Egyes becslések szerint április 26-án a területen mért sugárzás értéke 0,4-1,5 röntgen körüli volt (=4-15 millisievert) óránként, míg mások szerint inkább a 4-6 röntgen közötti óránkénti érték a reális. Viszonyításképpen: az atomerőművek dolgozói számára a maximális megengedett éves (!) dózis 5 röntgen (50 mSv). 

A lakosság kitelepítése csak 36 órával a baleset után kezdődött meg. Éjfélkor több mint 1200 busz és 360 teherautó indult el Kijevből a helyszín felé.

A lakosságot rádión és hangosbemondón keresztül 13:10-kor tájékoztatták, alig ötven perccel később felsorakoztatták őket a házaik előtt és húszas csoportokban elkezdődött a kitelepítés. Mivel a kormány és a hatóságok szerették volna eltussolni a katasztrófa jelentőségét, ezért a lakosoknak azt mondták, hogy baleset történt, de 3 nap múlva mindenki visszatérhet otthonába, ezért csak az irataikat és pár váltás ruhát vigyenek magukkal.

Sokan nem akarták hátrahagyni a háziállataikat, de az állatok szállítására nem volt lehetőség. A családok abban a hiszemben, hogy pár nap múlva viszontláthatják kedvenceiket nagyobb adag ennivalóval és vízzel hagyták magukra a kutyákat, macskákat és más állatokat. A buszok után szaladó kutyákat a kitelepítést végzők visszatartották, nem hagyták, hogy elhagyják a zónát. 18:20 percre a kiürítés befejeződött és a hadsereg lezárta a területet. 

A hatóságok tisztában voltak azzal, hogy egyhamar senki nem tér vissza, és a sugárszennyezettség terjedésének megakadályozása miatt elrendelték a hátrahagyott állatok kiirtását. Egyes források szerint a katonaságot, míg mások szerint vadászokat bíztak meg a becslések szerint 5-8 000 kutya és macska likvidálásával, akik alig két nap alatt végeztek a munkával. Míg a pripjatyiak abban reménykedtek, hogy hamarosan viszontláthatják kedvenceiket, a háziállatok holttesteit már a kiürítéshez használt gépjárművekkel együtt el is földelték. 

A tisztogatás túlélői a környező erdőkben leltek menedékre, ahol sokan közülük a sugárterhelés hatására hamarosan meghaltak, míg másokkal a természetes szelekció végzett. A kutyáknak szükségük van az ember gondoskodására, nélkülünk a vadonban vajmi kevés esélyük van a boldogulásra.

Az a pár száz kutya, akik ma az egykori erőmű területén élnek az ott dolgozó embereknek köszönhetik a túlélésüket. Ők etetik a kóbor kutyákat és gondoskodnak számukra menedékről az akár -30°C-os ukrán télben. Több nemzetközi állatvédő szervezet is dolgozik a kutyák helyzetének javításán: ivartalanítási akciókat szerveznek, beoltják és féregtelenítik az állatokat, illetve megpróbálnak nekik gazdát keresni az Amerikai Egyesült Államokban. Érdekes, hogy a csernobili kutyák mind fiatalok, valószínűleg a rossz körülmények miatt ritkán élik túl a negyedik életévüket. Statisztikailag nem kimutathatók életképes mutációk vagy tartós genetikai módosulások az állományban, és más olyan tényezőről sem számoltak be, amely akadályozná, hogy a tragikus múltú csernobili kutyák mindegyike szerető otthonba kerüljön.

Bujdosó-Szalay Adél

(Kutyabarát.hu)

Források: SPCA, The Guardian, Wikipedia, Clean Futures Fund

Képek: Wendelin Jacober ;  Fancycrave.com / Pexels