Normális, ha feszült és lehangolt vagyok, amikor éppen most lett kutyám?
Egy kutya érkezése az egyik legcsodálatosabb dolog! Hiszen egy kutya csupa szeretet, boldogság és persze öröm. És hát kinek ne lenne jókedve már csak attól, hogy ránéz?! – hallhatjuk gyakran. Alig vártuk, hogy végre hazavihessük és most itt van, teljes imádnivaló valójában – és mi mégsem repkedünk a boldogságtól. Normális?
Gyorsan szögezzük le: normális.
Vannak azok az emberek, akik feszültek, kétségbeesettek, sőt, szomorúak és lehangoltak lesznek nem sokkal az új kutyus érkezése után. Meg vannak azok, akik nem vallják be … Viccet félretéve, teljesen normális és természetes folyamat, hogy amikor elül a kezdeti eufória, amit az új jövevény okoz, egy kis érzelmi hullámvölgy következik. Ezt ki erőteljesebben, ki enyhébben éli meg. Akárhogy is, nincs vele semmi baj, ez egy teljesen normális alkalmazkodási reakció.
Amikor úgy döntünk, hogy magunkhoz veszünk egy kutyát, akkor egy csomó elvárással, várakozással és elképzeléssel állunk a helyzet elé. Milyen jó lesz majd a kanapén összebújni. Milyen jó lesz nagyokat sétálni. Jaj, épp úgy fog hazavárni mint az előző kutyám. Együtt járunk majd sportolni, kirándulni és mindent is nagyon fogunk élvezni.
Aztán megérkezik a kutya, és persze nagyon örülünk és nagyon szeretjük, és nagyon vártuk és minden, de … Nem éppen olyan, mint amilyennek elképzeltük. Ha kölyök, akkor ott vannak a szobatisztasági kérdések, a kanapé és a papucsok rágcsálása, az éjszakai nem alvás, és az, hogy mindent – de tényleg mindent meg kell tanítani neki. Ha felnőtt, akkor „egy csomaggal” érkezik, amiben sok minden lehet: korábbi szokások, félelmek, elvárások, csalódások. Ahogy a mi esetünkben is, ha szeretett kutyánk elvesztése után választunk új kutyát. Nem lesz ugyanolyan.
És ez az egész persze fárasztó, hiszen egy hús-vér élőlényt engedtünk be az életünkbe, akihez alkalmazkodnunk kell valamelyest. Frusztráló, hogy nem értjük mit akar, és az is, hogy ő sem érti, hogy mi mit akarunk. Jól akarjuk csinálni, a lehető legjobban. De hogyan is van az a jól? Előjön egy csomó kétely, kétség és sokszor olyan érzelmek, amikről nem is sejtettük, hogy a lelkünkben szunnyadnak.
Aztán át kell állítani a napirendet, le kell mondani programokat és bele kell vágni egy olyan tanulási folyamatba, ami cseppet sem biztos, hogy mindig gördülékenyen megy. Ez pedig frusztráló tud lenni, mint minden új és bizonytalan helyzet.
Van remény?
A helyzet reménytelen, de nem súlyos, ahogy Paul Watzlawick, az ismert pszichoterapeuta fogalmaz. A változással járó mélypontok megélése teljesen normális. Idő kell, amíg két élőlény alkalmazkodik egymáshoz és kialakítja azokat a feltételeket, amik mindkettőjük számára elfogadhatók és élhetők. És idő kell ahhoz is, hogy egy kutya – ember kapcsolatban kialakuljon az a kölcsönös bizalom és tisztelet, ami ezt az egészet olyan csodálatossá teszi. A lényeg, hogy a nehézségek között se felejtsük el, hogy a leendő „legeslegjobb” kutyánk áll előttünk, és hogy az elég jó is elég.