A behívás gyakran problematikus terület. Pedig szakirodalomból, oktató videókból nincs hiány. Mi most megpróbálunk segíteni 1 percben!

Az egyik leggyakoribb hiba behívásnál teljesen emberi reakcióból fakad: amikor a kutya végre nagy nehezen visszaér, leszidjuk.

„Hányszor szóltam?”
„Mi tartott eddig?”
„Azonnal ide kellett volna jönnöd!”

Pedig a kutya ebből csak annyit ért meg: visszamenni a gazdihoz nem jó élmény.

És ezzel nagyon könnyen „elronthatjuk” a behívást, még akkor is, ha egyébként végül odajött.

A behívás egyik legfontosabb szabálya, hogy amikor a kutya megérkezik hozzánk, az mindig „megérje neki”. Akkor is, ha lassan jött. Vagy ha előtte még tett egy tiszteletkört a parkban. És akkor is, ha nálunk már közben már lekarcolt az ideg pont odáig. Gondoljunk bele! Ő egy mérhetetlenül izgalmas havert, játékot, szagot, tetemet (ufff…) hagyott ott, hogy velünk lehessen!

Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent rá kell hagyni. A helyzetet lehet később elemezni, gyakorolni, biztonságosabb környezetben újrakezdeni. De maga a visszaérkezés lehetőleg ne büntetéssel végződjön.

Mert hosszú távon nem az számít, hogy „ki nyerte” az adott szituációt, hanem az, hogy a kutya legközelebb is akarjon visszajönni hozzánk. Mert velünk a legjobb!

Vannak napok, amikor úgy tűnik, mintha nem mi sétáltatnánk a kutyát, hanem ő minket. Jó kimozdulni, friss levegőt szívni, de amikor a kutya teljes erőből húzza a pórázt, már kevésbé élvezetes a helyzet. Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy egyszerűen csak túl lelkes, pedig általában van oka a viselkedésének: lehet, hogy egy másik kutyát látott meg, egy izgalmas szagot követ, tele van felgyülemlett energiával, vagy pontos elképzelése van arról, hova szeretne eljutni – méghozzá minél gyorsabban.

A jó hír, hogy van egy nagyon egyszerű szabály, amivel megelőzhetjük, hogy ez tartós problémává váljon. A legfontosabb dolog, amit ilyenkor nem szabad tenni: továbbmenni. Bármennyire is ösztönös reakció, ha a kutya húz, mi pedig haladunk tovább, valójában megerősítjük ezt a viselkedést.

A kutya szempontjából ez teljesen logikus: húzok, és működik, hiszen közelebb jutok ahhoz, amit szeretnék – legyen az egy szag, egy másik kutya vagy a park. És ami működik, azt újra fogja próbálni, ráadásul egyre nagyobb lendülettel.

Ilyenkor érdemes inkább megállni, és egy rövid „resetet” tartani. Megvárjuk, amíg a póráz újra meglazul, visszanyerjük a kutya figyelmét, és csak ezután indulunk tovább. Így tanulja meg, hogy nem a húzás viszi előre, hanem az, ha együttműködik velünk. Ha következetesen így reagálunk, idővel csökken a húzás, nő a kutya önkontrollja, és a séták is sokkal nyugodtabbak, élvezhetőbbek lesznek mindkettőnk számára.