyezném a hangsúlyt. Szeretni tanulunk meg általuk. Édesanyám bőrdíszművesként gyerekeknek tartott foglalkozást, ahova vitte magával a következő kutyánkat, Golyófia Dömét. Az egyik gyerek állandóan bele akart rúgni, bántani akarta, mígnem anyu megkérdezte tőle, hogy miért nem simogatja meg inkább.  Mire Pisti így válaszolt: „Miért, meg lehet simogatni?” Onnantól kezdve megosztotta még a tízóraiját is a kutyával, és egészen máshogy viszonyult hozzá. Megszelidítették egymást. Új ember született. Ezért tartom fontosnak a találkozást.

Mikor lett az első felnőttkori saját kutyád?

Vakarcs kölyke, Golyó még sokáig élt a szüleimmel. Mindig várt haza, úgy éreztem egyszerűen nem lenne vele szemben tisztességes, ha hazaállítanék csak egy másik kutya szagával is. Szerettem, fontos volt számomra, és megfogadtam, hogy amíg ő él, addig nem lesz másik kutyám, bár már minden feltétel adott hozzá, hogy lehessen. Miután Golyó 16 évesen elment, Picur teljesen véletlenül érkezett hozzám. Vendégségben voltunk egy családnál, akik befogadtak az utcáról egy vemhes kutyát, aki állandóan hozzám bújt, mellettem volt. Meg is jegyeztem vacsora közben, hogy ez a hálás kutya akar nekem adni egy kölyköt. A többi már történelem, így lett Picur, aki nemcsak az én életemet, de nagyon sok barátomét is megváltoztatta. Picur miatt van lakásban tartott kutyája az unokatestvéreméknek, a keresztfiam pedig már 3 tagú falkával él.  Még a barátnőm is örökbefogadott egy csodagombócot, miután megismerte Picurt, pedig ő korábban átment az út túloldalára, ha kutyát látott.  Picur vele születetten intelligens és okos volt. Ösztönösen jól viselkedett állatok és emberek mellett is, nagyon együttműködő, kedves természettel, és még babusgatni is lehetett. Talán lehetett volna terápiás kutya, ha elég tájékozott és felkészült lettem volna.  Picur kölyke Hugó, a mostani kutyám, aki egészen más alkat, és lélek, mint az anyja. Pasi, vagyis ivartalanított kan. Kevésbé önálló és alkalmazkodó, viszont nagyon szeret tanulni, és labdamániás akár az apja.

Mennyi ideig voltál két kutya gazdija?

Éppen elég ideig ahhoz, hogy örökre falkás gazdinak érezzem maga. El tudom képzelni, hogy újra legyen több kutyám is, valamikor. Egyelőre Hugóé a terep nálunk. Ő is már 12 éves.

Szerinted mi a legjobb dolog a kutyás életben? Miért kell, hogy legyen kutyád?

Nyitva tartja a szívedet. Az emberek közötti kommunikációban nagyon hiányzik nekem az a fajta türelem és figyelem, amire a kutya képes. Ha kutyával mennék tartani szeretet-órát, vagy önismereti órát, akkor ez lenne a legfontosabb, amit átadnék. A kutyák képesek arra, hogy elfogadják, befogadják a környezetüket, és ne akarjanak rajta változtatni. Csak örülnek neki, ahogy van. A kutyák képesek szavak nélkül is figyelni egymásra és ránk, csupán jelzésekkel is tudnak egyértelműen kommunikálni, és ha figyelünk rájuk, pontosan értjük, mit szeretnének. Az ember megtanult beszélni, a szavainkkal mégis mennyi bajt és fájdalmat tudunk egymásnak okozni. KI tudjuk fejezni egyértelműen a gondolatainkat? Beszélünk egymással, egymáshoz, igazi nyitott befogadás, figyelem nélkül azonban csak félreértjük egymást.  A szavak éppannyira megnehezítik az emberek közötti kommunikációt, mint amennyire megkönnyítik azt. A kutyák segíthetnek visszatalálni önmagunkhoz, a lelkünkhöz, a lassabb, természetesebb élethez. A kutya és az ember közötti kapcsolat, semmihez sem hasonlítható. Két egymásnak idegen intelligencia megpróbál egymásra hangolódni, megismerni, megérteni, elfogadni, megszeretni, együttműködni – lehet, hogy a kutyák segítségével valahol a távoli jövőben még a földönkívüli intelligenciával is megszelidíthetjük egymást?

Az interjút készítette Bohata Krisztina (Kutyabarát.hu)

Fotók: Chikán Erika Fotográfus és Barabás Évi

Interjú dátuma: 2021. március

ciusAz interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2021. tavaszi Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Kutyabarát.hu: – Köztudottan imádod a kutyákat, ha jól tudjuk Édesapád is nagy kutyarajongó volt. Gyermekkorodban is voltak kutyusaitok? 

Koós Réka: Igen, jól tudjátok, Apukám nagyon szerette a kutyákat, emiatt több házőrzőnk is volt. Először egy Szamos névre hallgató kuvasz (még én neveztem el), imádtam. Sajnos, azonban többször rátámadt az öcsémre és egyszer rám is, úgyhogy új gazdit kellett neki keresni, de jó helyre került. Ezután két moszkvai őrkutyánk lett, akik arról voltak nevezetesek, hogy az elsőt Apukám hozta be az országba. Ők nagyon jámbor, hatalmas, folyton nyáladzó jószágokként éltek velünk. Utánuk jött Mozart, aki egy világgyönyörűséges rottweiler volt, okos, mint a nap és félelmetes. Sosem bántott volna ennek ellenére minket, pedig a kislányom akkor született, amikor ő még élt. Őt nagyon szerettük. Miután meghalt, Apukám már nem is akart kutyát többet. Ő egyébként úgy tekintett az ebekre, mint házőrzőkre, azt vallotta, hogy akkor boldog a kutya, ha kutyaként élhet, soha nem jöhettek be a házba, ők barátok voltak inkább neki, nem társak. Emiatt nem is tudtam milyen az, amikor az ember igazi társként él a kutyájával, ahogy most mi. Egészen új lett nekem ez a helyzet, Müzli most 5 éves, úgyhogy már 4 és fél éve van kutyám.

– Jelenleg 2 kutyus gazdája vagy. Hogyan kerültek hozzád? Mesélsz egy kicsit róluk?

K.R.: Müzlit a Szentendrei Árvácska Menhelyről hoztuk el. Sokat nyaggatott a kislányom, hogy szeretne kutyát. Én ellenálltam. Sokat dolgoztam, nem bíztam abban, hogy számára – ahogy sok gyereknek – nem csak egy fellángolás lesz a kutyaimádat, nem marad-e majd rám minden feladat. Belevágtunk, és nagyon nem bántam meg! Rozi imádja őket, lankadatlanul. Müzli egy közepes keverék, kopó és tacskó ősökkel feltehetően. Egy szent. Pöcök, aki most lett három éves, közepes méretű gyönyörű tacsifiú, bolondulok érte. Ő egy kolléganőm, Simon Bogi kutyájának a kölyke. A páromnak szántuk születésnapjára, de volt azért abban egy nagy adag önzés is… Természetesen, mi is nagyon akartuk.

– Bár most a jelenlegi helyzetben Te is több időt töltesz otthon együtt a kutyáddal, mint a legtöbb gazdi, de egyébként hogyan tudod megoldani a fellépéseid mellett az ellátásukat?

K. R.: Miután a család össze-vissza él, mindig van velük valaki. Ha napközben itthon vagyok, ami azért gyakori, nincsenek egyedül. Ha elindulok az előadásra, nemsokára hazaér a párom, akkor ő van velük. Vele amúgy is nagyon jól járnak, mert ő az a fajta, aki először ölelgeti össze a legjobb barátait (azaz a kutyákat), és csak azután köszön nekem… Amíg Rozival kettesben laktunk, hasonló volt a felállás: Rozi hazajött az iskolából, és ha esetleg mentem dolgozni, akkor ő foglalkozott velük.

– Szoktad vinni magaddal őket akár megbeszélésekre, akár étterembe, kávézóba, esetleg fellépésekre? Szoktatok együtt utazni, pihenni menni?

K.R.: Amíg Müzli egyedül volt, majdnem mindenhova vittem ahova lehetett. Ő nagyon szófogadó, simán el lehet vinni egy koncertre, az öltözőben boldogan alussza végig a műsort, előtte a hangbeálláson a lábam mellett ül. Amióta Pöcök van, ez sajnos lehetetlen. Ő igazi tacsi: szófogadó, de azért mindent meg kell nézni, szaglászni, miután hívom, még rá kell pillantani a környező fűszálakra… Egyszóval két kutyára már nem lehet figyelni, ha az ember dolgozik, mert munka közben azért mégiscsak dolgoznom is kell. A párom pedig nem nézi jó szemmel, ha csak az egyiket viszem, mert akkor mit gondol a másik, esetleg büntiben van?

– A közösségi oldaladon rengeteg megosztás van elveszett vagy talált kutyusokról. Mennyire érzed szívügyednek az állatvédelmet?

K.R.: Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szívem közepén lesznek a kutyák, az állatok. A régi vélekedés az, hogy a kutya házőrző, sétáltatni nem kell, ha elmegy, majd visszajön, minek kóricál? Hála Istennek ez a felfogás veszendőben van, de miután „vidéken”, Tahitótfalun lakom, itt azért nap mint nap szembejön még ez a nézet. Rengeteg „önsétáltató” kutya van, ezt a hozzáállást egyáltalán nem értem, mi van, ha elüti egy autó, ha ellopják? Sajnos sokszor bele is ütöm a dologba az orrom, posztokat írok a helyi közösségi csoportba, hogy ezt meg ezt a kutyát vittem ma sétálni az erdőbe, mert mellénk szegődött.
Van például egy nagy fekete kutya itt a környéken, Bleki névre hallgat, imádjuk, rendszeresen jön velünk sétálni, sokszor itt vár az ajtó előtt. Az ő gazdájával például kialakult egy jó viszony, úgyhogy van ilyen is… Vagy volt például egy csodaszép malamut, aki rendszeresen csatangolt a környéken: amióta szóvá tettem a csoportban, nem jön. Nagyon remélem, hogy azért, mert a gazdijai észbe kaptak.

– Jelenleg hogyan telnek a napjaid? A kutyusaid jelenléte segít átlendülni ezen az időszakon?
/az interjú 2020. május elején készült/

K.R.: Ez az időszak számomra sokban hasonlít és sokban különbözik attól, ahogy mindenki más is megéli. Nem titok, hogy az első héten munkanélküliek lettünk a párom is és én is. Először lubickoltunk a sok itthoni teendőben, ugyanis december végén költöztünk ide egy másfél évig tartó felújítás után, egy félkész házba. Örültünk, hogy lesz időnk folytatni a munkát, kicsit haladósabban. Közben Anyukám házát is ki kell üríteni, mert ideköltözött mellém, nagy örömünkre. A családi fészek hatalmas, és a munka hetek óta tart, tehát nemhogy nem unatkozom, de már egyenesen nem is csinálok mást, csak selejtezek és dobozolok. Közben persze nekünk sem jó ez a helyzet, az ember egy idő után haszontalannak érzi magát munka nélkül. Faramuci dolog ez, ha panaszkodom, azt mondják maradjak csendben, nekem semmi bajom nem lehet, ha nincs munkám, vagy miért nem gondolkoztam előre. Ha meg azt mondom: juhéj minden oké, akkor meg a szememre vetik, hogy nem érzem át az emberek nehéz helyzetét. Természetesen átérzem, és nagyon elkeserít, hogy ennek milyen következményei lesznek, sőt ezek a következmények már el is kezdődtek…
A kutyákra visszatérve, most több időm van velük menni az erdőbe, a Duna-partra, ami a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Isten biztosan jókedvében teremtette a Dunakanyart, nagyon hálás vagyok, hogy itt lakhatok

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, hol találkozhatunk majd veled, remélhetőleg mihamarabb?

K.R.: Amikor beütött a karantén, éppen „Ezerszerelem” című koncertsorozatom első állomásán voltunk túl, szóval nagyon várom, hogy folytathassuk. Májusban lennének a Mary Poppins előadások a Madách Színházban, azt jelenleg még nem tudom, hogy marad-e a színház zárva. Júniusban a Mamma Mia! menne, de ennek a sorsát sem tudjuk. Sok fellépés van a naptárban, meglátjuk… A házfelújítás és Anyukám költözése miatt nem kezdtem a koncertemen kívül új bemutatóba, projektbe, nem lett volna rá időm. Remélem, hogy az „Ezerszerelem” mihamarabb folytatódhat, azt tényleg nagyon várom, és a szerepeim is hiányoznak már. Én extrovertált ember vagyok, jól érzem magam a kollégák között, szeretek velük találkozni. Ha lehet, inkább a turnébusszal megyek és nem külön, szeretek velük beszélgetni, röhögni. Ez most nagyon hiányzik!

(Kutyabarát.hu)

Interjú dátuma: 2020. május 03.

Az interjú teljes és eredeti terjedelmében a 2020. nyári Kutyabarát Magazinban jelent meg. 

Fotók: Koós Réka