„Majd meglátod, teljesen máshogy fogsz érezni a kutyáid iránt.”
„Nem lesz már rájuk időd.”
„Háttérbe fognak szorulni.”

Őszintén? Én is sokszor hallottam ezeket a mondatokat a várandósság alatt. Volt, hogy elgondolkodtam rajta, vajon tényleg így lesz-e. Vajon az anyaság mindent felülír? Vajon a kapcsolat, amit évek óta építünk, egyszer csak halkabb lesz? Tényleg az lesz, hogy már nem fogom őket annyira szeretni?

Most, közel három hónappal a kisbabánk érkezése után azt tudom mondani: nem. Nem lett kisebb a szeretet. Nem fakult meg a kapcsolat. Sőt, ha lehet ilyet mondani, elmélyült a kapcsolatunk, egy új dimenzióval gazdagodott.

A várandósság a felkészülés időszaka volt

Sokan tanácsolták, hogy kezdjünk el különféle praktikákat bevetni. Például babahangok lejátszása, babaszagú textíliák hazahozatala. Kezdjük el a kutyákat kizárni a babaszobából, vezessünk be tiltásokat már előre.  Nekem ez nagyon idegennek tűnt, úgy éreztem, ennél az én kutyáim sokkal értelmesebbek. Nehéz ezt megfogalmazni, de valahol bíztam bennük. Hogy ahogy eddig minden változás és nehézség a közös életünkben, úgy ez is megugorható lesz.

Tatjánával 16 éve koptatjuk közösen a köveket. Főiskolára jártam amikor hozzám került. Azóta több munkahelyem volt, változó beosztásokkal. Költöztünk, utaztunk, beteg volt ő is, én is. Kutya és ember társakat veszítettünk el, és érkeztek újak. Ha ebben a perspektívában nézzük, egy kisbaba érkezése igazából csak egy a sok változás közül, amit együtt éltünk át amíg én felnőttem, ő pedig megöregedett.

Szóval, bíztam benne, hogy ez nekünk, a mi falkánknak menni fog. És emiatt nem trükkökkel operáltam, hanem őszintén kommunikáltunk és igyekeztem a kapcsolatunkat ápolni, erősíteni. A lehető legtöbb dologba bevonni őket, de megőrizni a rutinjainkat.

A várandósság számunkra inkább arról szólt, hogy még több minőségi időt töltsünk együtt. Hogy erősítsük azt a kapcsolatot, ami már létezik. Hogy stabil, kiszámítható, biztonságos alapot adjunk nekik és magunknak is.

Sokat sétáltunk. Gyakoroltunk. Jelen voltunk. Nem „kutyát készítettünk a babára”, hanem bevontuk a kutyákat is a változásba. Együtt szereltünk bútort, együtt bontottuk ki a babaruhákat, együtt pihentünk délutánonként, amikor fáradt voltam. Hol egyikük, hol a másikuk bújt a pocakomhoz. Szerintem a kutyák sokkal mélyebben kapcsolódnak az ösztöneikhez. Ők pontosan tudták, hogy ott bent egy kis élet van – hallották a szívdobogását, érezték ahogy mozog. Egy idegen baba illatával átitatott takaró nem igazán értem, hogyan hordozná ezt az üzenetet, amit a közelség, a szoros kapcsolat magától értetődően hoz.

Az első napok

Amikor hazaértünk a kórházból, természetesen minden megváltozott. Az alvásritmus felborult, a napok összefolytak, mi pedig próbáltuk megtalálni az új egyensúlyt. Ilyenben is volt már tapasztalatuk. Hiszen ha betegen feküdtem az ágyban, napokig nem mozdultak el mellőlem. Ha sok munkám volt, türelmesen vártak. Így volt most is. Reggel nem követelték a reggelit, nyugodtan vártak amíg rájuk került a sor. És igen, előbb ettek mint én, és később, mint a baba. De igyekeztünk mindenben tartani magunkat ahhoz, hogy nekik ne boruljon fel az életük. Segítséget kértünk a sétákhoz az első napokban, egy-két hétben.

Aztán meglepően nagy kapaszkodót jelentett a kutyák napirendje. Az etetések ideje, a séták, az esti lecsendesedés olyan fix pontok amik nemcsak nekik adtak biztonságot, hanem nekünk is. Nem mindig ment minden tökéletesen, voltak csúszások, rövidebb séták, fáradtabb napok, de törekedtünk arra, hogy a lehetőségekhez mérten megtartsuk a megszokott kereteket. A kiszámíthatóság csökkenti a stresszt. Egy újszülött érkezése hatalmas változás, és a kutyáknak éppúgy szükségük van stabilitásra, mint nekünk. És ezáltal a baba is sokkal könnyebben illeszkedik be. Hiszen a kiszámíthatóság, a stabilitás neki is alapvető, hogy alkalmazkodni tudjon a világhoz.

Tökéletesség helyett: nekünk mi a jó

Az anyaság valóban intenzív. A posztpartum időszak tele van hullámzással: öröm, kimerültség, túlterheltség, meghatottság, határtalan boldogság és még sok minden más. Voltak napok, amikor nehezebb volt mindenre figyelni. Amikor bűntudatom volt egy elmaradt séta miatt. Amikor úgy éreztem, nem tudok ugyanúgy „ott lenni”, hogy hiányoznak a kutyáim és én is nekik.

Aztán valahogy alakultak a dolgok. Többet kuckóztunk például. Amikor a kisfiamat szoptattam, mindhárom kutya körénk gyűlt, szoros közelségbe. Ez nagyon jólesett, úgy éreztem, hogy támogatnak, hogy szeretnek, és hogy így legalább mi is együtt tudunk lenni. Szinte mindent együtt csináltunk továbbra is, csak most más dolgok voltak a „minden” mint korábban. Bár kevesebb idő jutott rájuk, kifejeztük egymás felé, hogy fontos a másik: egy simogatással, egy összebújással, egy „elejtett” jutifalattal. Nem volt Instagram tökéletes, viszont ami nekünk fontos, arra helyeztük a hangsúlyt.

Előrelátás, belátás és segítségkérés

Az új élethelyzet arra tanított, hogy mindent egy kicsit tudatosabban csináljunk. Jobban szervezzünk. Segítséget kérjünk, ha szükséges. Előre gondolkodjunk. Ezt már a három kutyás élet eléggé bejáratta, hiszen mindig történik valami, és rugalmasan kellett tudni megoldani a helyzeteket. Emellett pedig nagyon fontos az a sokat emlegetett „falu”. Azaz, a segítség, a háló ami körülvesz. Hogy amikor nem alszol éjjel, akkor ne azon kelljen aggódnod, hogy hogyan fogsz a kutyákkal sétálni. Hogy amíg nem tudod a három pórázt és a babakocsit együtt zsonglőrködni, addig jöjjön veled valaki. És még sok ilyen dolog, amibe idő, amire belejön az ember, és jó megoldásai lesznek.

És talán ez még egy kulcs gondolat: időt kell adni magunknak. Mindenkinek. A babának, hogy alkalmazkodjon a környezetéhez. A kutyáknak, hogy pihenhessenek, elvonulhassanak, ha szeretnének, vagy éppen ugathassanak, rohanhassanak vagy szaglászhassanak, hogy levezessék a stresszt. És magunknak. Hogy ha nem tökéletes egy nap, akkor adjuk meg magunknak a teret, hogy holnap, vagy két hét múlva jobb lesz. Ha elsőre nem megy, majd megy másodikra vagy harmadikra. Hogy bele fogunk jönni. Hogy képesek vagyunk tanulni. És hogy igenis, több erőnk van, mint gondolnánk.