Nem nyomnám le a szundit 5:15-kor, majd nem lenne lelkiismeret-furdalásom, hogy csak fél órát tudunk reggel sétálni, mert lenyomtam a szundit.

Nem hallanám hajnalban a kis karmok kopogását a parkettán, ahogy közelednek az ágyam felé. Nem képzelném el az álmos fejet, ahogy az első dolga ébredés után lecsekkolni, vajon ott vagyok még az ágyban? Nem öntené el melegséggel a szívemet ez az egész, rögtön ébredés után.

Nem tudnám milyen érzés úgy felkelni, hogy valaki pusztán annak a ténynek örül, hogy felébredtem. Hogy vagyok. Mindig. Minden egyes nap örül neki. Ugyanúgy. Nem múlik, nem kopik, nem szelídül ócska megszokássá. Őszinte és tiszta öröm.

Nem lenne szőrös minden ruhám. Egyik sem. A szekrény legmélyebb rejtett fiókjaiban elfekvő darabok sem és a boltból frissen hazahozottak, még zacskóban lévők sem.

Nem tudnám, milyen együtt élni valakivel, aki biztosan soha nem fog úgy felébredni, hogy már nem szeret. Hogy már unalmas az egész, és neki is csak egy élete van. Nem tudnám, hogy van valaki, aki biztosan nem kíváncsi másra, új lehetőségekre, kihívásokra. Nem keres jobbat, sem szebbet. Eszébe sem jut.

Nem lenne napi program a porszívózás. A kanapéhoz való kis porszívófejről azt sem tudnám, hogy létezik.

Nem szedegetnék  kakit az utcán. Nem lenne olyan a kezem véletlenül, nem jegyezném meg alkalomadtán enyhe aggodalommal, hogy hm… kicsit híg.

Nem tudnám milyen az, hogy valaki soha nem haragszik rám. Soha semmiért. Nem sértődik meg és nem neheztel. Nem ért félre.

Nem tudnám milyen az, hogy valaki nem akar egyedül lenni, ha velem is lehet.

Nem tudnám milyen az, hogy valakit szavak nélkül kell megértenem.

Nem lenne félretett tartalékom, amit csak állatorvosra költhetek.

Nem mennék sétálni hajnalban, esőben, szélben, hóban, fagyban, jégverem hidegben. Biztos, hogy nem mennék. Nem tudnám meg soha, milyen csodás az üres hajnali város, milyen békés, mennyire más, csak a miénk. Nem ismerném a város hajnali arcát.

Nem logisztikáznám le előre a hetet, hogy a kutya mikor hol és kivel. Nem erről szólna a fél életem.

Nem írnék kutyákról cikkeket.

Nem aggódnék szívféreg, babézia, bélcsavarodás, gyomorcsavarodás, hasnyálmirigy gyulladás, jól megválasztott táp, rosszul megválasztott táp, kell kabát vagy nem kell kabát, gégebénulás, hörgőgyulladás, kis csomó, nagy csomó, fekete csomó, köhögés, szoros nyakörv, laza nyakörv, sántítás, lábremegés, immunrendszer, ízületek, porcok és csontok miatt.

Nem tudnám, hogy mi a különbség szaporító és tenyésztő között. Azt sem tudnám, hogy van különbség.

Nem keresnék nyáron kutyastrandot. Nem háborodnék fel, hogy alig van.

Nem csak kutyastrandon strandolnék nyáron.

Nem lenne a csomagtartóm állandóan foglalt és tiszta szőr. Nem a hátsóülés lenne a csomagtartó. Nem lenne a kocsim tiszta szőr, úgy általában.

Nem írnék este 8-kor a kutyás szomszédra, hogy na, megyünk egy nagyobb kört? Nem válaszolna, hogy jóóó persze, az övé is már a fején pörög. Nem is ismernénk egymást.

Nem tudnám, milyen drága az állatorvos. Ne tudnám, hogy nem drága, csak sokba kerül. Nem tudnám, hogy ki a legjobb endoszkópos, ortopéd sebész, hogy hol van a legjobb szívultrahang és hogy a kutyafizioterápia tökre nem hülyeség.

Nem lenne tizenháromezerpárszáz kutyás fotó a telefonomban.

Nem kellene felelősséget vállalnom egy életért.

Nem szorulna össze a szívem, amikor ránézek és eszembe jut, hogy már 10 éves. Minden nap.

Nem lenne kerek a világ.

 

Bohata Krisztina

(Kutyabarát.hu)

Fotó: Chikán Erika Photography /Harold